És: ezt tegnap írtam meg :D 7-es Boaa. Egy nagyon fura reggel

AJÁNLANÁM CRAZY GIRL-NEK, AKI ANNYIRA VÁRTAAAA :D

Morogva mutattam ki nemtetszésemet, hogy valaki pofátlanul felvert álmomból. Újabb lábrángatásra, újabb morgás volt a válasz.
- Igazán abbahagyhatnád bármit is csinálsz! Még korán van, oké? – motyogtam. Most az a kedves, imádnivaló– akárki–a derekamat kezdte ölelgetni, miután megint meghúzta a lábam. – Nem hallottad?
- Hm? – Jött a kisfiús hang valahonnan mellőlem. Meglepetten nyitottam ki a szemeimet, s ültem volna fel, ha nem feküdt volna az az egyén rajtam, mivel így kicsit nehezebb volt a helyzet. – Aludni akarok, mama! – He? Én nem vagyok senki mamája!
- Szállj már le rólam! – kezdtem kiakadni.
- Hm? Mama, még egy kicsit hagyj! Usui már biztosan fenn van! – panaszkodott gyermeteg hangon.
- Oké… Shun, légy szíves! – kérleltem, mire végre méltóztatott kinyitni a szemeit. Először erősen elkezdte rázni a fejét– mondván majdcsak eltűnök valamikor–, majd felfogta, hogy ez a módszer nem igazán akaródzik beválni; tágra nyílt szemekkel nézegetett.
- Ha kibámészkodtad magad, le is szállhatnál. – Ezt illúziórombolónak, bunkónak szántam, de sajnos a pirulós formámnak hála, csak erőtlen suttogás lett belőle. Megint elkerekedett szemek – kezdett elegem lenni belőle –, aztán kirobbant belőle a nevetés. Első gondolatom az volt, hogy ez megőrült. A második, hogy meg kéne ölni. A harmadik, nos… az elmaradt, kitörlődött,caputot mondott.

- Szívesen elnézném egész nap azt, ahogy nevetsz rajtam, de nem óhajtok elkésni. Nem mellesleg igazán leszállhatnál már – duzzogtam.
- Jó, jó – mászott le rólam még mindig vigyorogva.
- Ezer hála – dünnyögtem.
- Most miért vagy mérges? – kacagott fel megint.
- Úgy látom, valakinek nagyon jó a kedve…
- Most vess meg érte – rándította meg a vállát. Annyira nem önmaga.
- Te szívtál valamit – jelentettem ki a komolynak szánva mondandómat. Hát, nem jött össze.
- Ja, levegőt, meg jókedvet! Menjünk le! – intett, hogy álljak fel, majd gyorsan bevetette az ágyat.
- Oké, ez több, mint fura – mosolyodtam el a végére én is.
Miközben lefelé haladtunk vicces témákat dobott fel, amin én is nevetni tudtam már csak. Lent a szokott „reggeli-műsor” ment, amíg le nem értünk. Akkor aztán elszabadult a pokol, vagy mi. Az anyuka felpattant az asztaltól, és zavartan nekikezdett a részem megcsinálásának. Az apuka vagy ki, felugrott vigyázzállásba, és a homlokára illesztve a kezét kihúzta magát, így tisztelgett. Usui röhögve vállon veregette, majd felém közelítve igyekezett megölelni. Én hátrálva – a lépcső felé – hátraestem, így feldöntve a most leérkező Shunt. Ettől a vörös még jobban röhögött, én pironkodva igyekeztem felállni Shun öléből, akinek úgy tűnik ma túlságosan is jókedve volt, mert visszarántott az ölébe, és kuncogva nyomott egy puszit a homlokomra.

Na, ekkor borult fel a székkel együtt Usui hahotázva, visszaült rá,de nem sikerült az akciója. Az apus ráesett a meglepettségében, az édesanyjuk pironkodva leejtette az épp megfogott kristályvázát. – Az, hogy került oda?! – Shun kacagva döntött hátra minket, mivel fogta a derekamat vele együtt dőltem.
- Oké. – Ezt sikerült kinyögnöm úgy öt perc elteltével. A többiek megint felröhögtek, amihez most már én is csatlakoztam.
- Üdv az Őrültekházában! – mondta Shun. – Ez a reggeli kiadás – súgta összeesküvő hangon.
- Ö, kész a reggeli. Már, ami maradt belőle – nézett Usuira és annak apjára, akik a terítővel együtt estek hanyatt.
- Jó reggelt! – köszöntem. –Mondjuk, az már van! – szakadt ki egyszerre szerény személyemből, és a huncutul vigyorgó feketéből.
- Azon gondolkodom, hogy most, ha felállok – már, ha azt engeded –, az mit indít el.
- Hát… felengedjelek állni? – tudakolta elmélkedést játszva. És képes volt két percig elszórakozni a gondolkodással, vagy mivel! – Na, jó! – És nagy szívfájdalom árán – nekem úgy tűnt neki az volt –, hajlandó volt elengedni a derekam és velem együtt felállni. Persze, úgy tűnt a kialakuló kínos csend sem zavarta meg a vidámságában, rácsapott egyet a seggemre. Mikor pedig szúrósan ránéztem, csak egy derültségtől csillogó szemet kaptam.

- Mit szívtál?
- Hm… Tényleg, mit? Egész végig itt voltál, nem hinném, hogy esélyem lett volna szippantani bármit is.
- Amikor fürödtem…
- Te komolyan ilyennel vádolsz engem? – nézett rám ártatlanul csillogó tekintettel, és mintha egy pillanatra egy kis megbántottság csillant volna be.
- Nem, bocs – nyögtem ki bűntudatosan, mire egy szexi félmosolyt villantott rám. Na, jó! Ez tényleg…
- Még mindig alszom, ugye? – súgtam neki oda.
- Nem – vigyorgott rám kisfiúsan.
- Oké… Akkor ez egy kandi kamerás akármi? – folytattam kevésbé nagy önbizalommal.
- Nem! – Ebbe a szóba annyi gyerekes boldogság szorult, hogy képtelen voltam nem elmosolyodni.
- Na, együnk! – kiáltottunk fel ismételten egyszerre. Máskor ilyenkor dühbe gurult volna, de most csak kajánul nézett rám?!Hát azt hiszem ilyen nyugodt reggelem se volt még… Mondjuk, nem is nyugodt, inkább vidám…

6-os Boaa: H,m.. Khmm.. Komoly válság, avagy aludjunk egy vámpírral

- Tudod, mit? – álltam fel. – Ha úgysem eszünk többet, menjünk aludni! Későre jár.
- Oké – ugrott fel, s sétált a kijárat felé. Az ajtónál azonban megtorpant. – Shun… Hol van a fürdő? – motyogta csendesen, de én azért még hallottam.
- A szobámmal szemben. Majd viszek neked valami ruhát. Tusfürdő, sampon van, törülköző a jobb szekrényben.
- Köszönök mindent, amit ma tettél – suttogta elpirulva, majd elindult a megadott irányba.

HARIKO SZEMSZÖGE

Sietve haladtam a megadott irányba. Semmi kedvem nem volt Shunnal a kelleténél több időt tölteni.
- Hogy miért? – kérdeznéd Te. A válasz egyszerű és fontos: Semmi kedvem egy vámpírral egy légtérben maradni úgy, hogy annak sem a szülei, sem más hozzátartozója nincs jelen.
Igaz, sem Usuiban, sem a családjukban szereplő hímneműekben nem tudnék megbízni – ez főleg a szöszkére igaz.
Mikor odaértem, sietve benyitottam, és ledöbbentem. A szoba – akarom mondani, fürdő – egy öt csillagos sztár lakosztályában lévővel vetekedett. Hogy miért? Talán, mert a kád akkora volt, mint egy medence, a zuhanyzóban simán elfértek vagy öten, inkább hatan. Volt még egy fél fallal elkerített WC és egy gyönyörűen megformált mosdócsésze. Igen, így képeltem volna el egy híresség fürdőjét. És úgy tűnik, mostantól így kell majd Shunékét is.

Mivel nem értem rá lacafacázni, gyorsan a zuhanyhoz léptem, majd miután ledobáltam magamról a ruhákat, be is álltam a kellemes testmeleg vizet folyató kabinba, amit utólag nyitottam meg. A zuhanyzó is mindenféle számomra szükségtelen – és veszélyes – dolgot tudott. Mint például masszírozni, vagy mit. Összesen két percig folyattam magamra, majd utána gyorsan levettem a tusfürdő tartóról az egyik – vízesés illatú – flakont, a kezembe nyomtam egy kicsit, bedörzsöltem magam, majd ugyanezt a hajammal is megtettem. Gyorsan lemostam magamról a habot, és előkapva az egyik törülközőt, megszárítkoztam. Körém tekertem az egyiket, majd elővettem egy másikat is – kék színűt, így mindegyik kék volt rajtam –, azt pedig a hajam szárítására használtam.

Jó tíz perce „szórakoztam” már, mikor nyílt az ajtó. Ez nem is lenne gond, ha nem akkor jutott volna eszébe az egyik törcsinek – őrült nevek, juhé! –, hogy a gravitációnak engedelmeskedjen. Értsd: leesett rólam. Tipikus „Fuck yeah!” helyzet. Még szerencse, hogy jók a reflexeim, így időben elkaptam, mielőtt teljesen feltárult volna a titokzatos idegen előtt az én pocsékul béna kinézetem.
- Olyan jókor tudtok megjelenni ám – morogtam a srácnak. Mikor felnéztem visszavontam volna. Egy húszas éveinek tűnő nő állt előttem. – Elnézést, azt hittem, hogy valamelyik srác jött be.
- Nem, semmi. Masakazu Juliette vagyok. Usui rángatott ide, igaz? Bár, őt most nem látom…
- Ö, Shunnal vagyok itt…
- Oh, tényleg? – csillant fel a szeme. – Hogy csináltad?
- Mármint mit? – kérdeztem totál zavarban, miközben a „ruhámat” fogtam, hogy nehogy még egyszer lecsússzon.
- Jaj, bocsi, fürödtél – takarta el félig a szemeit. – Szóval, hogy érted el, hogy hazahozzon?
- Igazból én itt ébredtem…

- Mi? Tényleg? – kacagott fel csilingelő harangokra emlékeztető hangján.
- Ö, igen. Tudja eltitkoltam előle valamit, és mikor ő rájött, és kérdőre vont, elájultam – motyogtam.
- Oh – kapta a szája elé a kezét. – De ugye most már jól vagy? – tudakolta aggódva. Hát ezt is megértem…
- Hát… igen, azt hiszem. – Ha az álmosságot leszámítjuk – ami ólomsúllyal ereszkedett a szemhéjaimra –, akkor igen, jól vagyok.
- Értem. Na, hagylak felöltözni. – hátrált kifele. – Oh, szia, Shun! – köszöntötte a megilletődött fiút.
- Szia – motyogta, majd felém fordult. – Bocs, nem találtam semmi normálisat.
- Ö, értem – motyogtam. – Sürgősen le kell szoknom erről a dadogásos dologról, mert már rohadtul idegesít! – gondoltam magamban idegesen. – Várj, akkor mit veszek fel? – vallattam idegesen.
- Pont mondtam volna. Tessék – dobott oda egy XXL-es fekete pólót.
- Kösz – morogtam. – Megtennéd, hogy kifáradsz? – puhatolóztam.
- Oké, a szobámban leszek.
- Köszönöm – fortyogtam gúnyosan.
Miután mindenki volt olyan kedves, hogy egyedül hagyott, felvettem a melltartómat és rá a pólót. – Oké, gatya nem kell, mert akkora rajtam, mint egy hálóing. De mit veszek fel bugyinak? – A végét már csak suttogtam. Aztán megpillantottam a talajon egy bokszert. Ugye ez csak viccelt? Ugye?!

Miután kellőképpen kidühöngtem magam, átcsoszogtam alvótársam szobájába.
- Shun, hol is fogok aludni? – motyogtam, amikor megláttam, hogy itt biza csak egy ágy van.
- Az ágyban? – kérdezett vissza nemtörődömön.
- Jó, és te hol? A földön? – szálltam vitába vele.
- Az ágyban – jelentette ki.
- Tiltakoznék, de jelenleg túl álmos vagyok hozzá.
- Ez jó hír – dörmögte vissza.
- Mindegy. Enyém a… melyik oldal?
- Bal.
- Oké.
- Alvást’!
- Neked is – szóltam halkan, majd az elcsendesült szobát lestem egy darabig, amíg el nem nyomott az álom. Ez a nap fura és jelenleg túlzottan fárasztó volt.

5-ös Boaa: Ha aminden kiderül..

- Mi folyik itt? – Hangja zord, fenyegető volt. Lábaim megremegtek, majd végleg feladták a küzdelmet, és összecsuklottak…

HARIKO SZEMSZÖGE

Óvatosan nyitottam ki a szemeimet, majd amikor megszoktam a fényviszonyokat – amik persze sötétek voltak –, lassan felültem. „Hogy kerültem ide?” Aztán ugyan erőlködve, de sikerült felidézni a történteket: Shun, a napló és a benne levő titkok. Minden a helyére került. Vagyis minden nem. Márpedig a legfontosabb: hogy kerültem ide, és egyáltalán hol van az az ide? Nyugtalanul álltam fel a puha ágyról, majd az egyetlen bejárat felé vettem az irányt. Éppen lenyomtam volna a kilincset, mikor az úgyszintén lejjebb ment, mintha tudta volna a gondolatomat, ami lehetetlen volt. Hirtelen vágódott ki, és egy igencsak feldúlt alak lépett be rajta. Fekete haja hullámzott az apró légáramlástól, kékes-fehéres szemei pedig egy árnyalattal sötétebb lettek, így most a sötétkékes-szürke színben ontotta magából a szikrákat. Először észre sem vett, majd mikor igen, egy pillanatra meglepettség suhant át az arcvonásain, és pár perccel később ismét düh vette át annak helyét.

- Ülj le! – mondta félhangosan, hidegen.
- Hogy kerülte… – kezdtem volna, de azonnal le is intett.
- Maradj kicsit csendben! – kérte.
- Mi folyik itt? – gondoltam, de azért eleget tettem mindkét kérésének. Csendben néztem, ahogy odasétált az ágy mellé, s felkattintotta az éjjeliszekrényen álló kis lámpát. Még akkor sem szóltam semmit, amikor leült mellém, és rám emelte – már-már eredeti színét visszanyerő – tekintetét.

- Hariko…
- Shun…– kezdtük el teljesen egyszerre, s hallgattunk is el. Némán néztük egymást, mintha azzal, hogy lessük a másikat, megtudhatjuk, mit gondol.
- Mindegy… Az a könyv… abban afféle jóslatok vannak, igaz? – Bólintottam.
- Igen, nem gondoltam volna, ilyen hamar kiderül, hogy én…
- Hogy angyal vagy, igaz? – Engem figyelt kifürkészhetetlen tekintettel. Csak egy újabb bólintásra futotta. Zavartan hajtottam le a fejemet, ő pedig nem nyúlt utána. Miért is tenné? – Egy kérdés: miért jöttél pont a mi iskolánkba? Ha tudtad, hogy nem biztonságos, akkor miért?
- Talán, mert arra gondoltam, hogy itt nem akarnak majd megölni, ismét… – feleltem csendesen.
- Ez hülyeség! Hisz’ a vámpírok simán kiszívhatják a véredet. Ezzel is megölhetnek, nem?
- Nem. Csak, ha szíven szúrnak, és lefejeznek, de még így is nehezen sikerülhet. Attól függ, mennyi ideje vagyunk halhatatlanok.
- Miért, te…
- Nyugi, még csak tizenhét éve vagyok a Földön – nevettem fel arcát látva.
- Visszatérve a látomásaidra: milyen időközönként jelentkeznek?
- Az ilyet nem lehet tudni, Shun! Mindig a legkiszámíthatatlanabb időkben jönnek.
- Értem. Az a füzet…
- Mi van vele?
- Abba jegyzed le, mikor mi volt? – bökte ki.
- Igazából abban van minden. Emlékek, látomások, álmok. Naplóként szolgált, hajnalig – néztem rá rosszallóan, mire ő megrázta a fejét, és halványan elmosolyodott. Nem viccelek, elmosolyodott!
- Éhes vagy? – állt fel hirtelen, amikor már több perce csöndben voltunk.
- Ö… igen – motyogtam, majd gyorsan még hozzátettem: – kicsit…
- Akkor gyere! – indult el az ajtó irányába.
- Szabad? – néztem rá. Végül is, gondolom, ez az ő házuk, és én csak betolakodó vagyok.
- Nem, basszus, nem szabad! – fortyant fel mérgesen.
- Akkor inkább maradnék – morogtam vissza.
- Állj már fel, az Istenért! – kapta el a csuklómat. – Nem foglak megenni, jó? – fordult hátra.

SHUN SZEMSZÖGE

- Állj már fel, az Istenért! – kaptam el a csuklóját. Istenem, ez a lány! – Nem foglak megenni, jó? – fordultam hátra, amikor láttam, hogy nagyon nem akaródzik jönni. – Figyelj, nincs itthon Usui, sem senki más rajtunk kívül, oké? – álltam meg, és tekintettem le az arcára. Ha lehet, akkor még az eddigieknél is ijedtebb fejet vágott. – Most mondd el, hogy mi bajod! – mondtam neki dühösen. Pillanatok alatt képes kihozni a sodromból. – Várj… Te most komolyan attól ijedtél meg, hogy nincs itt senki rajtunk kívül? Nem fogok rád mászni, oké? Sőt, soha nem is akarok rád mászni, jó? – kiabáltam rá a végére. Most először sértett fény csillant szemeiben. Nagyszerű! Most már sikerült megbántanom is! Épp megvédenem kéne…
- Köszönöm, ez igazán megnyugtató volt – válaszolt gúnytól csöpögő hangon. Jól szórakozol, Kami? Mert én bazira nem!
- Mindegy. Menjünk enni! – vetettem oda neki, majd elindultam… ismét. Hosszú napnak nézek elébe, az egyszer biztos! Kissé idegesen léptem be a konyhánkba, ahol mindössze két pult, egy kis asztal négy székkel, egy hűtő, mosogató és egy szekrény állt, amiben az evőeszközöket, meg a poharakat, tálakat tároltuk. Tévedés ne essék! Usui nem szokott mosogatni! Sem semmi mást csinálni azon kívül… na, mindegy…

Lassan odasétáltam a hűtő elé, és kivettem tizennégy tojást.
- Ugye nem vagy vega? – néztem rá egy pillanatra, miközben előkészítettem még három paradicsomot és két paprikát.
- Nem, miért? Várj… Minek annyi tojás? Jézusom! – hökkent meg a mennyiség láttán.
- Usui hatot eszik, én négyet, te meg nem tom’ mennyit – válaszoltam halál nyugodtan.
- Aha… Nekem kettő elég, nem vagyok valami jó evő! – jelentette ki kissé elpirulva. Na, ilyenkor édes! Basszus, mit mondtam?!
- Akkor megeszek én ötöt, te hármat, ő meg hatot. Úgy jó lesz? – kérdeztem, de már közben neki is álltam feltörni a tojásokat.
- Persze. Segítek, jó? – Azzal mellém lépett, elvette az egyik kést, és nekiállt felszeletelni a már megmosott zöldségeket. Egy pillanatra abbahagyta a munkát, míg a serpenyőbe tett egy csöpp olajat, és feltette melegedni. Aztán újra nekikezdett a szeletelésnek, majd dolga végeztével belesöpörte abba. Pár perc múlva én is követtem példáját, és nekiálltam az elkészítésének. Közben félszemmel láttam, ahogy lemosta az asztalt, megmosta a kezét, elővette a tálakat stb., majd leült a mögöttem levő székre.

- Usui mikor jön? – kérdezte meg a problémáját bizonytalanul.
- Nem tudom. Valamikor majd betoppan – pillantottam rá egy pillanatra. – De te addig bennmaradsz a szobámban.
- Miért? – tudakolta tovább egyre bizonytalanabb hangon.
- Sorolom. Egyes: Idehozza a kurváját, eléggé gáz lenne rád nézve, nem? Kettes: Veszélyes rád nézve, nem tudhatod se te, se én, hogy fog reagál majd rád. Hármas: Mit mondanál, mit keresel itt? Négyes: Rád mászik, vagy… a lényeg a lényeg: ki nem engedhetlek, mert mindenki úgy tudja, vámpír vagy stb. Itt benn valamennyire biztonságban vagy, ha Usui elől nem is. Ha a szobámban vagy, akkor nagyjából garantálhatom az épségedet. Kell egyéb ok? – faggattam, közben lekapcsoltam a tűzhelyt, és elosztottam az adagokat.

Ennél többet nem beszéltünk. Ő beletörődött abba, hogy a szobámban kell aludnia, én meg próbáltam megbarátkozni a ténnyel – több-kevesebb sikerrel –, hogy meg kell osztanom a szobámat egy másik személlyel. Valamint azzal, hogy nagy valószínűséggel semmit sem fogok pihenni. Azt kérded, miért? Szerintem elég egy mondatba kifejtenem: Ott fekszik melletted egy csaj, és próbálj nem hozzá nyúlni, sőt még aludni is. Nos, menne?
- Shun… – szólalt meg halkan. – Ez nagyon sok – suttogta alig hallhatóan.
- Alig ettél valamit – válaszoltam, s láttam, teljesen igazam volt. Maximum négy falatot evett. – Ennyire keveset szoktál enni? – kérdezősködtem. Nem tudom, mi van velem. Ennyit beszélni… Ez nem én vagyok!
- Ugye nem fog hazajönni? – tette fel a költői kérdést.
- Honnan tudnám? Várj… ennyire tartasz tőle? – hökkentem meg. – Pedig úgy tűnt, jól kijöttök.
- Ne nevettess – mosolyodott el kényszeredetten.
- Ne csináld! – szóltam rá.
- Mit? – Meglepettnek tűnt.
- Ne játszd el azt, hogy viccesnek találod a helyzetet, pedig legbelül majd megőrülsz a téma „érintésétől” – fejtettem ki véleményemet hosszabban.
- Ö… – hebegte.
- Tudod, mit? – álltam fel. – Ha úgyse eszünk többet, menjünk aludni! Későre jár.
- Oké – ugrott fel, s sétált a kijárat felé. Az ajtónál azonban megtorpant. – Shun… Hol van a fürdő? – motyogta csendesen, de én azért még hallottam.
- A szobámmal szemben. Majd viszek neked valami ruhát. Tusfürdő, sampon van, törülköző a jobb szekrényben.
- Köszönök mindent, amit ma tettél – suttogta elpirulva, majd elindult a megadott irányba.

Boaa 4-es

Szép csendben megpróbálok elosonni, ami abban hiúsul meg, hogy Usui valamiért visszaránt, és dühösen vizslat. Így inkább meg sem próbálva egy kicsit is figyelni, nagy előnyben kezdtem részesíteni az egyik fát, és persze társait. Mivel Usui-jal ellentétben, ők tényleg jó beszédpartnerek, meghallgatnak, és egyszer sem – ismétlem: egyszer sem – kotyognak bele oda nem illő dolgokat… Miközben én élénk eszmecserét folytatok a környező növényekkel, addig „drágalátos” testvérkém szinte már megsüketítő hangossággal ordít a fülembe, hogy felhívja magára a figyelmet, ami legnagyobb sajnálatára elmarad.

- Shun! – vág hátba.
- Mi van már? – nézek rá szikrázó szemekkel.
- Ezt én is kérdezhetném! Már vagy öt perce dumálok, te meg mintha itt se lennék, nézed a fát!
- És? Nem hiszem, hogy valami rohadt érdekeset magyarázhattál.
- Nem tudhatod, mert nem is figyeltél!
- Így jártál.
- Gonosz!
- Hm, tényleg? – nézek rá gúnyosan mosolyogva.
- Fura vagy! – jelenti ki gyerekes sértődöttséggel.
- Valóban? Fel se tűnt – tettetem a hülyét.
- Hagyd már abba! – kiáltja mérgesen.
- És ha nem teszem? – nézek rá ártatlanul.
- Akkor… akkor… megjárod!

Na, itt tört ki belőlem a röhögés, mire ezt Usui egy gyilkos tekintettel jutalmazta.
- Jó, jó elég! – teszi vállunkra a kezét Hariko, szintén vigyorogva.
- Te is az ő párját fogod? – mutat rám dühtől izzó tekintettel.
- Mi? Dehogyis. Csak olyan viccesek voltatok. Pont, mint két gyerek! – És újból elkezd nevetni. Lágy nevetése erősen visszhangzik a fás tájon, majd mikor sikerült abbahagynia, és már csak mosolyog, megszólal.
- Menjünk, mert különben megint elkésünk – néz jelentőségesen Usui-ra, majd felém fordul. – Csinálj vele valamit, mert így tényleg elkésünk! – mutat a még mindig nagyban durcizó srác felé.
- Na jó – sóhajtok, miközben odasétálok a vörös mellé. – Usui! – mordulok rá, mire az rám emeli sötét szemeit, majd kinyújtja a nyelvét, és újból elfordul. – Usui, hallod? Menjünk órára!
- De én nem akarok! – játssza az agyát.
- Kit érdekel, hogy mit akarsz? Jössz, és kész!
- Ne már! – nyújtja el az á betűt, miközben egy grimasszal az arcán, de feláll.
- Köszönöm – sóhajtom lemondóan, miközben elindulok az iskola irányába.

A további utat csendben tesszük meg, hármasban. Kivételesen Usui se dumál, bár ez lehet, hogy annak tudható be, hogy még mindig duzzog. Az egyre ritkuló erdős területen csak halk lépteinket lehet hallani. Csendben sétáltunk, majd mikor végre odaérünk a sulihoz, sietősebbre fogva a tempót, nyargalunk fel a hosszú lépcsőkön, és lépünk be a terembe. Hangos morajlás töri meg az eddigi néma csendet, minek persze mi voltunk az okozói. Még intünk egyet egymásnak Usui-jal, mire ő elölről a középső sor első padjában – Hariko mellé –, én pedig az ablak felőli oldal utolsójában foglalom el helyem.

HARIKO SZEMSZÖGE, MÚLT IDŐ

Gyorsan haladtunk idefele jövet, oly’ annyira, hogy alig bírtam tartani a tempót. Shun gyors iramot diktált, az egyszer biztos! Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor elértük az iskolát. „Végre” mondtam magamban. Sajnos ezután sem lassított a „gyalogláson” – szerintem, inkább kocogáson, de mindegy –, nem, még gyorsított is, majd mikor elértük az osztályt – amiben fura módon csönd volt – nyugtalanul, majdnem indulatosan lépett be. Még egyet intett Usui-nak – rám se bagózott –, aki ezt viszonozta, majd ellépett mellőlünk, és elment a helyére. Usui persze velem tartott, mert csodával határos módon az én padom mellé került az övé. Mikor leültem, vigyorogva – Az előbb nem duzzogott még? – elfoglalta a helyét, és mindenféle csacskaságról kezdett beszélni – aminek felét se értettem, bár talán jobb is –, míg be nem csengettek.

Az első óra szörnyű volt, ezt meg kell hagyni. Hogy miért? Talán, mert töri volt, és a tanár bealudt a saját magyarázásán – még mindig rejtély, hogy csak nem aludt eleget, vagy szerinte is rém unalmasan magyarázott – majd, mikor végre felébredt – mert mi nekünk eszünk ágában sem volt felébreszteni – volt képe azt mondani, hogy következő órán dogát írat velünk. Majd mikor kérdőre vontuk, hogy mégis miért, akkor így felelt:
- Azért, mert kihasználtátok egy szegény tanár alvási szükségleteit, majd még pár perccel később se ébresztettetek fel. Nem, ti megvártátok, hogy vége legyen ezen izgalmas, és így kárba menő órának. Plusz akkor is csak azért ébredtem fel, mert szólt a csengő!

Ezt persze utána a diákok azzal magyarázták, hogy a tanár úrnak nehéz volt a tegnapi napja, és csak azt akarták, hogy kellően kipihenje magát. Ezen természetesen jót nevettem magamban. Más diák biztosan azt mondaná, hogy baromi jó óra lehetett, de nekem erről más a véleményem… A következő óra valamivel nyugodtabb körülmények közt telt. Nem volt se verekedés, se fölösleges duma, és a „Hogyan idegeljük ki a tanárt?” játék is elmaradt. Utána tesi következett, amin sajnos a tanár kitalálta, hogy fussuk körbe a sulit tizennyolcszor. Khm… Azt akarja, hogy megdögöljek?! Ha igen, jó úton halad!

Ezekkel a gondolatokkal futottam, míg a lányok nem csatlakoztak, mert onnantól kénytelen voltam arra válaszolgatni, hogy mit történt este suliba jövet, mit csináltam reggel, hogy aludtam, csináltam-e valami érdekeset, stb. Egy szóval a szokásos kérdések. Azt persze véletlenül sem hagyták volna ki, hogy mit kerestem a suli két legmenőbb srácával. Mikor válaszoltam, hogy csak véletlenül futottunk össze, teljesen elszomorodtak. Biztos valami tuti pletykát akartak. Hát azt nem kapják meg tőlem! Mikor mindent elmondtam magamról, az életemről, a személyiségemről, a hobbijaimról, szokásimról, békén hagytak, és áttértek valami izgalmasabb dologra. A későbbi óráim a következőek voltak: matek, kémia, rajz, biológia, művészettörténelem, fizika, irodalom. Szóval ma csak tíz órám volt. Nem volt valami izgalmas, de tűrhető volt. Lefoglalni az ember agytekervényeit legalábbis jó. Már ha másra nem is…

Mikor kicsöngettek az utolsó óráról, éppen egy embert rajzoltam, amit még biológián kezdtem el unalmamban. Mindenki egy emberként állt fel, kivéve engem. Engem senki nem várt haza, és ember vagyok, így nem kell sietnem haza a családomhoz. A Nap sincs rám hatással. Így hát nyugodtan üldögéltem, miközben az emberek szállingóztak kifelé. Mikor már minden ember elment legalább vagy húsz perce, akkor álltam fel, és hagytam el a termet. A nap első sugarai finoman cirógatták bőrömet, míg a gyengéd szellő alig észrevehetően bele-bele kapott lila hajamba. A friss, kis hópelyhek szelíden hulltak alá az anyatermészet lágy ölébe, majd csatlakozva társaikhoz; összeolvadtak a néhol még fekete talajjal.

Már kb. kétszáz métert tettem meg, mikor eszembe jutott, hogy egy szatyorban hagytam az eddigi rajzaimat, és ahhoz tartozó kis könyvet. Az leírja, hogy miért, mikor, és milyen érzéssel vezérelve készítettem őket. Az a könyv egyben a naplóm is volt! Gyors hátraarcot vágtam, majd, mint a villám, száguldottam vissza a termünkbe. „Biztos semmi baja! Hiszen én mentem ki utoljára! Nem történt semmi!” Próbáltam nyugtatgatni magam több-kevesebb sikerrel. Mikor beértem az osztályba, valaki már ott volt, és éppen az előbb említett könyvet olvasta. Reményvesztetten próbáltam eljutni a padomig, mire ő rám emelte a szemeit, amik pár pillanatig összeolvadtak az enyémmel, majd hirtelen megtörte a csendet:
- Mi folyik itt? – hangja zord, fenyegető volt. Lábaim megremegtek, majd végleg feladták a küzdelmet, és összecsuklottak.

3-as Boaa : EGy szokásos nap, már akinek

Hariko

Ijedten ültem fel az ágyban. Reszkettem, folyt rajtam a sós nedű, a szívem hevesen kalapált, egy-egy ütemet ki-kihagyva.
- Egy újabb rémálom… - mondtam csak úgy magamnak. Még mindig szédülve álltam fel, és az ablakok felé fordultam. Fáztam, a lábaim pedig még mindig remegnek. - Utálom, hogy ilyen gyenge vagyok! - ordítottam némán. - Ilyenkor olyan vagyok, mint valami szellemi fogyatékos. - Az idő hat óra körül járhatott. A lenyugvó napra pillantva állapítottam meg.



Shun

Kelletlenül léptem ki a házunkból. Drága testvérem mögöttem loholt, és közben zagyvaságokat beszélt. Mivel jelét sem mutattam annak, hogy figyelek, lassan abbahagyta nagy örömömre, majd egy sóhajtás keretébe újra belekezdett.

- Shun…
- Az iskolában meg ne szólíts! - mondtam továbbra is komoran.
- Mi bajod?
- Mondtál valamit? - kérdeztem figyelmen kívül hagyva az övét.
- Történt valami? - Csak nem adja fel, mi?
- Kellett volna bárminek is?
- Na, jó… - sóhajtott. - Mi a franc bajod van?!
- Ennyi év után ismerned kellene annyira, hogy tudd! - néztem rá megvetően, mire még inkább belemerült faggatásomba. Egy idő után eszméltem csak fel arra, hogy hangosabbra kapcsolt.
- A névnapodat felejtettem el? - csillant fel a remény a szemében.
- Múlt hónapban volt - forgattam meg szemeimet, és gyorsítottam az eddig sem lassú tempón.
- Akkor meg mi van? Én vagyok az oka? - fakadt ki hosszú idő után.
- Ch, szállj le rólam!
- Shun… - Itt mintha megállt volna. Talán feladta? - Egy nagy francot hagylak itt! Nem tudom, mi van veled, de egy biztos: addig nem foglak békén hagyni, amíg ki nem derítem - üvöltötte a képembe. Már azon voltam, hogy kérdőre vonom. Mégis mit képzel magáról, hogy velem foglalkozik? De még szerencsére időben visszafogtam magam. - Shun?
- Ch… - rántottam meg a vállam. – Idegesítesz! - fordultam el, és mivel időközben megálltunk, elindultam, és faképnél hagytam.
- Ne bosszants, Shun!
- Éppenséggel te nem hagysz békén. Hamarabb kiderül, ha nem csüngsz folyton rajtam. Egyébként is mi van veled, hogy velem foglalkozol? Miért nem valamelyik ötleteden dolgozol, hogy hogyan tudnál még több csajt az ágyadba csalogatni? Vagy már meg is van a következő áldozatod?
- Ahogy mondod – mosolyodott el pimaszul.
- Röhejes egy alak… - sóhajtottam magamban. - Fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy megtudjam - morogtam gúnyosan.
- Elmondjam? - cukkolt. Így is, úgy is elmondja, szóval fölösleges győzködni. Nem válaszoltam. - Haha, nagyon vicces. De amúgy ismered az illetőt. És mivel folyton együtt vagytok, biztosra veszem, hogy különleges.
- Magasról leszarom! Előbb-utóbb az is a szobádban fog kikötni, aztán meg - ha megunod - megcsalod, de jobbik esetben kidobod.
- Én legalább foglalkozok velük. Tudod, az is szégyen, hogy te még senkit sem vittél ágyba. Márpedig kéne. Tizenhét éves vagy, ne feledd.
- Ch, egyáltalán nem hasonlítunk. Mint mondtam: nem érdekelnek. Le lehet szállni rólam, világos? - néztem rá fenyegetően, amitől hátrált pár lépést. - Tudod, eléggé vékony fal van a szobánk között. Mindent hallani… Szóval csakhogy biztos legyek benne, felfogtad azzal a csöpp agyaddal, ezért elismétlem: nem érdekelnek a csajaid, ahogy az sem, hogy ki lesz az, akit legközelebb megfosztasz a szüzességétől. Remélem, érthető voltam! - fejtettem ki az engem idegesítőnek, mire - mint akinek még mindig nem tiszta - utánam szólt:
- Ebben én nem lennék olyan biztos! - Hátrapillantottam testvéremre, hogy kérdőre vonjam, de addigra ő már előttem állt. - Például mit szólnál, ha azt a lányt nézném ki magamnak, amelyiket képes voltál közel engedni magadhoz.
- Harikóra célzol? - húztam fel a szemöldököm, miközben a röhögőgörcsöt próbáltam visszatartani. Még hogy ő és Hariko? Jó vicc.
- Van még talán más lány is? - Most hogy így mondja, tényleg Hariko az első lány, aki egy kicsit is ismer minket. - Vajon szűz még? - elmélkedett tovább. Istenem, még pár ilyen, és tényleg röhögőgörccsel szállíthatnak kórházba.
- Mondjuk ez jó kérdés. Ha az alakját nézzük, akkor biztos nem. Viszont túlságosan is tartózkodó, de van mikor olyan, mint egy bomba. Ezeket összevetve sem tartom lehetségesnek, hogy akár egy fiúval is volt. Persze ezt jobb, ha Usui nem tudja, mert nem lenne túl praktikus - elmélkedtem.
- Figyelsz te rám? - nézett rám dühtől izzó tekintettel.
- Nem - válaszoltam közömbösen.
- Aha, veszem észre. Amúgy csak annyit mondtam, hogy… - És innentől már nem is hallottam semmit, csak elindultam előre, ahol a suli volt. Csend volt a fejemben. Máshol ez nem lehetséges, mert ez a kis buzgómócsing folyton a sarkamban liheg. - Shun! Nézd, ott van Hariko - sietett mellém. A mutatóujja irányába emeltem a fejem, és valóban ott állt.
- Igen, ott van. És?
- Nem megyünk oda? - nézett rám reménykedve. Legyen, akkor ma neki gyereknap.
- Oké, menj! - intettem, és már mentem volna el, ha nem ragadta volna meg a vállamat, és rángatott volna oda engem is. - Engem miért? - néztem rá durcásan. Várjunk csak… durcásan? Ne már!
- Azért, mert úgy illendő.
- Na álljunk csak meg! Te meg az udvariasság?
- Most mit vagy úgy oda? Nem lehetek udvarias?
- De. De miért pont most?
- Azért, mert nemesi családból származunk. Gondolom, így kellene viselkedni.
- Az elmúlt tizenhét évben nem tudtál volna ilyen lenni?
- Igazából csak most jutott eszembe. Zseniális, ugye?
- Persze, de ezt szajkózom több mint tizenöt éve, és még csak most fogod fel? - néztem rá kételkedve épelméjűségében.
- A jó ötletekhez idő kell - vigyorgott rám.
- Komolyan ennyire sötét vagy, vagy csak megjátszod?
- Tükör előtt gyakorlom mindennap - húzta ki magát büszkén.
- Istenem! Hogy lehetsz erre büszke?
- Hát így.
- Jézusom! Ez a tükör előtt gyakorolja – hüledeztem úgy, mintha ott se lett volna.
- Hahó, mindent hallok.
- Tudom - válaszoltam azonnal.
- Jó, elég lesz fiúk! - szólt közbe valaki.
- Hát te? - kérdeztük egyszerre.
- Nektek is szia.
- Bocs! - Ismét egyszerre, jó lesz leszokni erről.
- Szóval a „köszönésetekre” a válasz: láttam, hogy meglátott Usui, te intettél neki - mutatott rám. -, és erre Usui elrángatott. Innentől mindent hallottam, szóval mit is szeretnétek? - Usui elkezdte ecsetelni, amit ő szeretne. Nekem persze fogalmam sem volt arról, hogy mit mondott, de nem is nagyon érdekelt. Szép csendben megpróbáltam elosonni, ami azért hiúsult meg, mert Usui valamiért visszarántott, és dühösen vizslatott. Így inkább meg sem próbáltam egy kicsit is figyelni, hanem nagy előnyben kezdtem részesíteni az egyik fát és társait.


- Shun! - sietett mellém órák után „kedvenc”, egyben egyetlen testvérem. - Fogadjunk!
- Helló! És miben? - néztem szörnyülködve. Ha ő fogadni akar, az csakis rossz lehet.
- Abban, hogy ki dönti meg Harikót előbb! - jelentette ki határozottan.
- Te meg vagy húzatva! - kiáltottam a teljes igazságot.
- Nem is! - Nekiállt durcizni. Az eszem megáll!
- Szóval abban akarsz fogadni, melyikünk dugja meg előbb a csajt? - kérdeztem.
- Igen.
- Fogadás nélkül is nekem engedné, de legyen - sóhajtottam.
- Szuper! - örvendezett, majd elnyargalt.

2-es Boaa

- Hariko-chan! – fordultam hátra, de úgy tűnik, túl későn. – Segítség! – ordítottam, miközben a rám nehezedő súlytól a padlónak nyomultam.
- Ma már másodszorra jössz nekem! Vigyázz jobban! – morogta egy velem egyidős fiú. Van egy olyan érzésem, hogy nem fogok repesni az örömtől, ha ki derül a „párnám” személye.
- Ki a franc ez a kölyök? Kizárt, hogy itt kéne lennie. Tüntesd el! – emelte fel a gyermeket.
- Jaj, ne légy már ilyen szívtelen szerencsétlennel! – fordult hozzám Usui.
- Elhagytam Harumit... Kergetőztünk a környéken, de ő hirtelen felszívódott. Hariko-chan, nem láttad? – nézett rám esdekelő arccal a pici.
- Nem. Sajnálom – hajtottam le fejem.
- Hariko-san! – Atyám, ez meg ki? Most inkább félreállok az útból.
- Hariko! – Na, ez meg ki? Ó, már tudom. Itt baj lesz... Igen, ő a „párnám” – Áú! Hariko! Ki ez a töpörtyű? – mászott ki a már harmadszorra fellökött egyén.
- Ó, Haru! Hát itt vagy!
- Menjünk... Nem kívánkozom még egyszer hasonló helyzetbe kerülni – jött oda Őmorcossága, vagyis a vánkosom... Kinek melyik tetszik.
- Arigatou... – mosolyogták hálásan a picik. Na, igen, a nevük... Chris és Alyson... Azt hiszem legalábbis...
- Nekem... – forgatta meg a szemeit a fekete. – Na, de akkor gyertek már! Halljátok?! Hariko, Usui! Így is késni fogunk!
- Késni? Én még sosem késtem!
- Majd megtanulod. Shun se szokott késni... annyit – lesett rám Usui, Shun felé mutogatva. Ja, és persze vigyorral az arcán.
- Nem jönnétek? Olyan idegesítőek vagytok – hallottam tőlünk húsz méterről Shun hangját.
- Megyek már! – hadartam, és a siettetőnk után rohantam.

****

Egyszerre léptünk be az osztályba. Már bent voltak a diákok. A tanár is már javában tartotta az órát. Késtem. Láttam, hogy jön a tanár. Nekem végem.
- Megint Shun? – csengett a tanár ismerős hangja. – Üljetek le – sóhajtott, és elvonult folytatni az órát.

Lassan én is visszavánszorogtam a helyemre, és ránézve a mögöttem ülő lány könyvére megállapítottam, hogy nyelvtan óra van. Erre vágtam egy fintort, majd letelepedtem a lány baljára. Az ablak mellett van a padunk, így sok, szinte már túl erős fény vetül ránk, már amennyire a Holdtól telik. Ezúttal jobbra fordultam, az ajtó irányába, ahol most Usuiékat pillantottam meg. Mintha most máshogy viselkednének... Ilyenkor látni igazán a hasonlóságot köztük. Misa rám emelte a tekintetét.

- Mi az, Hariko?
- Semmi... Miért kérded?
- Mostanában gyakrabban kalandozol el. – Itt elnémult a hangja. Ezt meg hogy érti? Hirtelen emelte fel az eddig lehajtott buksiját, és rajtam legeltette szemeit. – Mindegy is. Jössz délután a plázába?
- Pláza? Az meg mi? – értetlenkedtem.
- Azt ne mondd, hogy még sosem voltál hasonló helyen.
- Ano...
- Semmi gond. Mert ma te is megtapasztalhatod ennek örömeit.
- V-viccelsz?!
- Nem. Miért tenném? – emelte fel szemöldökét. – Jaj, nyugi! Nem ijesztő hely az. – Kezdem azt érezni, hogy minket figyelnek.
- Khm... – köszörülte meg a torkát valaki. – Elmondanád, hogy mi olyan érdekes Miss Hariko, hogy ne lehessen ezt szünetben megvitatni? – emelte fel pálcáját. Várjunk csak... Pálca?! Mióta van neki olyanja?! – Nem hallotta? Miss Misa, kérem, fejezze be az értelmetlen viselkedést. Értik?
- I-igen! – válaszoltuk ijedten.
- Magam is úgy gondoltam – fordult el egy győztes mosollyal.

Milyenek vannak? Bármilyen csúf szó, vagy bármi más nem jutott eszembe, így befordultam a padomba, és a táblát kezdtem fürkészni, ami már tömve volt a tanár irományaival. Elővettem a füzetemet, és gyorsan írni kezdtem az elhangzottakat. Még egyszer rám nézett a tanárnő, aki arcán még mindig mosoly ült, majd látva szorgalmasságom, további megjegyzés, netán szemvillantás helyett folytatta az órát. Micsoda egy perszóna. Megforgattam szemeimet.

****

Az óra hátralevő részében teljesen nyugodt voltam, mintha semmi sem történt volna. Szerencsémre senki nem óhajtott hozzám szólni Misán kívül. Ő folyamatosan arról áradozott, hogy milyen jó lesz a délutánunk, holott még csak igent se mondtam. Sebaj, senkinek nem árthat egy kis levegőzés, ugye? Legalábbis nem tűnik vérszomjas ragadozónak, így nincs mitől tartanom. Még ha más is, mint én, nem hinném, hogy bármiféle aljas csínytevésre készülne. Egy kis plázázás meg senkinek nem ártott még tudtommal. Meg amúgy se szándékozom olyan hülye celebbé változni, mint a mai hétköznapi lányok többsége. De miért is beszélek én folyton a mai napról? Ez pont úgy hangzik, mintha izgatott lennék. És hadd mondjam meg, hogy nem vagyok az!

****

Az órák közötti szünetekben már nem jött oda senki, így nyugodtan elkezdhettem egy új rajzomat. Ki tudja miért, de színes képeim nincsenek. Jobban szeretem a fekete-fehér hangulatúakat. Néha csendéletet, de leginkább portrét készítek. Ezekbe bármit szívesen megjelenítek, legyen szó anatómiáról, vagy másról. A csendéleteim általában asztalon fekvő tárgyakat, gyümölcsöket ábrázolnak. De ezektől függetlenül bármilyen véres, obszcén jelenet megteszi. A jelenlegi rajzomat még nem igazán tudom hova besorolni.

- Ez nagyon szép – jegyezte meg Usui mosolyogva.
- Köszönöm.
- Hariko, hol van ez a hely? A közelben? Nagyon szomorúnak tűnik a hangulata.
- Ti ott, mit csináltok? Masakzu, Kasuga! – tudakolta meg a matekszakos professzorunk. Hirtelen megjelent mellettem. – Rajzolsz? Szép, de ne most, esetleg szünetben! És ha lehet, ne ilyen véreset – mondta kedvesen, és elvonult.
- Vér?! – hangoztatták a többiek.

Erre a kicsit sem tetszetős szóra Shun is felkapta a fejét. Most meg mi történt? Azt ne mondd, hogy nem szabad ilyeneket rajzolni! Miért néz így rám? Most meg mosolyog. Nem tudok kiigazodni ezen a srácon. Megráztam a fejem, és elővettem még egy lapot. Ezúttal egy lányt készítettem, kinek a pokol a végzete. Egy angyal volt, kit az ördögök kiszemeltek, és maguk közé kívánják rántani. Kivételesen színesen ábrázoltam. Azt nem mondanám, hogy épp a legszebbeket választottam, mert a vörös, a narancs, valamint a szürke és még pár hasonló színt használtam. A lányt próbáltam ijedtnek ábrázolni, vesztét érezhetőre formálni. Hogy fokozzam a hatást, a lány szeméből kicsorduló könny vérré vált a papíron. A szakadék körül fekete alakok álltak. Testtartásukat gúnyolódóra készítettem. Hihetetlen módon kész lettem csengetés előtt, és épp a lecke feladására figyeltem fel. Ilyen sincs minden nap. A házi egyszer. Talán, de csak talán én is meg tudom oldani. Miközben pakoltam, mellém lépett valaki. A rajzaimat kezdte fürkészni, amiket még nem sikerült eltennem.
- Nem is rosszak. Ha nincs ellenedre, bemutathatom a kiállításon.
- Ahogy gondolod. Én megyek. Sayonara! – léptem ki a teremből.

****

Fáradtan lépkedtem végig a sötét utcán, hisz’ még csak fél óra múlva fog világosodni. Reménykedtem, hogy semmi szokatlan nem fog történni velem hazafelé menet. Pont én beszélek, aki talán a világ legnagyobb pesszimistája! Egyre több idegen egyén mászkált az idő haladtával. Mivel nem tetszett ez a helyzet, gyorsabbra vettem a tempót, amivel sikerült felkeltenem a figyelmet is, amit jelen helyzetben szerettem volna elkerülni. Hirtelen ötlettől vezérelve besiettem egy közel eső boltba, ami már nyitva volt. Pár paradicsomot, paprikát emeltem le a hűtőpolcról. Amint kifizettem az árukat, megrohamoztam lépteim, s így sikerült megtennem négyszáz métert. Lábaim kicsit zsibbadni kezdtek, ezért a szokásos iramban folytattam utam. Nehezen, de elértem az út háromnegyed részét, ahol egy kicsit meglepő személlyel futottam össze.

- Hát te? Azt hittem már hazamentetek.
- Csak ő. Én még sétálni szerettem volna. És te hogy keveredtél ide?
- Még nem értem haza. Még körülbelül negyedóra van gyalog. Más okom nincs.
- Értem. Hol laksz?
- Ez valami perverz, hátsószándékos kérdés akart lenni? – néztem rá elámulva.
- Ch, csak kedves akartam lenni.
- Bocs, csak tudod Usui nem pont erre lyukadt volna ki. Tényleg különböztök.
- Örülök, hogy felfogtad – mosolygott.

****

Nagy nehezen hazavergődtem, és első utam a fürdőbe vezetett. A frissítő után a áttanulmányoztam a leckét, és lefeküdtem az ágyamba. Egy darabig még csodáltam a falat (mert az olyan érdekes), majd szép lassan megkezdtem az utazást az Álmok földjére...

Hali! :D

Úgy döntöttem, h felteszem nektek a Boaa-t is ::) MERT ITT HAMARABB OLVASHATJÁTOK :)
a Éf-et most írom szal az s jön :)

Akk Boaa első feji :D

Leírás :D

Birth of an archangel by Hikari-chan99

[Kritikák - 6] 

Summary: Egy érzések nélküli lány.
Egy ikerpár, kik ugyan így éreznek.
Egy világ, ahol a boldogság csak kamu.
S a Sors egy táncra hívja őket, csupán,csak szórakozásból.
Vajon sikerrel jár-e botrányt kavaró ötlettel?
És ha igen, mi lesz a következménye?
A lány kinek vére kincset ér, a végzetét okozza majd?
Birth of an archangel pár kép: http://kephost.hu/share-0050_4EE4C986.html http://kephost.hu/share-7676_4EE4C986.html http://kephost.hu/share-366C_4EE4C986.html http://kephost.hu/share-B39C_4EE4C986.html
Rated: 16
Categories: Anime, Minden más (nem anime), Vámpír-mese Characters: Nincs
Műfaj: Dráma, Misztikus, Romantikus, Sötét
Figyelmeztetések: idegen nyelvi elemek, Szereplő halála, Trágár beszéd
Challenges: Nincs
Series: Nincs

Régen kezdtem még el, szal eleinte nagyon más még a fogalmazási készségem :)

első:



Bágyadtan lépdeltem végig a folyosón. Minek iskolába járni? - futott át az agyamon. - Nehéz olyan lánynak barátkozni, aki nem tanulhatta meg ennek a fortélyait. Lénynek. Hiszen, nem vagyok ember. Egy misztikus fajból származom, akinek létezését senki nem bizonyította. Vámpírok. Minek kellett életbe hagynotok? Az életem fölösleges, hasztalan vagyok. A vérem nem kellett nekik. Olyan más lennék? - Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok sorozatai szállták meg az agyam, miközben beléptem termünkbe. Esti tagozatos vagyok. Sajnos. A legtöbbjük vámpír ami rám nézve halálos. Nem tudom, meddig húzom ki mellettük. Pedig kedvesek velem, viszonylag.
- Sziasztok - motyogtam, s odaléptem padomhoz. Észre sem véve engem, folytatták az eddigi cselekvéseiket.
Úgy, tizenöt perce hallgatom a zenéimet, fülhallgatón: a Linkin Parkot, ez a kedvencem. De gyakran váltok Leona Lewisra, és ahhoz hasonló számokra, egyet biztosan, naponta.
Egy rajzon dolgozom, amin két kisfiú látható. Valaki mögém osont, és rajzaimat figyelte, amelyek most gondatlanul hevertek az asztalon.
- Hahó! - bökött meg. Lassan megfordultam, majd eltűrtem a már enyhén zavaró lila fürtöt.
- Tessék? - kérdeztem rá, a nagyon érdeklődő zaklatómra.
- Te vagy Hariko, ugye? Arra gondoltunk a lányokkal, hogy nem lenne-e kedved, odajönni hozzánk.
- Igen, így hívnak. Odamenni? Hát, nem is tudom... Nem lesznek mérgesek rám?
- Dehogy.
- O-oké - hebegtem, és megindultam utána.
- Végre! - nevettek össze. - Jaj, nem kell úgy félned! Egyébként én Hana vagyok. Aki az előbb veled volt, ő Kita. Te ugye Hariko vagy? - tudakolták sokadszorra tőlem. Én csak egy bátortalan bólintással válaszoltam. - Üljünk le - mutatott a székekre. Miután helyet foglaltunk, megjelent egy harmadik személy is. Onnantól kezdve, teljesen leblokkoltam, azaz elbambultam. Nem nagyon hallottam mit beszéltek, de valahogy nem zavart. Már megszoktam a magányt, így ezt már, valahogy normálisnak tartottam. Talán nem kellene? Ki tudja...
- Hariko most te jössz!
- Hogy?
- Mindenki elmondta, hogy neki ki tetszik az osztályból. És most te jössz!
- Hát - Na, jó! Én nekem fogalmam sincs! Nem rágódtam ilyeneken. Bár, be kell valljam, van aki tetszik, de nem ez a pontos válasz erre a kérdésre. Esetleg, hogy ő valaminél jobban néz ki a többinél.
- Hariko!
- Nem is tudom. Van, aki jól néz ki, meg minden, de ... - Mondatomat nem fejeztem be. Eszem ágában se volt folytatni. Inkább elfordultam, de olyan irányba néztem, amerre egy fiú volt. Az igazat megvallva ő volt az, aki... Oké! Valaki most lőjön le! Nem habarodhatok bele egy fiúba, akivel még csak nem is beszéltem sose! Megtiltom magamnak! Ááá, nyírjanak már ki! Mind ádáz teremtménye Istennek!
- Ő? - kérdezték kórusba a csajok, majd egyikük folytatta. - Hát, le kell, hogy lombozzalak de Shun soha, de soha, nem mondott igent egy lánynak sem. Ő maga a jég. Megpróbálhatod, de csak óvatosan.
- Mi? Én nem.... - befejezni már nem tudtam, mert oda löktek elé. Egy fekete hajú fiú nézelődött kifelé az ablakon, és a havas természetet bámulta. Tekintete álmosságot sugallt. Teljesen elveszett a táj figyelésében. Bár, meg tudom érteni, nagyon szép területen helyezkedik el ez a létesítmény. Hirtelen felém fordult, és szóra nyitotta a száját.
- Mi van? - kérdezte nem épp lágy hangon.
- Bocs a zavarásért.
- Vége van az órának? - tudakolta még mindig unott hangon.
- Még nincs.
- Értem. Miért zavartál fel engem, egy vámpírt? Talán nem tudod, milyen kockázatos?
- Hát én...
- Tán' a többiek nem vették észre, de én tudom, hogy nem vámpír vagy! - morogta érdektelenül.
- De hisz' itt mindenki vámpír!
- Ők talán beveszik, de én nem. Eltér a véred szaga a megszokottól!
- Mert én tisztavérű vagyok! - mondtam határozottan, vagyis csak próbáltam úgy tenni, mintha az lennék.
- Képzeld, én is az vagyok! Nem versz át! Egyedül én vagyok itt az! - mondta, mire mindenki minket kezdett figyelni. - Hagyjál aludni, mielőtt még mérgesebb leszek! - Mondandója befejezésképp rám meresztette fehéres-kék szemeit. Az nyitott ablakon át bejövő gyenge szellő meglibbentette haját, ezzel még drámaiabb hatást gyakorolva rám. Ijesztő egy fazon, az biztos. Tekintetét elfordította, és újra belefeledkezett környezetébe. Hátat fordítva, elindultam vissza a helyemre.
- Szegénykém - sutyorogta a lányok többsége. Mikor visszaértem helyemre, körém gyűltek újonnan szerzett barátaim.
- Jól vagy? - kezdte az eddig nem ismert Misa.
- Miért ne lennék? - mosolyogtam rájuk.
- Hisz' most utasítottak vissza, nem?
- Nem - jelentettem ki szinte már büszkén.
- Igent mondott?
- Ie.
- Hát akkor?
- Fel se tettem neki a kérdést.
- Miért nem?
- Miért kellett volna? - válaszoltam egy kérdéssel. - Egyébként meg mondtam, hogy én nem...
- Persze-persze. Ugye tanultál egészségtanra? - vágtak közbe.
- Nem - hajtottam le a fejem. - Várjunk csak! Mi ez az orrfacsaró bűz? - Hirtelen mindenki felkapta a fejét. Kivágódott az ajtó.
- Jó, ki volt ez? Lépjen elő! - Egy fiú ugrik be az ablakon.
- Usui?! - állt fel a Shun nevezetű egyén.
- Üdv, Shun.
- Az ijesztő ikerpár - suttogta a mögöttem ülő Misa. Milyen sötét a hangulat!
- Ikerpár, kik? - néztem körbe.
- Shunról és Usuiról beszélek. Egypetéjű ikrek. Nem tudtad, Hariko?
- Nem. Szinte nem is hasonlítanak…
- … de mindegyik rohadtul jól néz ki - fejezte be helyettem Kita, amellyel kicsit egyetértek. Jaj, már megint miket gondolok? Utálom, ha ilyen kawaii egy srác. Nehéz nem beléjük szeretni. De én nekem ki kell bírnom! Ellenség! Biztos most is azon törik az agyukat, hogy hálózzanak be, és aztán az én véremmel is gazdagodjanak.
Egy hang zökkentett ki gondolataimból, amik már kezdtek megőrjíteni.
- Hariko-chan, minden rendben? - tudakolta a tanárnő.
- Persze - mosolyodtam el, miközben éreztem, ahogy tekintetek szegeződnek rám. Most komolyan engem néznek?
- Biztos? Mostanában gyakori nálad, hogy nem szólsz, ha baj van.
- Semmi bajom - hangsúlyoztam ki, egy kényszer mosoly keretében. Aki ismer, az tudja, hogy nem nagyon szoktam mosolyogni.
- Akkor jó. Szóval ott tartottam... - ecsetelte tovább a testet. Csak el ne aludjak!
Kicsöngettek! Végre jöhet a szünet! (szerzői megj.: itt minden óra után húsz perces szünet van) Bár, este nem nagy élmény , de azért megnyugtató, és kellemes. Legalább nem lesz akkora zűrzavar. Remélem.
Nyugodtan mentem végig az épület folyosóján. Halk lépteket hallottam. Nehézkes, telt járásából férfi egyénre következtetek. A hang erősödött, majd hirtelen vége szakadt. Megállt. Tovább sétáltam, s két alakot vettem észre az ablaknál. Az előbb érkezett, vélhetően férfi, leült a másik mellé. Beszélni kezdtek. Pár perc múlva az eddig ülő felpattant, és úgy kezdett el most már hangosabban beszélni. Ezt már én is értettem.
- Figyelj, Usui! Nem érdekelnek a kicsinyes problémáid! Megértetted? Betolod azt a mocskos képedet az osztályba, becsengetés után tíz perccel, és pofátlanul rontod az irántunk érzett tiszteletet! Che, nem is érdekel, az osztályba leszek, vagy levegőzök. - Basszus, de hideg itt a hangulat! Jobb elhúzni, mielőtt baj lesz. Már elkezdtem fázni! Minél jobban igyekeztem elkerülni az újabb találkozást Shunnal, annál jobban ellenem vannak az égiek. Pedig elvileg én közéjük tartózom.
Puff! Frontális ütközés! Ez most komoly? Valaki szórakozik velem?
- Megint te? - pufogta vörös képpel. Ne értsd félre, nem a találkozás miatt, hanem csak egyszerűen dühös volt. Ugye? Á, egy ilyen srác nem pirul el attól a lánytól, aki az imént idegelte ki! Ez holt biztos! - Hallod? Gyere órára! - hangzott el a parancs. - Figyelsz?!
- I-igen - dadogtam ki a válaszom.
- Héj, ne legyél ilyen a hölggyel! - szólt bele a beszélgetésünkbe a másik iker, aki épp most ért ide.
- Köszönöm szépen, Önnek - motyogtam.
- Tegezz, légy szíves! Ha Shunt mered, akkor engem is. Tőle félni kell, ellenben velem. - mondta mosolyogva. Bólintottam egyet válaszul. - Na, ez már haladás! A többi lány elájult volna. Ennek örülök! Ez tetszik. Meg te is - vigyorgott kajánul. Ez perverz volt! Itt baj lesz!
- Hagyjad, ne molesztáld! Te meg gyere már! Roppant idegesítőek vagytok!
- Hívj a nevemen! - fordultam a megmentőmhöz.
- És meg szabadna kérdeznem, hogy mi lenne az?
- Hariko.
- Hariko-chan! - ordította valaki mögöttünk.

Éf 6. fejezete: Új életem kezdete...

- Nagyszerű! Kész is volnánk. Távozhatnak! – Végszóra felpattantunk a székekről, majd egy gyors köszönés után ki is vonultunk.
- Ez gyors volt – motyogtam magamnak.
- Igen, de valószínű, hogy csak veled van így. Nálunk órákig papolt mindenféléről, és még azt sem választhattam ki, melyik osztályba akarok menni.
- Hm, akkor nem értem. Mindegy is. Te melyik osztályban vagy? – tudakoltam mosolyogva.
- A C-ben – öltött rám játékosan nyelvet. – Szal’ egész álló nap idegesíteni tudlak – nevetett fel jóízűen.
- Jaj, szerencsétlen személyem – emeltem fel a kezeimet a szívemhez, egyfajta drámai kisugárzást mutatva. Erre csak egy újabb nevetést kaptam válaszul. – Amúgy hol találkoztok a srácokkal? – kérdeztem félvállról. Próbáltam azt a hatást kelteni, hogy „Engem aztán nem érdekel, csak gondoltam megkérdezem”. De nem tudom ez mennyire sikerült.
- Igazából nem beszéltünk meg semmit. De mivel új vagy itt, mit szólnál, ha nálad lenne? Amolyan avatásnak.
- Nem rossz ötlet. De vajon a többieknek se lesz ellenére? – támadt fel bennem rögtön a félelem.
- Már miért lenne? – tudakolta meglepetten.
- Hát… nem tudom – vakargattam zavartan a tarkómat dadogásom közepette. Tényleg! Miért is gondoltam, hogy olyanok, mint a régi sulimban? – Én…
- Nyugi! – paskolta meg a vállamat. – Nem lesz semmi baj, oké? Higgy nekem! – kérte kedvesen, mire elmosolyodtam.
- Igazad van, bocsi.
- Mit mondtál, melyik a tiéd? – váltott témát gyorsan.
- Ö, a… – gondolkodtam. – A kilencvenötös.

- És ezt csak ilyen dadogva tudod mondani? – csipkelődött.
- Jó van, na, nekem ez még szokatlan. Még a PIN-kódomat se tudom mindig megjegyezni, nemhogy egy röpke pillanat alatt a szobaszámot, amit elhadart a diri– vágtam be a durcit.
- Oké-oké! – tette fel védekezően a kezét. – Felszabadultabbnak tűnsz egyébként, mint nemrég. – Egy egyszerű kijelentés lett volna, bennem mégis bennszorult a levegő tőle. Nem, egyáltalán nem vagyok felszabadult, csak gondoltam, könnyebb lenne azt mutatni kifelé, mint tényleg annak lenni. Szó sincs olyanról… Mindegy. Ezt neki nem kell tudnia.
- Ö, igen, talán egy kicsit. – Nem volt ez hazugság, mert tényleg nyugodtabb vagyok, de a szerepem szerint is annak kell lennem. De ez ismét egy fölösleges infó.
- Örülök – állt meg. – Amúgy itt vagyunk – mutatott az ajtóra, amin csak két név volt. A leendő szobatársamé és az enyém.
- Köszi, hogy elkíséreltél. Szia – intettem neki, majd egy aprót koppantottam az ajtóra, és beléptem. Kis híján lefagytam.
- Szia, akkor majd egy óra múlva…
- Mi a szent szar?! – nyögtem. A szoba színe még normális halvány krémszínű volt, de amik a falon rajta voltak…
- Csak rosszul látom, és az nem az a buzi énekes, ugye?
- Oh, szia! – köszönt egy nyájas hang a hátam mögül. Megfordultam, de bárcsak ne tettem volna. A csaj egy extra mini szoknyában és egy feszülős, hasig érő topban virított. A szeme erősen ki volt húzva, szempillái összeragadtak a sok szempillaspiráltól, ajkát vastagon vöröses rózsaszín rúzs fedte, haja szinte aranyszőke, ami erős kontrasztot alkotott napbarnított – inkább szolizott – bőrével. – Elisabeth Gordon vagyok. De szólíts csak Beth-nek, Elnek vagy Ellie-nek esetleg – mosolygott rám. Ha normálisan öltözködne – nem kurvákat megszégyenítően –, és nem viselkedne ilyen tettetett kedvességgel, akkor talán kedvelném is. Talán.

- Chris vagyok – motyogtam zavartan.
- Tudom – nevetett fel. – Mindegy, rendezkedj csak be!
- Kösz, hogy megengeded – gondoltam magamban. Nem szoktam ilyen lenni, de idegesített a lány – vagy nem tudom, minek nevezzem – tenyérbe mászó stílusa. – Melyik ágyat kaphatom meg? – kérdeztem az udvariasságot fenntartva, amúgy tök fölöslegesen. Mindegyik tele volt pakolva, de az egyikről – a balról – már szorgosan pakoltam is át a ruháit a sajátjára.
- Hé, ne már! Csak egy kicsit hadd maradjanak ott! Nem tudtam eltenni őket még! Légyszi – nézett rám nagy szemekkel, miközben nyávogott.
- Nem, bocsi. – A szemei könyörgően nagyra tágultak, ami a szempillaspiráltól – és a többi fölösleges kencétől – még ijesztőnek is tűnt. – Na, jó – morogtam egy sóhajjal megtoldva.
- Köszi – ugrott a nyakamba, mire én diszkréten eltoltam magamtól.
- Bocs, nem bírom, ha ölelgetnek – mondtam, amikor megláttam sértődött tekintetét.
- Fura – jegyezte meg vinnyogva.
- Ez van – vontam vállat nemtörődöm módon. – Na, pakolj, mert a fiúk szerintem mindjárt itt lesznek!
- Fiúk? – csillantak fel a szemei. – Kik?
- Gabék.
- Mi?! Te összebarátkoztál a suli legmenőbb srácaival?
- Igazából, inkább ők velem… – kezdtem volna, de annyira felpörgött, hogy nem is figyelt rám.
- Mit vegyek fel? – tűnődött.
- Hogy-hogy mit?
- Te lány – fogta a fejét hitetlenül. – A suli királyai idejönnek, nem öltözhetek fel ilyen hétköznapian. Veled jóban vannak, mondd, mit vegyek fel. – Nem nagyon értettem az összefüggést…
- Esetleg több ruhát – ajánlottam. Tudom, gonosz volt, de… Nincs de. Pont.
- Ez gonosz volt… Mindegy… – morogta, majd mintha nem történt volna semmi, újra nekikezdte. – Jaj, mit vegyek fel, Chris? Segíts! – könyörgött.
- Nem nagyon értem ezt a nagy felhajtást, de mindegy. Esetleg valami egyszerű dolgot: egy sötétkék csőfarmer és egy fehér mintás póló – segítettem, miközben az én ágyamon heverő két említett ruhadarabra utaltam. Szerencsére értette, és lekapva onnan a ruhákat gyorsan fel is vette.

***

Jó húsz perc után a többiek is megjöttek – addig elfogadható állapotba hoztuk a szobát, vagyis a hülye, béna posztereit és a többit elpakoltattam vele. Először engem köszöntöttek, majd meglepetten konstatálták a változást Beth-en. Egy óvatos pillantást vetettek rám, mire én megvontam a vállam, és mosolyogva hallgattam a folyamatosan változó beszédtémákat.
Bő tíz perc múlva – mikor már mindenki megszokta szobatársam jelenlétét – odaosont hozzám.
- Örök hála – suttogta a fülembe, majd vissza is csatlakoztunk a beszélgetésbe. Körülbelül így telt az este…

Éf 5. fejezete: Átlátszó vagyok, avagy az új életem kezdete

Eltűnődve figyeltem esélyeimet, hogy elmenekülök az új szobatársam elől, de mikor jobban belegondoltam, „rájöttem” arra, amit már rég tudtam: semmi esélyem, hogy innen eltűnjek. És tudjátok, hogy jöttem rá erre az igen fura kimenetelre? Szedjük pontokba az okokat:
1. Először is semmi előre megtervezett tervem nincs arra, mit tennék, ha sikerülne valamilyen csoda folytán.
2. Mindenki itt van jelenleg a körülöttem, és igencsak nehéz lenne elmagyarázni a fennálló helyzetet, miszerint akaratom ellenére hoztak ebbe a suliba.
3. A szüleim mondhatni „híresek”, így minden lehetséges módot bevetnének a megtalálásomra…
4. Hova mennék?
Szerintem ennyi ok bőven elég, így végül a már annyira ismert „Nekem semmi bajom” maszkot magamra öltve kémleltem körbe. A fiúk dumáltak a lányokkal, a többi diák épp most ment el, én meg itt álltam, mint egy darab fa, aki a többit nézegeti. Érdekes megfogalmazás, mi? Végül odaslattyogtam melléjük, így pont hallottam egy mondat végét.

- …kísérje el, nem? Ő szerintem biztosan tudja, hol van az igazgatói, hisz’ már egy csomószor ott volt, velünk ellentétbe – mondta gondolatait hangosan kifejtve Alexa.
- Nem is rossz ötlet – helyeseltek a fiúk is.
- Mi is? – léptem oda, hogy lássanak is.
- Ja, csak azt beszéljük, hogy ki kísérjen el…
- És kire jutottatok? – kértem számon őket mosolyogva.
- Chris-re – válaszoltak rögtön.
- Még Noamra gondoltunk, de ővele nem biztos, hogy beszélgetni is tudnál közben…
- De nekem most dolgom van! Bocsi, Chris! – nézett rám Christopher bocsánatkérően.
- Mégis mi dolgod van? – kapta fel a vizet Hana.
- El kell intéznem pár papírt a cégnél…
- Megint? – sóhajtottak fel páran dramatikusan.
- Bocsi, skacok! Ugye nem gond? – nézett rám újra. Csak nemlegesen megráztam a fejem. – Biztos?
- Persze, menj csak! Noam, akkor benne vagy? – lestem az említettre.
- Miért is ne? – somolygott halványan.
- Akkor jó! Menjünk! Még valami. Majd légyszi körbevezetnél az épületben?
- Ja! – jött a felelet, majd elindult az egyik irányba.
- Majd találkozunk! – ígértem nekik, és a fiú után eredtem.

NOAM SZEMSZÖGE

Elgondolkodva figyeltem a csendesen mellettem haladó alakot. Nem olyan személynek tűnik, aki az a túlzottam vidám személyiség lenne. Ez már akkor is bebizonyosodott, mikor azt hitte, senki nem figyel rá. Akkor az arca pontosan olyan volt, mint most… Magába zárkózott, szomorú és enyhén csalódott kifejezés ült az arcán. Vajon ez azért van így, mert nem akarta, hogy pont én sétálgassak mellette? Vagy esetleg más a problémája?

- Chris…
- Hogy? – eszmélt fel, majd rám emelte kék színben pompázó szemeit. A szemeiben még látszódtak az előbbi arckifejezés „nyomai”, melyet arcán ülő halvány mosollyal próbált álcázni.
- Mi a bajod? – álcáztam magam az „Én flegma vagyok, és rohadtul nem érdekel, mi bajod!” maszkkal. Tudom, hogy ez egy kicsit hülyén jön ki, hisz’ ha már megkérdeztem, kellene, hogy érdekeljen, de… Nincs de. Pont.
- Nincs semmi bajom… – adta az ártatlant.
- Persze, én meg a római pápa vagyok lúdtollal a seggemben, miközben indián táncokat járok, pici pink tütüben, és csak úgy unalomból mellé Evanescene-t éneklek! Ennyire hülyének ne nézz! Csak úgy süt rólad az elkeseredettség! Na, mi a gond? – A végére egészen ellágyult a hangom, a haragom elpárolgott, és kedvesen mosolyogtam rá.
- Istenem! – nevetett fel. – Mennyi mindent megtudtam rólad egyetlen egy mondatban – somolygott bágyadtan. – De eddigi életem során még sosem tapasztaltam ennyi figyelmet az irányomban a bátyámon és pár szolgálón kívül. Köszi! Ennyire feltűnő lett volna az, hogy szar a kedvem? – komolyodott el.
- Nem, annyira nem. Mondjuk inkább úgy, hogy számomra nyitott könyvnek számítasz, oké? – vigyorogtam rá kitartóan.
- Oké – viszonozta még a gesztusomat, majd elkezdtünk normálisan beszélgetni lényegtelen dolgokról. Egyszer csak megálltam.
- Mi a gond? – állt meg ő is.
- Itt vagyunk – feleltem, majd körülbelül ötven embert kikerültem, és bekopogtam.
- Tessék – hallottam meg a már jól megszokott hangot a bejáraton belülről.
- Jó estét! – köszöntünk illedelmesen, majd a székek felé indultunk. Mikor kényelmesen elhelyezkedtünk, szólalt meg csak a diri.

- Miben lehetek segítségükre, Mr. Rodrigo?
- Köszönöm kérdését, de én csak kísérőként vagyok itt ma – hangsúlyoztam ki a ma szót.
- Értem. Ez esetben mit tehetek magáért, Miss.?
- Tudja, a családom már kijelentette egy ideje, hogy én bentlakásos iskolába fogok járni, valamint azt, hogy ide… a lényeg az, hogy ide kell járnom, és azért jöttem, hogy kitöltsem a kötelező papírokat – fejezte be a végét kicsit gyorsan.
- Értem. Mi a neve?
- Christina Angelina Camorra.
- Vagy úgy… – Hosszú csend következett, majd a nő kissé ijedten, zavartan kezdett el újra beszélni. – Akkor mindjárt adom is a lapokat, Miss. Camorra. – Látszólag Chrisnek nem tűnt fel az igazgató különös viselkedése, vagy csak már hozzászokott. Mikor megkapta a rengeteg papírt, Chris halkan elkezdett írni, majd alig öt perc múlva át is nyújtotta a papírtömeget. – Köszöntjük az iskolában, Miss.!
- Enyém a megtiszteltetés! Kérem, mi az, amit még tudnom kellene esetleg?
- Semmi különös. A szoba számát gondolom tudja, de azért elismétlem: Kilencvenötös, szobatársa pedig Elisabeth Gordon. Mivel a tízediket kezdi, választhat osztályt. A: nagyon jó a tanulási átlaguk, és kicsit gyorsabban is haladnak az anyaggal. B: az átlag jó, lassabban haladnak, de könnyebb beilleszkedni. Vannak még a sport tagozatosok… C: az átlag jó, de több a testnevelés, és napi szinten kettő van, plusz még egy másfél órás edzés… D: az átlagteljesítményük közepes, testnevelés napi egy, sokan vannak, és elutasítóak. Személy szerint az A-t javasolnám, de én nem kötelezhetem ilyenre.
- Az A-t nem választanám semmiképp. A B nem rossz, de én naphosszat tanulni nem akarok, és biztosra veszem, hogy nem jönnék ki velük túl jól. A sport iránt nem rajongok annyira, de szeretem. Benne lennék az edzésben, és hamarabb meg is találom benne az elfoglaltságot, úgy vélem, hogy talán jól be tudnék illeszkedni. A D saját elmondása alapján rossz választás lenne, így maradnék a C-nél.
- Érthető, akkor kérem, ezt még írja be. – Átnyújtotta az egyik kitöltött lapot, majd miután Chris odafirkantotta a nevét és a választott osztályt, ő maga is aláírta. Az egész bejelentkezés inkább hasonlított egy teapartira, báli beszélgetésre, mintsem iskolában való beiratkozásra.
- Nagyszerű! Kész is volnánk! Távozhatnak! – Végszóra felpattantunk a székekről, majd egy gyors köszönés után ki is vonultunk.

NA, eddig lenne megírva. Asszem viszont kapás van - mármint ihlet terén -, így szaladok is legépelni. Véleményeket várom :)

Éf: 4. fejezete: A sors kegyes... vagy nem?

- Akkor üdvözlünk az iskolában! - mondták egyszerre, és az iskolával szembe fordítottak.
Nem hittem volna, hogy ilyen gyönyörű lesz. Az épület halvány citromsárga, három emeletes csoda. Körülötte különböző virágágyások voltak kialakítva, gyümölcsfákkal keretezve. Az építmény mögé egy kis járda vezetett, ahol a koleszt sejtettem. Viszont a lányok úgy gondolták, eleget nézelődtem, mert a dolog szó szoros értelmében elráncigáltak. Épp meg akartam szólalni, mikor észrevettem, hogy már nem is az udvaron vagyunk, hanem az új „otthonomban”. Mikor meglátták a képemet, szélesen elvigyorogtak, és tovább ráncigáltak. Természetesen közben folyamatosan csacskaságokat magyaráztak.

- Chris? - nézett rám kíváncsian Hana.
- Tessék?
- Miért néztél folyton? – kérdezte ugyanabban a hangfekvésben, mint először.
- Bocsi, elbambultam.
- Semmi baj, csak fura volt. Nem szoktam még ehhez hozzá - magyarázkodott zavartan nevetgélve.
- Egyébként hova megyünk? Vagy öt perce gyalogolunk már - lestem most Alexa felé.
- Tudod, ez egy bentlakásos suli, és pont ezért a kollégiummal egy összekötő részében van.
- Egyben van a kolesszel? - nyaggattam hülye kérdéseimmel fürkészően.
- Igen. Egy óriási folyosóval van összekötve, hogy a hidegebb, rosszabb időkben is könnyű legyen az átjárás. Az iskolának kettő aulája van: az egyik az, amiben a tanintézeti rendezvényeket tartják, mint például a fellépések, pályázatok kihirdetése. Azt már elhagytuk, mert az ellenkező irányban volt. Az évnyitó, és záró ünnepségeket a közösben tartják, hogy ne pazarolják el az időt. Az az összekötő folyosó egy nagyobb termében van, körülbelül félúton.
- Ez tök fölösleges - mondtam elgondolkodva.
- Szükségtelen is, meg nem is. Mert ha jobban belegondolsz, akkor az időjárás miatt jó. Ugyanakkor pénzkidobás a lustaság miatt. Amiatt találták ki szerintem, mert rájöttek, hogy senki nem figyel rájuk, és ezzel próbálják lerövidíteni az utat. Meg azért, hogy ne essen ki sok idő, és tudják folytatni a munkájukat.
- Érthető, de nekem akkor sem jön be - makacskodtam álláspontom mellet kitartva.
- Semmi gond. Hisz’ mindenkinek más az álláspontja. Egyébként mindjárt ott vagyunk.
- Végre! Nem bírtam volna még öt percig - mosolygott Hana. Én csak helyeslően bólintottam, miközben a nagyjából már kivehető alakokat bámultam. Még elég nehéz őket bemérni, de ez természetesen változni fog majd pár perc elteltével.
- Majd megtennétek, hogy körbevezettek? - néztem rájuk reménykedve.
- Persze - mondták egyszerre mosolyogva.
- Egyébként melyik iskolában tanultál eddig? A környéken van valahol? - kérdezősködött Alexa.
- Nem, sajnos nagyon messze innen. Philadelphia szívében, egy Williams Trumble Szakközép és Művészeti Középiskolában tanultam - bazsalyogtam rájuk.
- Oh, de akkor mégis, hogy kerültél ide? - érdeklődött kíváncsian Hana.
- Leginkább a szüleimnek tudható be. Tudjátok, ők munkamániások, és ez volt a tervük velem és a testvéremmel, hogy ők szabadon mászkálhassanak. Ők ugyebár sosem voltak mintaszülők. Általában valamilyen rokonra, vagy bébicsőszre voltunk bízva. Ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy lerázzanak minket.
- Uh, mégis milyen szülő az ilyen, Alexa? - nézett megrökönyödve barátnőjére.
- Nem tudom - lesett félre az említett.
- Megjöttünk! - ugrott fel a barna hajú egyén. Erre mindenki ránk nézett, amitől szerintem pipacsvörössé válhattam. Rosszallóan méregettem a mellettem álldogáló figyelemfelkeltőt, amitől alaposan elsápadt.
- Bocsi - suttogta halálra váltan. Alig láthatóan megráztam a fejem, majd elindultam az egyik üres sarok felé.

Végig magamon éreztem a kutakodó, fürkésző tekinteteket, amelyek nagy valószínűséggel az új sulis, ismeretlen ismerőseimtől származtak. Jelenleg nem nagyon tudott foglalkoztatni. Közben észleltem, hogy a lányok követtek, így gyorsabbra fogtam a tempót, és meg sem álltom a kipécézett zugig. Pár másodperc múlva megjelentek ők is, majd folytatták az eszmecseréjüket.
- Tényleg bocsi!
- Semmi, csak legközelebb ha lehet, kerüljük. Oké? - pillantottam rá.
- Oksa!
- Egyébként - kezdte a másik is. - tudod már, melyik osztályba fogsz járni?
- Nem, majd ezután megyek eligazításra.
- Ja, oké. Akkor gondolom még a szobatársadat se tudod, igaz?
- Nem, sajnos - morogtam. - Egyébként ugye nincs semmilyen problémás diák itt? – vizsgáltam az arcát ijedten, majd félre lestem.
- Nem, tudtommal nincsenek ilyen problematikus tanulók – mondta nyugodtan.
- Mikor születtél? - ugrott elém a barna hajú.
- He? - tettem fel az értelmes kérdést értetlen arccal.
- Midőn időkről származik kegye? - kezdte újra, régies stílusban, amitől nevethetnékem támadt.
- Bocs, csak pont így szoktak beszélni azok a marhák a bálokon. Hogy mikor születtem? 1994. szeptember 16-án, pénteken. Miért?
- Puszta érdeklődés - vigyorgott rám. Még jó pár kérdést tettek fel, de különösebb figyelmet nem szenteltem nekik, automatikusan válaszolgattam.
- Caprisco és a bandája - hallottam egy érdes, rekedtes hangot. A beszédet elsütő idős nőre pillantotam, aki tőlünk jobbra figyelt valakiket. Én is a hang irányába fordultam, ahol egy engem figyelő srácot vettem észre. – Szeretném végre elkezdeni - szólalt meg újra, majd csend telepedett az eddig zajos helyiségre. Az ismeretlent egy oszlop takarta, ahonnan észrevétlenül figyelhetett engem tovább, amit ki is használt.
- Dewayne! - tette valaki a vállára a kezét. - Közöttünk vagy, haver? - Az illető lassan ráemelte tekintetét, majd egy aprót bólintott. - Hm, veled meg mi lett?
- Semmi, csak elgondolkodtam kicsit. Bocsi, Gab. - Ezzel le is tudta a dolgot, majd visszatért az eredeti cselekedetéhez, azaz a bámulásomhoz. A másik is felnézett rám, majd hirtelen felismerést láttam szemeiben. Aztán nekem is leesett a tantusz.

- Te vagy a vonatról! - hallottuk meg saját hangunkat ugyanakkor csengeni. Mindketten elmosolyodtunk a puszta véletlen fura találkozásán.
- Hogy? - álltak mellém a csajok.
- Oh, szia Gab, Dew - üdvözölték a fiúkat.
- Sziasztok - viszonozták a gesztust.
- Lányok! - léptek elő még páran.
- Bővült a csapat? - kérdezte egy fekete hajú fiú rám nézve.
- Attól függ! Mit szólsz, Chris? Beszállsz? - tették fel a sokakat foglalkoztató témát a lányok.
- Hova? - mustráltam őket értetlenül.
- A kis klubunkba - jött valahonnan a válasz.
- Na, jó lesz! - biztatott Alexa is.
- Hát, oké - feleltem bizonytalanul.
- Szuper! - hangoztatták a többiek.
- Hogy hívnak? - lépett elém a vörös hajú, vonatos „ismerősöm”.
- Christina Angelina Camorra - mondtam bizonytalankodva.
- Én Gabriel Anthony Caprisco vagyok, örvendek! - Természetellenes vörös hajjal, és tengerkék szemekkel áldotta meg az ég, mi? Klassz…
- Jason Abdul - ugrott elő egy energiabomba szőke tüsi frizuval, zöld kuksival.
- Thom Laryn. Szia! - Tipikus barna, vállig érő haj és ugyanolyan szem.
- Hi! Carter Droullin. - Szőkésbarnás, tépett, rövid haj, zöld szemek.
- Csá! Adam Walwin. - Kesebarna haj, sötét barna szem.
- Helló! Noam Wright. - Fekete üstök, szintén sötét csipa. Imádom a feketét!
- Dewayne Abdul. Velem már „találkoztál” az előbb - vigyorgott. Arra tippelek, hogy ikertesó, mivel pont olyan, mint Jason.
- Szevasz! Derek Badrick. - Fekete haj, macskazöld látószerv. Ismerős, ismerős… na, de honnan is?
- Hali! Mack Trumble vagyok. - Barnásvöröses frizura, őzbarna tekintet. Kijöttünk a könyvekből?
- Örvendek! Én Richard Lewis vagyok. - Vörös hajviselet, zöld pislogóval. Hasonlít valakire…
- Hi! Christopher Rodrigo. - Fekete hajzattal, és ezüst szemekkel. Ez, de király! Mint egy farkas!
- Szeva! Erich Brandul. - Fahéjszínű bozont, szőkés csíkokkal, szintén dohánybarna szemcsikkel. Tuti melír…
- Helló, Theo Knight, örülök! - És végül ő, rókavörös séró, majdnem cián szemek. Hm, fura, egy szín, de nagyon szép.

Így új ismerősökre tettem szert. Várj, hány nevet is kéne akkor megjegyeznem? Egy, kettő, három, négy, öt, hat - Ez már most bazi sok! - hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő, plusz a lányok. Jesszus! Egy nap ennyi név! És még egyszer… Jesszus!
- Üdvözlünk köztünk! - szólaltak fel a szokásos egyszerreségben. Ehhez hozzá kell majd még szoknom. Mind vigyorogtak, miközben engem vizslattak.
- Srácok! Nem kéne figyelni? - biccentett a fejével a diri felé Alexa.
- Jaj, nem lesz semmi! Minden évben ugyanaz; üdvözlés, pályázatok, beosztás a szobákba, és további ünnepélyek dátumának elmondása. Na, meg a szokásos rizsa: versek, könyvrészletek, stb. Ezt mindenki tudja. Nincs miért aggódni. Egyébként is a beosztást névsor szerint kell átvenni, és mindig szólítják őket. Különben meg úgyis véletlenszerű sorsolással választják ki az embereket. Szóval az alapvető logikával ez a végén lesz. A többi meg csak fölösleges duma - darálta le az ünnepély rendet azt hiszem Mack.

Még egy ó betű, és kész is a mackó. Most lőjetek le! Én és a komolyság, mi? Ég és föld.
- És mindig igaz! - veregették hátba haverjai. Akkor ez a Mack gyerek lesz itt a bölcs?
- Nektek lehet, hogy unalmas rizsa, de Chris még új, szóval a duma is az neki.
- Két éve járok ide! - horkant fel az említett.
- Nem te, okostojás! - ugrott fel Erich.
- Ja, szerintem Angelinára gondolt, igaz, Alexa? - állt Erich mellé Theo is.
- Ja - tömör válasz, de pontos.
- Na, akkor témaváltás! - kapott az alkalmon az energialöket.
- Istenem! - hangzott a többi szájából is.
- Mi a téma? - néztem a srácra.
- Te - bökött mellbe.
- Faggatás? - hallottam meg saját hangom jóval rekedtebben. Ilyen is tudok lenni?
- Talált! - vigyorodott el.
- Oké - hebegem. - Légyszi hátra…
- Menj már hátrébb, Jason! Szerencsétlen rosszul lesz! - szólt be a televíziónak jelentkező egyénnek. Én csak hálás pillantást vetettem megmentőmre, aki egy biccentéssel válaszolt.
- Jól van, na - és most bevágta a durcit? Komoly? Ez no comment…
- Mindegy. Hányadikba jársz? Te, vagy azaz új lány, akiről mindenki beszél? - szólalt meg kétperces csend után Derek.
- He? Ki dumál, és mit? - pislogtam értetlenül.
- Új vagy, nem? - jött a következő kérdés. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy talkshow-ban.
- Aha.
- Akkor te vagy. Itt mindenki tud mindenkiről előre. Ilyenek a gazdagok…
- Hányadikba jársz?
- Tízediket kezdem.
- Téves az infó, haver - szólt be Thom, vagy ki. - A mi évünket tapossa.
- Veszem észre. Tök mindegy. Melyikbe fogsz járni?
- Nem tudom még.
- Remélem, a mi osztályunkba - mosolygott Hana.
- Egyetértek - bólintott Alexa.
- Ezek szerint egy osztályba leszünk! - vidult fel Jason.
- Ez még nem biztos - néztem rájuk.
- A remény hal meg utoljára - szólalt meg mögülem Anthony, vagy Gabrielnek hívjam?
- Ezt is a nagynénéd mondta?
- Aha - röhögött. - De igaz. Dewayne már megint hol jár az eszed? - Összerezzentem a hang hatására. Hangos, nem is kicsit.
- A földönkívülieknél! - kiáltott fel a buzgómócsing.
- Nem te, ütődött! Csak próbálom kitalálni, mi volt a nyári lecke? Valaki tudja?
- Úgy nézünk mi ki? - lépett előre a vörös, mármint a másik. Szóval Gab.
- Melyik válasz lenne megnyugtatóbb? - szólt Carter.
- Most komolyan! - morogta.
- Házi dolgozat valamilyen kötelező nyári könyvhöz? - tudakoltam.
- Ja, lehet. Kösz - mosolyodott el halványan.
- Caprisco! Abdul! És a többiek! Legyenek szívesek csendbe maradni! Inkább figyeljenek az eligazításra! Megértették? - hangsúlyozta ki a szavakat, miközben engem figyelt.
- Meg - hangzott a válasz, mire egy győzelemittas mosoly jelent meg a diri arcán, majd amilyen gyorsan jött, el is tűnt.
- Nagyszerű - csapta össze a tenyerét. - Akkor most a szobatársak, és osztályok rendezése.
- Jaj, de jó - morogta valamelyik „bűntársam”.
- Melissa Williams és Alexandra Laryn, hatvanhatos szoba.

Ezután még sok, unalmas név, majd tizenöt perc múlva:
- Kilencvenötös: Christina Angelina Camorra és Elisabeth Gordon. Nyolcvanegy: Nina Jackson és Shofia Hudgins. Kilencvenkettes: Hana Carley és Alexa Elsey.
- Éljen! - ugrott a barátnője nyakába Alexa. Ez eddig nem fordítva volt?
- Ki az az Elisabeth Gordon? - fordultam a fiúk felé.
- Egy csaj aki Gab nyakán lóg folyton.
- Egy kurva.
- Helyesbítek: Egy rohadt, dögös prosti - szúrta be Adam.
- A viselkedése miatt, vagy tényleg az? - néztem most rá.
- A modora miatt is, meg az is. Csak annyi a különbség, hogy nem pénzért csinálja.
- Aha - nyeltem egyet feltűnően. - Ezzel kell egy szobán osztoznom? – keseregtem.
- Nyugi, egymás mellett lesz a szobánk. Bármikor átjöhetsz, ha nem bírod - felelte Hana.
- Köszi - mosolyogtam rájuk.
- És végül Caprisco és bandája! Száznyolcvanhét: Dewayne Abdul, Derek Badrick. Száznyolcvannyolc: Richie Lewis, Mack Trumble. Száznyolcvankilenc: Thom Laryn, Jason Abdul. Százkilencven: Christopher Rodrigo, Erich Brandul. Százkilencvenkettő: Gabriel Anthony Caprisco, Adam Walwin. Százkilencvenhárom: Carter Droullin, Theo Knight. Százkilencvennégy: Noam Wright, Matt Johnson. Remélem, elégedettek a beosztással. Az új tanulókat kérem, jöjjenek fél óra múlva az irodámba. Köszönöm a figyelmet! Oszolj! - Lecsoszogott az emelvényről, mint, aki jól végezte dolgát, és eltűnt a hosszú folyosó sötétjébe.

Éf: 3 fejezete: Más szempontból

A Hold már magasan járt a sötét égen előhívva barátait is. A csillagok ugyan gyér fényt adtak, de a látványuk viszont csodálatos volt. A szellő boldogan segítette a levegő áramlását, ezzel is kényeztetve a járókelőket. Holnap lesz az ősz kezdete tudományosan, de már most is elérte azt, hogy a levelek sárgulni, hullani kezdjenek. Ez az évszak tökéletes kirándulásokra, közös kiruccanásokra. Már akinek… Ilyenkor az időjárás rapszodikussá, kiszámíthatatlanná válik, ezzel lehetetlenné téve megjósolni a járulékos meteorológiai változásokat.

A szél kedvesen, szelíden játszadozott természetellenesen sötétvörös fürtjeimmel. Lassan kászálódtam le a vonatról, hisz’ minek is sietni. „Nem hajt a tatár!” Csengett fülemben a negédes hang nagynéném szájából. Sosem voltam oda a nőért, bármennyire is szerette volna ezt elérni. A forgalmas „kis” vonatmegálló most is csurig volt, de olyannyira, hogy a közlekedés majdhogynem lehetetlennek számított. De ez persze nem akadályozta meg az embereket abban, hogy továbbra is lökdössék egymást. Hiszen minek is az udvariasság? Na, jó, ezt nem pont nekem kéne mondanom, ugyanis alighanem én vagyok ennek a tökéletes ellentéte. De hát nem lehetek én Mr. Tökély! No, de vissza a valóságba.

Szóval miközben azon igyekeztem, hogy ne passzírozzanak össze – mert hát szép is lenne, ha nyomorékként döntögetném meg a lányokat -, sikeresen nekimentem valakinek. Egy olyan egyénnek, akit nem szívesen látnék. Sajnos ez fordítva nem mondható el…
- Szia! - sipította fülsüketítően. Igen, ő is egy az „áldozataim” közül. Sajnálatos módon a levakarhatatlanabb fajtából.
- Helló! - köszöntem. Én nem vagyok valami faragatlan pöcs, akit nem tanítottak illemre, mert oktattak. De van egy közös a neveletlen köcsögben és bennem: velem sem foglalkoztak, akárcsak velük. Csupán ambíció kérdése, hogy olyan akarsz lenni, vagy sem. Én ugyan egyikbe sem tartozom, de megelégszem magammal. A kettő között vergődöm, szerencsémre.
- Jaj, ne légy már ilyen! - nyávogta szüntelenül. - Miért nem hívtál? Vártalak… - Itt megállt. Kezdtem megörülni a hirtelen beállt csendnek, de legnagyobb bánatomra hamar vége szakadt. - Sebaj! Nem tudok rád haragudni. Nem akarsz átjönni ma estére? Egyedül leszek, és… - Abbahagyta! Mondjuk csak zavarában, de oly mindegy. Tudom, mit akar, tegyünk a kedvére!
- Tulajdonképpen ma ráérek - kezdtem szórakozottan -, pont ezért átmegyek Peterhez. - Ránéztem ártatlan képpel, láttam, ahogy elszontyolodik, majd hirtelen kivirul.
- Oh, értem - vigyorgott rám perverzül. - Ebben az esetben én is elmegyek veled. Tök jól fogunk szórakozni hármasban! - Na, erre mi a faszomat mondjak? Komolyan ennyire hülye, vagy csak tetteti?
- Jó lenne, de… - elfordultam, majd egy elég silány trükköt vetettem be. - Most jut eszembe, hogy már megígértem másnak, bocs - néztem „bűnbánó” arccal, majd - magamban jót nevetve a hoppon maradt lányon - elhúztam a csíkot.

Tudom, tudom… De nem bírom a kiscsajt! Én az egyéjszakásokat csipázom, de ez túl ragaszkodó. Nekem legalábbis. Tehát elindultam a kijárat felé, és ezúttal sikeresen ki is jutottam. Ránéztem az órámra, és mit látok? Alig fél órám maradt odaérni az évnyitóra, különben a banya kinyír. És csak úgy közlöm: az a város másik felén van! Drága Elisabethnek köszönhetően késésben vagyok, jó háromnegyed óráig feltartott. Fura, nem emlékszem, hogy ennyit beszélt volna. Bár már nem is csodálkozom, mert reflexszerűen kikapcsolok, ha ő megszólal. Valamiért ugyanis irritál a hangja.

Mivel így is időhiányában voltam, kénytelen voltam elbattyogni a legközelebbi megállóhoz. Pedig úgy szerettem volna sétálni! Na, de majd legközelebb. Miközben sétáltam, alaposan szemügyre vettem a már megszokott tájat. Csak pár lámpa áldogált elszórtan, bár a sötét sikátorok hemzsegtek. Négy-öt szórakozóhely, egy nagyobb market és egy alig látható pláza sorakozott az utcán. Mögötte lett volna az egyik kisebb park, majd az egyik buszmegálló. De hát odáig hülye lennék elmenni! Így a már látóhatáron belüli megállót szemeltem ki. Szerencsémre épphogy odaértem, mert már láttam is bekanyarodni a buszt. Épp csak felszálltam, és mi van? A jegyellenőrről épp lefeszegették a gatyát, így jól láthatóvá téve a halálfejes boxerét. Na, itt már én sem bírtam megállni röhögés nélkül. Az öreg vörös fejjel próbált egybeolvadni a busz falával.

Csakhogy az már elindult, így hasra esve - a térdig lehúzott gatyában - csúszott hátra az autóbusz hátsó része felé. A következő megállónál feltápászkodott, majd amilyen gyorsan csak lehet, eltűnt a „fedélzetről”. Most már lassan megnyugodva helyezkedtem el az ülésemben. Elővettem a zsebemből a fülhallgatómat és az iPhonomat is. Egy pörgős számot választottam a Linkin Parktól, majd az éjszakai élet csodáit kezdtem el bámulni. Nem mondom, hogy érdekes tevékenység, de lefoglalja a gondolataidat. Arra pedig jó. Csendesen nézegettem a gyorsan elhaladó épületeket. Egyik követte a másikat, szinte száguldottunk. A Hold és a hozzá tartozó csillagok vidáman mosolyogtak rám, mintha csak gúnyolódnának, hogy míg én ebben a botrányos világban élek, addig ők csak röhögnek rajtam.

Egy ideje már utaztam - olyan húsz percnek tűnt -, mikor már megláttam az iskolát. Nem nagyon lézengtek már kinn, amiből arra következtetek, hogy mindjárt idő lesz. Felálltam, majd a cuccomat magam után húzva az ajtókhoz léptem. Jeleztem, majd pár pillanat múlva fékezett egyet a busz, én pedig leugrottam, és a tanintézet felé vettem az irány. Megjegyzem: elég egyszerű volt, mivel az épület mellett állt meg közvetlenül. Odasiettem a bejárathoz, ami kinyílt, ezzel esélyt adva a „behatolásra”.

Sietve lépkedtem az aula felé - minő meglepetés - az intézmény másik felébe. Pár perc séta után felismerhetővé vált a túlzsúfolt helyiség. Mindenhol gyerek és gyerek, meg a cuccaik. Rögtön körbekémleltem a társaság java részét, és meg is találtam haverjaimat a sarokban ácsorogni. Odasiettem hozzájuk, mire egy elégedett vigyort engedett a szőke barátom. Ezzel ellentétben a fekete hajú arcán keserű grimaszt véltem látni.

- Csá! - köszöntem azonnal, és melléjük lépek.
- Helló! - jött a gyors válasz.
- Hehe, én nyertem! Egy perccel, de én győztem! Na, ki a király? Hát, én! - kezdett el ugrálni a szőke, Jason nevű barom.
- Jó, elég lesz! - hangzott a parancs mindenkitől a klubból.
- Oké, nyugi van - emelte mellkasa elé a kezeit. - Inkább hallgassuk meg Gab kifogását a késése miatt.
- Végre egy normális ötlet! - sóhajtott fel Tom.
- Jó, csak hadd mondja már el! - kezdte Carter is.
- De úgy nem megy, ha folyton dumáltok! - ordította le a fejüket Adam, a „főnök”.
- Hé, semmiség - szóltam közbe. - Apámtól nehezen szabadultam, anyám szorongatott, mikor meg leszálltam a vonatról, az az idióta csitri - tudjátok Elisabeth - meg nem volt hajlandó leszállni rólam! Szóval le kellett ráznom magamról, ami háromnegyed órámba telt, hála a dumálásának. Aztán a buszra szálltam, ahol a jegyszedőről lerángatták a gatyát. Miután az is elmenekült, ideért végre a busz, és bejöttem. Itt pedig Jason hülyeségeit látom és Noam keserű fejét - mondtam el egy szuszra, és csodálkoztam, hogy eddig bírtam levegő nélkül.
- És ez neked semmi? - kérdezték, vagy inkább kijelentették. - Kár, a papa szerencsétlenkedését nem láttuk - utaltak a jegyszedő fószerra, miközben egyszerre mondták a magukét. Elég nehéz megérteni!
- Ja, és légyszi küld el a csajokat, mert már rohadtul idegesítenek a folytonos nyálcsorgatásukkal - mondtam hangosan, hátha észreveszik magukat, de mintha nem történt volna semmi, folyatták tovább. Kurvák…
- Persze - mondta meg hökkenve Jason ikre, Dewayne. Teljesen egyformáknak mondhatóak, ha kihagyjuk azt a részt, hogy míg Dewayne csak egyéjszakásokra vágyik, addig Jason jár is velük. Majd a végén kibeszéli a hibáikat, és viccet csinál az egészből.
- Most is valami hasonlót tehetett Jason – tűnődtem, majd kiderült, hogy elég hangosan, mert az ikrek rám kapták a fejüket.
- Hogy mit csináltam? - nézett rám összevont szemöldökkel az említett. Nem érti a helyzetet…
- Ja, csak azon gondolkodtam, hogy vajon megint mibe keveredhettél, hogy egész nyáron velem dumáltál - néztem rá hasonló arccal, mire kicsit zavartan megvakarta a tarkóját.
- Hát, tudod… a legutolsó csajommal történteket valahogy megtudták anyámék, és eléggé dühösek voltak rám.
- Várj csak - szállt be a beszélgetésbe Derek is. - Mióta érdekel téged az, hogyha valamit anyádék mondanak?
- Tudod, ezen a nyáron kicsit kemény eszközökhöz nyúltak - nézett vigyorogva.
- Aha, így már érthető. De akkor te hogyan is úsztad meg? - mustrálta Mack azzal a tekintetével, amivel mindent kiszed az emberből.
- Először is én buktam le - karolta át a testvére vállát – másodszor pedig nem osztottam meg minden kis piszkos ügyet a világgal, csak megdugtam őket. Így egyszerű dolgom volt. Meg amúgy is: Jason után már nem mertek arra gondolni, hogy én valami rosszat tettem - röhögte el magát a végére, amibe mi is csatlakoztunk, kivéve Jasont. Ő komor, fanyar képpel bámulta a cipője orrát.
- Mi van haver? Ennyire bánt, hogy nem csináltál semmi „rosszat” nyáron? - kérdezte iróniával a hangjában Richie is.
- Ja - jött a tömör válasz. És három, kettő, egy: kitör a vulkán. – Tudod, te milyen kurvául rohadt nehéz kibírni egész nyáron lányok nélkül? - Erre már végképp betelt a pohár. Hatalmas röhögésben törtünk ki mindannyian, kivéve ő.
- Tán’ egész szünidő alatt az ágyikód mellet csücsültek, vagy mi? - kérdeztem most már én is.
- Nem! - hallottuk meg a keserves hangot, de ezek szerint igen.
- Szóval igen - bólogattunk együttérzést utánozva.
- Hagyjuk inkább, jó? - pillantott ránk reménykedve. Mi meg voltunk olyan jószívűek, és abba hagytuk. Egy időre legalábbis.
- Oké, oké - jött meg a hangja valamelyikünknek. - Hallottátok, hogy valami új bige jön az suliba?
- Én igen.
- Én is. Fogadjunk, hogy te nem tudtál róla, Anthony - nézett rám vidáman csillogó tekintettel.
- Valóban - sóhajtottam. - Hogy néz ki? - kezdtem egy értelmes beszélgetést.
- Azt még nem tudjuk. Ha minden igaz, akkor egy évvel fiatalabb, mint mi.
- Milyen a viselkedése, viszonya a többihez? - tettem fel a következő kérdést.
- Azt hiszem, elég csendes típus. Viszont ha valaki jól megismeri, nagyon barátságos. Csak ennyit tudok, bocs.
- Semmi - gondolkodtam el. - Csinos?
- Ja, egy bombázó - megvakarja az állát, mintha valami nagyon ütőset akarna mondani. - Mi van h…
- Mi az, érdekel? - vágtak közbe egyszerre megint, majd vihorásztak rajtam.
- Ki kell használni minden lehetőséget - próbáltam komolyan tekinteni rájuk, de nem jártam sikerrel, mert én is elkezdtem nevetni.
- Khm. Kérem, Caprisco, és a bandája - hallottam egy öreg, erőteljes, kihangosított hangot. - Szeretném végre elkezdeni - les körbe az igazgató a teremben, majd újra megköszörüli a torkát, mire csend lesz az aulában.

Éf: 2. fejezete: És folytatódott

Christina Angelina Camorra

Kénytelen-kelletlen mentem végig a már sötét utcákon. Végig azon járt az agyam, hogy vajon ki lehetett az a fiú. De aztán rájöttem, fölösleges ezen jártatni az agyam, hisz’ szinte teljesen biztos, hogy nem fogunk találkozni többé… Igazából nem is értem, minek strapáltam magam, szükségtelen dolgokon elmélkedjek.

A suli gondolatára és arra, hogy egy jó ideig nem találkozhatok a családommal, elmegy minden kedvem. Tudom, mások repesnének az örömtől, hogy végre kipróbálhatják magukat a világban. Hogy nem kell arra gondolniuk, hogy mikor jön az anyjuk, és ráncigálja haza őket, mert összeszedtek egy-két rossz jegyet. De helló, én, én vagyok, és az is maradok egy jó ideig. Mondjuk, ez még mind jó is lenne, csak ne kéne elveszítenem a bátyám. Na meg Matt… Igen, drága „barátom” már most hiányzik. Sok barátom van ugyan, de ő a legfontosabb. A szüleimet meg azért nem említem a hiány-lista sorai között, mert nem nagyon fognak hiányozni. Bár gondolom, ismeritek a mondást, hogy addig nem tudod, mid volt, amíg el nem veszíted. Sosem voltak ott, amikor szükségem lett volna rájuk. Ne értsétek félre, nem azt mondom, hogy utálom őket, mert pocsék szülők, de… Szóval értitek… habár sosem voltak mellettem, ezt értsd szó szerint, mert mindig a testvérem, vagy egyéb rokon, netán bébi csősz vigyázott rám. Plusz magasról leszarták, mi van velem, de azért szeretem őket.

Egy szintén sötét utcára kanyarodtam le. Ha minden igaz, akkor ez lesz, azaz utca, amelyikben az iskola is elhelyezkedik. Fél hétre van kiírva az évnyitó, szóval van még bőven időm odaérni, hisz alig kétszáz méterre van innen. Öt perc, és oda is érek.

- Alexa! - hallottam egy vidám, kellemesnek mondható hangot. - Állj már meg! - kiáltozta egyre közelebbről. Kíváncsi vagyok, ki lehet a keresett személy. - Na, most meg vagy! - jött mögülem a lelkes hang. A következő pillanatban egy puffanást hallottam, majd a földön kötöttem ki. Nagyokat pislogva fordítottam hátra a buksim, és egy szintén meglepett lányt láttam.
- Te nem Alexa vagy - állapította meg. Mit nem mondasz? Zavartan vakargatta tarkóját. - Bocsi, egyébként Hana Carley vagyok - mosolygott rám újra vidáman.
- Christina. Christina Angelina Camorra – viszonoztam gesztusát ugyancsak vigyorogva. Majd jött a villanykörte, és megvilágosodtam a helyzetet illetően. - Mond csak, leszállnál rólam, ha megkérlek?
- Jaj, persze! – ugrott fel, majd a kezét nyújtotta. Egy darabig csak néztem, majd megint felvillant az izzó.
- Köszi - találtam meg hangomat, és elfogadtam a felém nyújtott jobbot. Hamar állásba helyezkedtem, majd hálásan néztem rá.
- Hana! - jött egy hasonlóan magas hang, majd megtalálva a keresett személyt, újra rákezdte. - Hana! - közeledett a hang. Sietve a lány mögé bújtam, nehogy ismét én legyek a párnázat kedves megrohamozónknak. Hana furán méregetett, majd nagy valószínűséggel leesett neki, hogy miért bújtam el védelmet keresve mögötte. De ez persze csak akkor tudatosult benne, mikor már a csaj rajta feküdt, én meg természetesen alattuk terpeszkedtem. Az idő teltével - mert ugyebár eszük ágában se volt felkelni - meguntam a pozíciót, és mocorogni kezdtem. Na, és most gyúlt fény a kis fejecskéjükben, mert hajlandóak voltak megmozdulni. Ugyancsak levegőt préseltek ki belőlem, már ami eddig bennmaradt, és egyesével álltak fel, ezzel levegőt juttatva a tüdőmbe. Látom, a kegyes Isten igencsak jó kedvében van, mert örömmel szórakozik, természetesen rajtam. Na, de most folytatom is a „mesedélutánt”.

Szóval mindenki felállt, és a nemrég érkezett személyből kirobbant a nevetés, majd a mellette levőből is. Csak én nem értem a poént? Én csak álltam mellettük, mint egy darab fa, és azt vártam, hogy abbahagyják a röhögést. Lassan lecsillapodtak a kedélyek, s én még mindig Hana mögött gubbasztottam, majd mikor ez eljutott az agyamig, előléptem melléjük. És mi történt? Észrevett a másik is!
- Ö… szia - mosolygott rám kedvesen. Nem is tudok haragudni rá, se a másikra. - Alexa Elsey, örvendek! Bocsi a furcsa ismerkedési körülményért - nevette el magát ismételten.
- Christina Angelina Camorra, és semmi baj - Újítások mindig kellenek, még a barátkozásokban is, nem?
- Lányok, siessünk, mert a nyanya nem méltányolja, ha nem kezdheti el „időben”. - Igen, olvastam, hogy drága igazgatónőnk - milyen jó, hogy nem írták ki a nemét sem - nem díjazza, ha a diák akár egy percet is késik annak ellenére, hogy ő folyton váratja a rá várakozó embereket.
- Igazad lehet - bólintott Alexa is, majd elindultak, de még hátrafordultak, és várakozóan rám tekintettek.
- Jössz, Chris? - mondták egyszerre, mire el is nevették magukat. Erre én is elmosolyodtam, de közben bólogattam is. Elindultam utánuk, és így tettük meg a maradék utat a suliig. Közben válaszoltam arra a kérdésre, hogy szeretem-e a rock zenét.
- Persze - Ki, ne szeretné? Ja, mielőtt elfelejtem - gyakran megesik - jellemezném a külsőjüket: Hana sötét, szög egyenes barna hajjal, kék szemmel rendelkező lány. Karcsú, nőies alakja, és vidám, barátságos természete folytán könnyen szerez barátokat. Alexa szőkésbarna göndör hajú és zöld macskaszemű lány. Testalkata és természete pedig egyezik Hanáéval.
- Amúgy új vagy, igaz? - lesett rám Hana.
- Igen - feleltem bizonytalanul. Nem, nem félek, csak nem akarok semmilyen beavatási ceremóniát. Miszerint addig kell itatni az újdonsült gyereket, amíg az taj részeg nem lesz. Az nagyon nem lenne ínyemre, mert nagyon alkoholellenes vagyok. Sajnos volt már példa arra, hogy veszélybe kerültem, vagy nekem kellett hazavinnem őket. Plusz a hideg futkos a hátamon, ha megérzem a leheletüket, vagy látom a vérben forgó szemüket.
- Akkor üdvözlünk az iskolában! - mondták egyszerre, és szembefordítottak az iskolával.

Éf: 1. fejezete: Így kezdődött

Hali újra! Most egy darabig elleszünk, mert töltögetek :D

Christina Angelina Camorra

Egyszer volt, hol nem volt... Na jó, így nem kezdhetem el. Ez nem egy mese, ahol az Óperenciás-tengerről dumálunk, hanem egy olyan történet, ami bemutatja, milyen is a világ valójában.
Fáradtan törtek be a Nap első sugarai szobám ablakán. Kinyitottam a szemem, versenyezve a Nappal, aki ugyancsak ezt az időpontot választotta ébredésnek. Hol rám, hol pedig tárgyaimra vetült egy-egy fénysugár. Ablakomhoz lépve megpillantottam a nedves talajt és a kint gereblyéző idős hölgyet, akinek mániája a korán kelés. Egy igazi örökmozgó. Nem elég neki az egész délelőtt és délután. Nem, neki hajnalban kell a levelekkel szórakoznia, boldogítva ezzel engem... Óvatosan elfordítottam ablakom kilincsét, szabad bejárást biztosítva a belopakodó lágy, meleg szellőnek. Igen, ő reggel is örömmel kényeztet. Megpördültem tengelyem körül, és a már kikészített ruháimhoz léptem. Hol azokat, hol pedig a besurranó cicámat lestem, aki engem próbált levadászni. Megsimogattam a kis tüneményt, majd ledobva csöpp ruhám, belebújtam egy sokkal szebb és kényelmesebb szoknyába.

Reggel nyolc óra, Phiadelphia külvárosa, Christina otthonának ebédlője

- Jó reggelt - mondtam belépve az ebédlőbe.
- Szia, Chris! Apu üzeni, hogy menj el arra az iskolai akármire.
- A beiratkozásra? - tettem fel a költői kérdést, holott nagyon is tudtam, hogy igen, arra gondolt. Apuék már akkor eldöntötték, hogy bentlakásos iskolába fogok járni, mikor még csak négy éves voltam.
- Ja. - Hallottam meg a motoszkálást a hátam mögül, és éppen megállítottam a karját, mielőtt
barackot nyomhatott volna a fejemre. És ez tizenhat évesen eléggé cikis lett volna.
- Josh! Ne támadj le minden előzetes figyelmeztetés nélkül! - ordítottam el magam, leégetve minket az egész személyzet előtt. A családunk eléggé komoly természetű, valamint hülye, rejtett és ismeretlen munkát űz. Így nem csodálkoznék, ha egyszer csak jönne a hír, miszerint halottak... Hát igen... Ez sem elhanyagolható eshetőség.
- Kivigyelek? - kérdezte egy hang mögülem.
- Szia! - fordultam legjobb barátom felé, aki valójában egy fiú. Nagyon jóképű, és menőnek is mondható. Felém vágtatott, egy nagy cuppanós puszit nyomott a homlokomra, és megölelt, amit viszonoztam is. Persze a mi esetünkben gyakori, hogy engem hisznek a barátnőjének, hiszen rengeteget vagyunk együtt. Ez elnézhető hiba, de aki jobban ismer minket, az tudja, hogy ez csak nagyon jó barátság, az efféle cselekedetek meg ennek a megnyilvánulásai.
- Hallom, hogy iskolát váltasz - mondta csevegő hangon, de eszébe se jutott, hogy ezzel milyen rossz kedvre derített egyébként sem legjobb napomon.
- Aha - bólintottam egyetértve előbbi kijelentésével. - Miért kérded? - Egy mosolyt erőltettem arcomra, megszegve az ötös szabályunkat: soha ne játszd meg, hogy boldog vagy, ha ez nem igaz. És ezt ő is nagyon jól tudta. Jobban ismert, mint bárki más ezen a bolygón. A lelkem mélyén tudtam, hogy rossz lesz nekem azon a helyen.
- Angelina! Mit titkolsz?
- Nem titkolózok - ráztam meg a fejem tekintetét kerülve.
- Ne hazudj! Az iskolával kapcsolatban van valami, igaz?
- Csak nehéz elmenni... - kerestem a menekülési útvonalat.
- Majd látogatunk. Nem maradsz ott örökké. Mi meg itt leszünk végig - válaszolta, és rám meredt. - Na, de menjünk, mert nem érjük el a vonatodat! Jössz már, Angel? - kiáltott vissza az ajtóból.
- Megyek - sóhajtottam, majd az imént elszaladt fiú után eredtem. - A csomagjaim?
- Itt vannak azok is. Ne aggódj! - simogatta meg a fejem.

A nap további része is így telt el. Elbúcsúzott barátjától, majd a vonaton folyamatosan a zenét hallgatta az MP4-éről. Így várta, hogy végre leszállhasson.

Gabriel Antony Caprisco

Hajthatatlanul mentem előre, miközben anyámékat próbáltam lerázni. Tizennyolc éves vagyok, és kezd kicsit elegem lenni az aggódó szülőkből, akik csak akkor léteznek, ha valamit elérek a cégüknél. Apám a munkának él, és folyton befog engem is dolgozni. Anyám meg egy ötévest lát bennem, akit támogatni kell, különben még az egyenes úton is elesik. Most is épp előlük „menekülök”, mert az iskola mindjárt elkezdődik. Ők meg vagy otthon tartanának, vagy apám munkahelyén roskadhatnék... Határozottan léptem fel a vonatra, ami elvisz innen úticélomhoz. A vonaton szinte minden hely tele volt, csak egy kabin állt üresen, amibe belépve rájöttem, hogy egy lány mégiscsak van benne. Ránéztem az arcára, ami a tájat kémlelte, de látszott rajta, hogy gondolatai egészen másfelé járnak. Egy gondterheltebb és magányosabb világban. Nem vett észre, így letelepedtem a szemben lévő kis padszerűségre.

Christina Angelina Camorra

Nyugodtan figyeltem a tájat, ami elég sivárnak tűnt elsőre, meg másodszorra és harmadszorra is. Tekintetem ugyan a tájat kémlelte, de gondolataim már rég nem ott jártak. Egy fiatal srác lépett be a kabinba. Engem figyelt, majd mivel semmi jelét nem mutattam, hogy érdekel, leült velem szembe. Ha mondott is volna valamit, akkor se biztos, hogy észrevettem volna. De nem éreztem úgy, hogy szándékában állna megszólítani.

Az utazás csendesen telt, mindegyikük elfoglalta magát, ügyet sem vetve a másikra. Az út végeztével, mikor leszálltak a vonatról, elszakadtak egymástól. Pedig ha tudták volna, hogy nem most találkoztak utoljára... Ez még csak a kezdet...