Éf: 4. fejezete: A sors kegyes... vagy nem?

- Akkor üdvözlünk az iskolában! - mondták egyszerre, és az iskolával szembe fordítottak.
Nem hittem volna, hogy ilyen gyönyörű lesz. Az épület halvány citromsárga, három emeletes csoda. Körülötte különböző virágágyások voltak kialakítva, gyümölcsfákkal keretezve. Az építmény mögé egy kis járda vezetett, ahol a koleszt sejtettem. Viszont a lányok úgy gondolták, eleget nézelődtem, mert a dolog szó szoros értelmében elráncigáltak. Épp meg akartam szólalni, mikor észrevettem, hogy már nem is az udvaron vagyunk, hanem az új „otthonomban”. Mikor meglátták a képemet, szélesen elvigyorogtak, és tovább ráncigáltak. Természetesen közben folyamatosan csacskaságokat magyaráztak.

- Chris? - nézett rám kíváncsian Hana.
- Tessék?
- Miért néztél folyton? – kérdezte ugyanabban a hangfekvésben, mint először.
- Bocsi, elbambultam.
- Semmi baj, csak fura volt. Nem szoktam még ehhez hozzá - magyarázkodott zavartan nevetgélve.
- Egyébként hova megyünk? Vagy öt perce gyalogolunk már - lestem most Alexa felé.
- Tudod, ez egy bentlakásos suli, és pont ezért a kollégiummal egy összekötő részében van.
- Egyben van a kolesszel? - nyaggattam hülye kérdéseimmel fürkészően.
- Igen. Egy óriási folyosóval van összekötve, hogy a hidegebb, rosszabb időkben is könnyű legyen az átjárás. Az iskolának kettő aulája van: az egyik az, amiben a tanintézeti rendezvényeket tartják, mint például a fellépések, pályázatok kihirdetése. Azt már elhagytuk, mert az ellenkező irányban volt. Az évnyitó, és záró ünnepségeket a közösben tartják, hogy ne pazarolják el az időt. Az az összekötő folyosó egy nagyobb termében van, körülbelül félúton.
- Ez tök fölösleges - mondtam elgondolkodva.
- Szükségtelen is, meg nem is. Mert ha jobban belegondolsz, akkor az időjárás miatt jó. Ugyanakkor pénzkidobás a lustaság miatt. Amiatt találták ki szerintem, mert rájöttek, hogy senki nem figyel rájuk, és ezzel próbálják lerövidíteni az utat. Meg azért, hogy ne essen ki sok idő, és tudják folytatni a munkájukat.
- Érthető, de nekem akkor sem jön be - makacskodtam álláspontom mellet kitartva.
- Semmi gond. Hisz’ mindenkinek más az álláspontja. Egyébként mindjárt ott vagyunk.
- Végre! Nem bírtam volna még öt percig - mosolygott Hana. Én csak helyeslően bólintottam, miközben a nagyjából már kivehető alakokat bámultam. Még elég nehéz őket bemérni, de ez természetesen változni fog majd pár perc elteltével.
- Majd megtennétek, hogy körbevezettek? - néztem rájuk reménykedve.
- Persze - mondták egyszerre mosolyogva.
- Egyébként melyik iskolában tanultál eddig? A környéken van valahol? - kérdezősködött Alexa.
- Nem, sajnos nagyon messze innen. Philadelphia szívében, egy Williams Trumble Szakközép és Művészeti Középiskolában tanultam - bazsalyogtam rájuk.
- Oh, de akkor mégis, hogy kerültél ide? - érdeklődött kíváncsian Hana.
- Leginkább a szüleimnek tudható be. Tudjátok, ők munkamániások, és ez volt a tervük velem és a testvéremmel, hogy ők szabadon mászkálhassanak. Ők ugyebár sosem voltak mintaszülők. Általában valamilyen rokonra, vagy bébicsőszre voltunk bízva. Ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy lerázzanak minket.
- Uh, mégis milyen szülő az ilyen, Alexa? - nézett megrökönyödve barátnőjére.
- Nem tudom - lesett félre az említett.
- Megjöttünk! - ugrott fel a barna hajú egyén. Erre mindenki ránk nézett, amitől szerintem pipacsvörössé válhattam. Rosszallóan méregettem a mellettem álldogáló figyelemfelkeltőt, amitől alaposan elsápadt.
- Bocsi - suttogta halálra váltan. Alig láthatóan megráztam a fejem, majd elindultam az egyik üres sarok felé.

Végig magamon éreztem a kutakodó, fürkésző tekinteteket, amelyek nagy valószínűséggel az új sulis, ismeretlen ismerőseimtől származtak. Jelenleg nem nagyon tudott foglalkoztatni. Közben észleltem, hogy a lányok követtek, így gyorsabbra fogtam a tempót, és meg sem álltom a kipécézett zugig. Pár másodperc múlva megjelentek ők is, majd folytatták az eszmecseréjüket.
- Tényleg bocsi!
- Semmi, csak legközelebb ha lehet, kerüljük. Oké? - pillantottam rá.
- Oksa!
- Egyébként - kezdte a másik is. - tudod már, melyik osztályba fogsz járni?
- Nem, majd ezután megyek eligazításra.
- Ja, oké. Akkor gondolom még a szobatársadat se tudod, igaz?
- Nem, sajnos - morogtam. - Egyébként ugye nincs semmilyen problémás diák itt? – vizsgáltam az arcát ijedten, majd félre lestem.
- Nem, tudtommal nincsenek ilyen problematikus tanulók – mondta nyugodtan.
- Mikor születtél? - ugrott elém a barna hajú.
- He? - tettem fel az értelmes kérdést értetlen arccal.
- Midőn időkről származik kegye? - kezdte újra, régies stílusban, amitől nevethetnékem támadt.
- Bocs, csak pont így szoktak beszélni azok a marhák a bálokon. Hogy mikor születtem? 1994. szeptember 16-án, pénteken. Miért?
- Puszta érdeklődés - vigyorgott rám. Még jó pár kérdést tettek fel, de különösebb figyelmet nem szenteltem nekik, automatikusan válaszolgattam.
- Caprisco és a bandája - hallottam egy érdes, rekedtes hangot. A beszédet elsütő idős nőre pillantotam, aki tőlünk jobbra figyelt valakiket. Én is a hang irányába fordultam, ahol egy engem figyelő srácot vettem észre. – Szeretném végre elkezdeni - szólalt meg újra, majd csend telepedett az eddig zajos helyiségre. Az ismeretlent egy oszlop takarta, ahonnan észrevétlenül figyelhetett engem tovább, amit ki is használt.
- Dewayne! - tette valaki a vállára a kezét. - Közöttünk vagy, haver? - Az illető lassan ráemelte tekintetét, majd egy aprót bólintott. - Hm, veled meg mi lett?
- Semmi, csak elgondolkodtam kicsit. Bocsi, Gab. - Ezzel le is tudta a dolgot, majd visszatért az eredeti cselekedetéhez, azaz a bámulásomhoz. A másik is felnézett rám, majd hirtelen felismerést láttam szemeiben. Aztán nekem is leesett a tantusz.

- Te vagy a vonatról! - hallottuk meg saját hangunkat ugyanakkor csengeni. Mindketten elmosolyodtunk a puszta véletlen fura találkozásán.
- Hogy? - álltak mellém a csajok.
- Oh, szia Gab, Dew - üdvözölték a fiúkat.
- Sziasztok - viszonozták a gesztust.
- Lányok! - léptek elő még páran.
- Bővült a csapat? - kérdezte egy fekete hajú fiú rám nézve.
- Attól függ! Mit szólsz, Chris? Beszállsz? - tették fel a sokakat foglalkoztató témát a lányok.
- Hova? - mustráltam őket értetlenül.
- A kis klubunkba - jött valahonnan a válasz.
- Na, jó lesz! - biztatott Alexa is.
- Hát, oké - feleltem bizonytalanul.
- Szuper! - hangoztatták a többiek.
- Hogy hívnak? - lépett elém a vörös hajú, vonatos „ismerősöm”.
- Christina Angelina Camorra - mondtam bizonytalankodva.
- Én Gabriel Anthony Caprisco vagyok, örvendek! - Természetellenes vörös hajjal, és tengerkék szemekkel áldotta meg az ég, mi? Klassz…
- Jason Abdul - ugrott elő egy energiabomba szőke tüsi frizuval, zöld kuksival.
- Thom Laryn. Szia! - Tipikus barna, vállig érő haj és ugyanolyan szem.
- Hi! Carter Droullin. - Szőkésbarnás, tépett, rövid haj, zöld szemek.
- Csá! Adam Walwin. - Kesebarna haj, sötét barna szem.
- Helló! Noam Wright. - Fekete üstök, szintén sötét csipa. Imádom a feketét!
- Dewayne Abdul. Velem már „találkoztál” az előbb - vigyorgott. Arra tippelek, hogy ikertesó, mivel pont olyan, mint Jason.
- Szevasz! Derek Badrick. - Fekete haj, macskazöld látószerv. Ismerős, ismerős… na, de honnan is?
- Hali! Mack Trumble vagyok. - Barnásvöröses frizura, őzbarna tekintet. Kijöttünk a könyvekből?
- Örvendek! Én Richard Lewis vagyok. - Vörös hajviselet, zöld pislogóval. Hasonlít valakire…
- Hi! Christopher Rodrigo. - Fekete hajzattal, és ezüst szemekkel. Ez, de király! Mint egy farkas!
- Szeva! Erich Brandul. - Fahéjszínű bozont, szőkés csíkokkal, szintén dohánybarna szemcsikkel. Tuti melír…
- Helló, Theo Knight, örülök! - És végül ő, rókavörös séró, majdnem cián szemek. Hm, fura, egy szín, de nagyon szép.

Így új ismerősökre tettem szert. Várj, hány nevet is kéne akkor megjegyeznem? Egy, kettő, három, négy, öt, hat - Ez már most bazi sok! - hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő, plusz a lányok. Jesszus! Egy nap ennyi név! És még egyszer… Jesszus!
- Üdvözlünk köztünk! - szólaltak fel a szokásos egyszerreségben. Ehhez hozzá kell majd még szoknom. Mind vigyorogtak, miközben engem vizslattak.
- Srácok! Nem kéne figyelni? - biccentett a fejével a diri felé Alexa.
- Jaj, nem lesz semmi! Minden évben ugyanaz; üdvözlés, pályázatok, beosztás a szobákba, és további ünnepélyek dátumának elmondása. Na, meg a szokásos rizsa: versek, könyvrészletek, stb. Ezt mindenki tudja. Nincs miért aggódni. Egyébként is a beosztást névsor szerint kell átvenni, és mindig szólítják őket. Különben meg úgyis véletlenszerű sorsolással választják ki az embereket. Szóval az alapvető logikával ez a végén lesz. A többi meg csak fölösleges duma - darálta le az ünnepély rendet azt hiszem Mack.

Még egy ó betű, és kész is a mackó. Most lőjetek le! Én és a komolyság, mi? Ég és föld.
- És mindig igaz! - veregették hátba haverjai. Akkor ez a Mack gyerek lesz itt a bölcs?
- Nektek lehet, hogy unalmas rizsa, de Chris még új, szóval a duma is az neki.
- Két éve járok ide! - horkant fel az említett.
- Nem te, okostojás! - ugrott fel Erich.
- Ja, szerintem Angelinára gondolt, igaz, Alexa? - állt Erich mellé Theo is.
- Ja - tömör válasz, de pontos.
- Na, akkor témaváltás! - kapott az alkalmon az energialöket.
- Istenem! - hangzott a többi szájából is.
- Mi a téma? - néztem a srácra.
- Te - bökött mellbe.
- Faggatás? - hallottam meg saját hangom jóval rekedtebben. Ilyen is tudok lenni?
- Talált! - vigyorodott el.
- Oké - hebegem. - Légyszi hátra…
- Menj már hátrébb, Jason! Szerencsétlen rosszul lesz! - szólt be a televíziónak jelentkező egyénnek. Én csak hálás pillantást vetettem megmentőmre, aki egy biccentéssel válaszolt.
- Jól van, na - és most bevágta a durcit? Komoly? Ez no comment…
- Mindegy. Hányadikba jársz? Te, vagy azaz új lány, akiről mindenki beszél? - szólalt meg kétperces csend után Derek.
- He? Ki dumál, és mit? - pislogtam értetlenül.
- Új vagy, nem? - jött a következő kérdés. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy talkshow-ban.
- Aha.
- Akkor te vagy. Itt mindenki tud mindenkiről előre. Ilyenek a gazdagok…
- Hányadikba jársz?
- Tízediket kezdem.
- Téves az infó, haver - szólt be Thom, vagy ki. - A mi évünket tapossa.
- Veszem észre. Tök mindegy. Melyikbe fogsz járni?
- Nem tudom még.
- Remélem, a mi osztályunkba - mosolygott Hana.
- Egyetértek - bólintott Alexa.
- Ezek szerint egy osztályba leszünk! - vidult fel Jason.
- Ez még nem biztos - néztem rájuk.
- A remény hal meg utoljára - szólalt meg mögülem Anthony, vagy Gabrielnek hívjam?
- Ezt is a nagynénéd mondta?
- Aha - röhögött. - De igaz. Dewayne már megint hol jár az eszed? - Összerezzentem a hang hatására. Hangos, nem is kicsit.
- A földönkívülieknél! - kiáltott fel a buzgómócsing.
- Nem te, ütődött! Csak próbálom kitalálni, mi volt a nyári lecke? Valaki tudja?
- Úgy nézünk mi ki? - lépett előre a vörös, mármint a másik. Szóval Gab.
- Melyik válasz lenne megnyugtatóbb? - szólt Carter.
- Most komolyan! - morogta.
- Házi dolgozat valamilyen kötelező nyári könyvhöz? - tudakoltam.
- Ja, lehet. Kösz - mosolyodott el halványan.
- Caprisco! Abdul! És a többiek! Legyenek szívesek csendbe maradni! Inkább figyeljenek az eligazításra! Megértették? - hangsúlyozta ki a szavakat, miközben engem figyelt.
- Meg - hangzott a válasz, mire egy győzelemittas mosoly jelent meg a diri arcán, majd amilyen gyorsan jött, el is tűnt.
- Nagyszerű - csapta össze a tenyerét. - Akkor most a szobatársak, és osztályok rendezése.
- Jaj, de jó - morogta valamelyik „bűntársam”.
- Melissa Williams és Alexandra Laryn, hatvanhatos szoba.

Ezután még sok, unalmas név, majd tizenöt perc múlva:
- Kilencvenötös: Christina Angelina Camorra és Elisabeth Gordon. Nyolcvanegy: Nina Jackson és Shofia Hudgins. Kilencvenkettes: Hana Carley és Alexa Elsey.
- Éljen! - ugrott a barátnője nyakába Alexa. Ez eddig nem fordítva volt?
- Ki az az Elisabeth Gordon? - fordultam a fiúk felé.
- Egy csaj aki Gab nyakán lóg folyton.
- Egy kurva.
- Helyesbítek: Egy rohadt, dögös prosti - szúrta be Adam.
- A viselkedése miatt, vagy tényleg az? - néztem most rá.
- A modora miatt is, meg az is. Csak annyi a különbség, hogy nem pénzért csinálja.
- Aha - nyeltem egyet feltűnően. - Ezzel kell egy szobán osztoznom? – keseregtem.
- Nyugi, egymás mellett lesz a szobánk. Bármikor átjöhetsz, ha nem bírod - felelte Hana.
- Köszi - mosolyogtam rájuk.
- És végül Caprisco és bandája! Száznyolcvanhét: Dewayne Abdul, Derek Badrick. Száznyolcvannyolc: Richie Lewis, Mack Trumble. Száznyolcvankilenc: Thom Laryn, Jason Abdul. Százkilencven: Christopher Rodrigo, Erich Brandul. Százkilencvenkettő: Gabriel Anthony Caprisco, Adam Walwin. Százkilencvenhárom: Carter Droullin, Theo Knight. Százkilencvennégy: Noam Wright, Matt Johnson. Remélem, elégedettek a beosztással. Az új tanulókat kérem, jöjjenek fél óra múlva az irodámba. Köszönöm a figyelmet! Oszolj! - Lecsoszogott az emelvényről, mint, aki jól végezte dolgát, és eltűnt a hosszú folyosó sötétjébe.