És: ezt tegnap írtam meg :D 7-es Boaa. Egy nagyon fura reggel

AJÁNLANÁM CRAZY GIRL-NEK, AKI ANNYIRA VÁRTAAAA :D

Morogva mutattam ki nemtetszésemet, hogy valaki pofátlanul felvert álmomból. Újabb lábrángatásra, újabb morgás volt a válasz.
- Igazán abbahagyhatnád bármit is csinálsz! Még korán van, oké? – motyogtam. Most az a kedves, imádnivaló– akárki–a derekamat kezdte ölelgetni, miután megint meghúzta a lábam. – Nem hallottad?
- Hm? – Jött a kisfiús hang valahonnan mellőlem. Meglepetten nyitottam ki a szemeimet, s ültem volna fel, ha nem feküdt volna az az egyén rajtam, mivel így kicsit nehezebb volt a helyzet. – Aludni akarok, mama! – He? Én nem vagyok senki mamája!
- Szállj már le rólam! – kezdtem kiakadni.
- Hm? Mama, még egy kicsit hagyj! Usui már biztosan fenn van! – panaszkodott gyermeteg hangon.
- Oké… Shun, légy szíves! – kérleltem, mire végre méltóztatott kinyitni a szemeit. Először erősen elkezdte rázni a fejét– mondván majdcsak eltűnök valamikor–, majd felfogta, hogy ez a módszer nem igazán akaródzik beválni; tágra nyílt szemekkel nézegetett.
- Ha kibámészkodtad magad, le is szállhatnál. – Ezt illúziórombolónak, bunkónak szántam, de sajnos a pirulós formámnak hála, csak erőtlen suttogás lett belőle. Megint elkerekedett szemek – kezdett elegem lenni belőle –, aztán kirobbant belőle a nevetés. Első gondolatom az volt, hogy ez megőrült. A második, hogy meg kéne ölni. A harmadik, nos… az elmaradt, kitörlődött,caputot mondott.

- Szívesen elnézném egész nap azt, ahogy nevetsz rajtam, de nem óhajtok elkésni. Nem mellesleg igazán leszállhatnál már – duzzogtam.
- Jó, jó – mászott le rólam még mindig vigyorogva.
- Ezer hála – dünnyögtem.
- Most miért vagy mérges? – kacagott fel megint.
- Úgy látom, valakinek nagyon jó a kedve…
- Most vess meg érte – rándította meg a vállát. Annyira nem önmaga.
- Te szívtál valamit – jelentettem ki a komolynak szánva mondandómat. Hát, nem jött össze.
- Ja, levegőt, meg jókedvet! Menjünk le! – intett, hogy álljak fel, majd gyorsan bevetette az ágyat.
- Oké, ez több, mint fura – mosolyodtam el a végére én is.
Miközben lefelé haladtunk vicces témákat dobott fel, amin én is nevetni tudtam már csak. Lent a szokott „reggeli-műsor” ment, amíg le nem értünk. Akkor aztán elszabadult a pokol, vagy mi. Az anyuka felpattant az asztaltól, és zavartan nekikezdett a részem megcsinálásának. Az apuka vagy ki, felugrott vigyázzállásba, és a homlokára illesztve a kezét kihúzta magát, így tisztelgett. Usui röhögve vállon veregette, majd felém közelítve igyekezett megölelni. Én hátrálva – a lépcső felé – hátraestem, így feldöntve a most leérkező Shunt. Ettől a vörös még jobban röhögött, én pironkodva igyekeztem felállni Shun öléből, akinek úgy tűnik ma túlságosan is jókedve volt, mert visszarántott az ölébe, és kuncogva nyomott egy puszit a homlokomra.

Na, ekkor borult fel a székkel együtt Usui hahotázva, visszaült rá,de nem sikerült az akciója. Az apus ráesett a meglepettségében, az édesanyjuk pironkodva leejtette az épp megfogott kristályvázát. – Az, hogy került oda?! – Shun kacagva döntött hátra minket, mivel fogta a derekamat vele együtt dőltem.
- Oké. – Ezt sikerült kinyögnöm úgy öt perc elteltével. A többiek megint felröhögtek, amihez most már én is csatlakoztam.
- Üdv az Őrültekházában! – mondta Shun. – Ez a reggeli kiadás – súgta összeesküvő hangon.
- Ö, kész a reggeli. Már, ami maradt belőle – nézett Usuira és annak apjára, akik a terítővel együtt estek hanyatt.
- Jó reggelt! – köszöntem. –Mondjuk, az már van! – szakadt ki egyszerre szerény személyemből, és a huncutul vigyorgó feketéből.
- Azon gondolkodom, hogy most, ha felállok – már, ha azt engeded –, az mit indít el.
- Hát… felengedjelek állni? – tudakolta elmélkedést játszva. És képes volt két percig elszórakozni a gondolkodással, vagy mivel! – Na, jó! – És nagy szívfájdalom árán – nekem úgy tűnt neki az volt –, hajlandó volt elengedni a derekam és velem együtt felállni. Persze, úgy tűnt a kialakuló kínos csend sem zavarta meg a vidámságában, rácsapott egyet a seggemre. Mikor pedig szúrósan ránéztem, csak egy derültségtől csillogó szemet kaptam.

- Mit szívtál?
- Hm… Tényleg, mit? Egész végig itt voltál, nem hinném, hogy esélyem lett volna szippantani bármit is.
- Amikor fürödtem…
- Te komolyan ilyennel vádolsz engem? – nézett rám ártatlanul csillogó tekintettel, és mintha egy pillanatra egy kis megbántottság csillant volna be.
- Nem, bocs – nyögtem ki bűntudatosan, mire egy szexi félmosolyt villantott rám. Na, jó! Ez tényleg…
- Még mindig alszom, ugye? – súgtam neki oda.
- Nem – vigyorgott rám kisfiúsan.
- Oké… Akkor ez egy kandi kamerás akármi? – folytattam kevésbé nagy önbizalommal.
- Nem! – Ebbe a szóba annyi gyerekes boldogság szorult, hogy képtelen voltam nem elmosolyodni.
- Na, együnk! – kiáltottunk fel ismételten egyszerre. Máskor ilyenkor dühbe gurult volna, de most csak kajánul nézett rám?!Hát azt hiszem ilyen nyugodt reggelem se volt még… Mondjuk, nem is nyugodt, inkább vidám…

6-os Boaa: H,m.. Khmm.. Komoly válság, avagy aludjunk egy vámpírral

- Tudod, mit? – álltam fel. – Ha úgysem eszünk többet, menjünk aludni! Későre jár.
- Oké – ugrott fel, s sétált a kijárat felé. Az ajtónál azonban megtorpant. – Shun… Hol van a fürdő? – motyogta csendesen, de én azért még hallottam.
- A szobámmal szemben. Majd viszek neked valami ruhát. Tusfürdő, sampon van, törülköző a jobb szekrényben.
- Köszönök mindent, amit ma tettél – suttogta elpirulva, majd elindult a megadott irányba.

HARIKO SZEMSZÖGE

Sietve haladtam a megadott irányba. Semmi kedvem nem volt Shunnal a kelleténél több időt tölteni.
- Hogy miért? – kérdeznéd Te. A válasz egyszerű és fontos: Semmi kedvem egy vámpírral egy légtérben maradni úgy, hogy annak sem a szülei, sem más hozzátartozója nincs jelen.
Igaz, sem Usuiban, sem a családjukban szereplő hímneműekben nem tudnék megbízni – ez főleg a szöszkére igaz.
Mikor odaértem, sietve benyitottam, és ledöbbentem. A szoba – akarom mondani, fürdő – egy öt csillagos sztár lakosztályában lévővel vetekedett. Hogy miért? Talán, mert a kád akkora volt, mint egy medence, a zuhanyzóban simán elfértek vagy öten, inkább hatan. Volt még egy fél fallal elkerített WC és egy gyönyörűen megformált mosdócsésze. Igen, így képeltem volna el egy híresség fürdőjét. És úgy tűnik, mostantól így kell majd Shunékét is.

Mivel nem értem rá lacafacázni, gyorsan a zuhanyhoz léptem, majd miután ledobáltam magamról a ruhákat, be is álltam a kellemes testmeleg vizet folyató kabinba, amit utólag nyitottam meg. A zuhanyzó is mindenféle számomra szükségtelen – és veszélyes – dolgot tudott. Mint például masszírozni, vagy mit. Összesen két percig folyattam magamra, majd utána gyorsan levettem a tusfürdő tartóról az egyik – vízesés illatú – flakont, a kezembe nyomtam egy kicsit, bedörzsöltem magam, majd ugyanezt a hajammal is megtettem. Gyorsan lemostam magamról a habot, és előkapva az egyik törülközőt, megszárítkoztam. Körém tekertem az egyiket, majd elővettem egy másikat is – kék színűt, így mindegyik kék volt rajtam –, azt pedig a hajam szárítására használtam.

Jó tíz perce „szórakoztam” már, mikor nyílt az ajtó. Ez nem is lenne gond, ha nem akkor jutott volna eszébe az egyik törcsinek – őrült nevek, juhé! –, hogy a gravitációnak engedelmeskedjen. Értsd: leesett rólam. Tipikus „Fuck yeah!” helyzet. Még szerencse, hogy jók a reflexeim, így időben elkaptam, mielőtt teljesen feltárult volna a titokzatos idegen előtt az én pocsékul béna kinézetem.
- Olyan jókor tudtok megjelenni ám – morogtam a srácnak. Mikor felnéztem visszavontam volna. Egy húszas éveinek tűnő nő állt előttem. – Elnézést, azt hittem, hogy valamelyik srác jött be.
- Nem, semmi. Masakazu Juliette vagyok. Usui rángatott ide, igaz? Bár, őt most nem látom…
- Ö, Shunnal vagyok itt…
- Oh, tényleg? – csillant fel a szeme. – Hogy csináltad?
- Mármint mit? – kérdeztem totál zavarban, miközben a „ruhámat” fogtam, hogy nehogy még egyszer lecsússzon.
- Jaj, bocsi, fürödtél – takarta el félig a szemeit. – Szóval, hogy érted el, hogy hazahozzon?
- Igazból én itt ébredtem…

- Mi? Tényleg? – kacagott fel csilingelő harangokra emlékeztető hangján.
- Ö, igen. Tudja eltitkoltam előle valamit, és mikor ő rájött, és kérdőre vont, elájultam – motyogtam.
- Oh – kapta a szája elé a kezét. – De ugye most már jól vagy? – tudakolta aggódva. Hát ezt is megértem…
- Hát… igen, azt hiszem. – Ha az álmosságot leszámítjuk – ami ólomsúllyal ereszkedett a szemhéjaimra –, akkor igen, jól vagyok.
- Értem. Na, hagylak felöltözni. – hátrált kifele. – Oh, szia, Shun! – köszöntötte a megilletődött fiút.
- Szia – motyogta, majd felém fordult. – Bocs, nem találtam semmi normálisat.
- Ö, értem – motyogtam. – Sürgősen le kell szoknom erről a dadogásos dologról, mert már rohadtul idegesít! – gondoltam magamban idegesen. – Várj, akkor mit veszek fel? – vallattam idegesen.
- Pont mondtam volna. Tessék – dobott oda egy XXL-es fekete pólót.
- Kösz – morogtam. – Megtennéd, hogy kifáradsz? – puhatolóztam.
- Oké, a szobámban leszek.
- Köszönöm – fortyogtam gúnyosan.
Miután mindenki volt olyan kedves, hogy egyedül hagyott, felvettem a melltartómat és rá a pólót. – Oké, gatya nem kell, mert akkora rajtam, mint egy hálóing. De mit veszek fel bugyinak? – A végét már csak suttogtam. Aztán megpillantottam a talajon egy bokszert. Ugye ez csak viccelt? Ugye?!

Miután kellőképpen kidühöngtem magam, átcsoszogtam alvótársam szobájába.
- Shun, hol is fogok aludni? – motyogtam, amikor megláttam, hogy itt biza csak egy ágy van.
- Az ágyban? – kérdezett vissza nemtörődömön.
- Jó, és te hol? A földön? – szálltam vitába vele.
- Az ágyban – jelentette ki.
- Tiltakoznék, de jelenleg túl álmos vagyok hozzá.
- Ez jó hír – dörmögte vissza.
- Mindegy. Enyém a… melyik oldal?
- Bal.
- Oké.
- Alvást’!
- Neked is – szóltam halkan, majd az elcsendesült szobát lestem egy darabig, amíg el nem nyomott az álom. Ez a nap fura és jelenleg túlzottan fárasztó volt.

5-ös Boaa: Ha aminden kiderül..

- Mi folyik itt? – Hangja zord, fenyegető volt. Lábaim megremegtek, majd végleg feladták a küzdelmet, és összecsuklottak…

HARIKO SZEMSZÖGE

Óvatosan nyitottam ki a szemeimet, majd amikor megszoktam a fényviszonyokat – amik persze sötétek voltak –, lassan felültem. „Hogy kerültem ide?” Aztán ugyan erőlködve, de sikerült felidézni a történteket: Shun, a napló és a benne levő titkok. Minden a helyére került. Vagyis minden nem. Márpedig a legfontosabb: hogy kerültem ide, és egyáltalán hol van az az ide? Nyugtalanul álltam fel a puha ágyról, majd az egyetlen bejárat felé vettem az irányt. Éppen lenyomtam volna a kilincset, mikor az úgyszintén lejjebb ment, mintha tudta volna a gondolatomat, ami lehetetlen volt. Hirtelen vágódott ki, és egy igencsak feldúlt alak lépett be rajta. Fekete haja hullámzott az apró légáramlástól, kékes-fehéres szemei pedig egy árnyalattal sötétebb lettek, így most a sötétkékes-szürke színben ontotta magából a szikrákat. Először észre sem vett, majd mikor igen, egy pillanatra meglepettség suhant át az arcvonásain, és pár perccel később ismét düh vette át annak helyét.

- Ülj le! – mondta félhangosan, hidegen.
- Hogy kerülte… – kezdtem volna, de azonnal le is intett.
- Maradj kicsit csendben! – kérte.
- Mi folyik itt? – gondoltam, de azért eleget tettem mindkét kérésének. Csendben néztem, ahogy odasétált az ágy mellé, s felkattintotta az éjjeliszekrényen álló kis lámpát. Még akkor sem szóltam semmit, amikor leült mellém, és rám emelte – már-már eredeti színét visszanyerő – tekintetét.

- Hariko…
- Shun…– kezdtük el teljesen egyszerre, s hallgattunk is el. Némán néztük egymást, mintha azzal, hogy lessük a másikat, megtudhatjuk, mit gondol.
- Mindegy… Az a könyv… abban afféle jóslatok vannak, igaz? – Bólintottam.
- Igen, nem gondoltam volna, ilyen hamar kiderül, hogy én…
- Hogy angyal vagy, igaz? – Engem figyelt kifürkészhetetlen tekintettel. Csak egy újabb bólintásra futotta. Zavartan hajtottam le a fejemet, ő pedig nem nyúlt utána. Miért is tenné? – Egy kérdés: miért jöttél pont a mi iskolánkba? Ha tudtad, hogy nem biztonságos, akkor miért?
- Talán, mert arra gondoltam, hogy itt nem akarnak majd megölni, ismét… – feleltem csendesen.
- Ez hülyeség! Hisz’ a vámpírok simán kiszívhatják a véredet. Ezzel is megölhetnek, nem?
- Nem. Csak, ha szíven szúrnak, és lefejeznek, de még így is nehezen sikerülhet. Attól függ, mennyi ideje vagyunk halhatatlanok.
- Miért, te…
- Nyugi, még csak tizenhét éve vagyok a Földön – nevettem fel arcát látva.
- Visszatérve a látomásaidra: milyen időközönként jelentkeznek?
- Az ilyet nem lehet tudni, Shun! Mindig a legkiszámíthatatlanabb időkben jönnek.
- Értem. Az a füzet…
- Mi van vele?
- Abba jegyzed le, mikor mi volt? – bökte ki.
- Igazából abban van minden. Emlékek, látomások, álmok. Naplóként szolgált, hajnalig – néztem rá rosszallóan, mire ő megrázta a fejét, és halványan elmosolyodott. Nem viccelek, elmosolyodott!
- Éhes vagy? – állt fel hirtelen, amikor már több perce csöndben voltunk.
- Ö… igen – motyogtam, majd gyorsan még hozzátettem: – kicsit…
- Akkor gyere! – indult el az ajtó irányába.
- Szabad? – néztem rá. Végül is, gondolom, ez az ő házuk, és én csak betolakodó vagyok.
- Nem, basszus, nem szabad! – fortyant fel mérgesen.
- Akkor inkább maradnék – morogtam vissza.
- Állj már fel, az Istenért! – kapta el a csuklómat. – Nem foglak megenni, jó? – fordult hátra.

SHUN SZEMSZÖGE

- Állj már fel, az Istenért! – kaptam el a csuklóját. Istenem, ez a lány! – Nem foglak megenni, jó? – fordultam hátra, amikor láttam, hogy nagyon nem akaródzik jönni. – Figyelj, nincs itthon Usui, sem senki más rajtunk kívül, oké? – álltam meg, és tekintettem le az arcára. Ha lehet, akkor még az eddigieknél is ijedtebb fejet vágott. – Most mondd el, hogy mi bajod! – mondtam neki dühösen. Pillanatok alatt képes kihozni a sodromból. – Várj… Te most komolyan attól ijedtél meg, hogy nincs itt senki rajtunk kívül? Nem fogok rád mászni, oké? Sőt, soha nem is akarok rád mászni, jó? – kiabáltam rá a végére. Most először sértett fény csillant szemeiben. Nagyszerű! Most már sikerült megbántanom is! Épp megvédenem kéne…
- Köszönöm, ez igazán megnyugtató volt – válaszolt gúnytól csöpögő hangon. Jól szórakozol, Kami? Mert én bazira nem!
- Mindegy. Menjünk enni! – vetettem oda neki, majd elindultam… ismét. Hosszú napnak nézek elébe, az egyszer biztos! Kissé idegesen léptem be a konyhánkba, ahol mindössze két pult, egy kis asztal négy székkel, egy hűtő, mosogató és egy szekrény állt, amiben az evőeszközöket, meg a poharakat, tálakat tároltuk. Tévedés ne essék! Usui nem szokott mosogatni! Sem semmi mást csinálni azon kívül… na, mindegy…

Lassan odasétáltam a hűtő elé, és kivettem tizennégy tojást.
- Ugye nem vagy vega? – néztem rá egy pillanatra, miközben előkészítettem még három paradicsomot és két paprikát.
- Nem, miért? Várj… Minek annyi tojás? Jézusom! – hökkent meg a mennyiség láttán.
- Usui hatot eszik, én négyet, te meg nem tom’ mennyit – válaszoltam halál nyugodtan.
- Aha… Nekem kettő elég, nem vagyok valami jó evő! – jelentette ki kissé elpirulva. Na, ilyenkor édes! Basszus, mit mondtam?!
- Akkor megeszek én ötöt, te hármat, ő meg hatot. Úgy jó lesz? – kérdeztem, de már közben neki is álltam feltörni a tojásokat.
- Persze. Segítek, jó? – Azzal mellém lépett, elvette az egyik kést, és nekiállt felszeletelni a már megmosott zöldségeket. Egy pillanatra abbahagyta a munkát, míg a serpenyőbe tett egy csöpp olajat, és feltette melegedni. Aztán újra nekikezdett a szeletelésnek, majd dolga végeztével belesöpörte abba. Pár perc múlva én is követtem példáját, és nekiálltam az elkészítésének. Közben félszemmel láttam, ahogy lemosta az asztalt, megmosta a kezét, elővette a tálakat stb., majd leült a mögöttem levő székre.

- Usui mikor jön? – kérdezte meg a problémáját bizonytalanul.
- Nem tudom. Valamikor majd betoppan – pillantottam rá egy pillanatra. – De te addig bennmaradsz a szobámban.
- Miért? – tudakolta tovább egyre bizonytalanabb hangon.
- Sorolom. Egyes: Idehozza a kurváját, eléggé gáz lenne rád nézve, nem? Kettes: Veszélyes rád nézve, nem tudhatod se te, se én, hogy fog reagál majd rád. Hármas: Mit mondanál, mit keresel itt? Négyes: Rád mászik, vagy… a lényeg a lényeg: ki nem engedhetlek, mert mindenki úgy tudja, vámpír vagy stb. Itt benn valamennyire biztonságban vagy, ha Usui elől nem is. Ha a szobámban vagy, akkor nagyjából garantálhatom az épségedet. Kell egyéb ok? – faggattam, közben lekapcsoltam a tűzhelyt, és elosztottam az adagokat.

Ennél többet nem beszéltünk. Ő beletörődött abba, hogy a szobámban kell aludnia, én meg próbáltam megbarátkozni a ténnyel – több-kevesebb sikerrel –, hogy meg kell osztanom a szobámat egy másik személlyel. Valamint azzal, hogy nagy valószínűséggel semmit sem fogok pihenni. Azt kérded, miért? Szerintem elég egy mondatba kifejtenem: Ott fekszik melletted egy csaj, és próbálj nem hozzá nyúlni, sőt még aludni is. Nos, menne?
- Shun… – szólalt meg halkan. – Ez nagyon sok – suttogta alig hallhatóan.
- Alig ettél valamit – válaszoltam, s láttam, teljesen igazam volt. Maximum négy falatot evett. – Ennyire keveset szoktál enni? – kérdezősködtem. Nem tudom, mi van velem. Ennyit beszélni… Ez nem én vagyok!
- Ugye nem fog hazajönni? – tette fel a költői kérdést.
- Honnan tudnám? Várj… ennyire tartasz tőle? – hökkentem meg. – Pedig úgy tűnt, jól kijöttök.
- Ne nevettess – mosolyodott el kényszeredetten.
- Ne csináld! – szóltam rá.
- Mit? – Meglepettnek tűnt.
- Ne játszd el azt, hogy viccesnek találod a helyzetet, pedig legbelül majd megőrülsz a téma „érintésétől” – fejtettem ki véleményemet hosszabban.
- Ö… – hebegte.
- Tudod, mit? – álltam fel. – Ha úgyse eszünk többet, menjünk aludni! Későre jár.
- Oké – ugrott fel, s sétált a kijárat felé. Az ajtónál azonban megtorpant. – Shun… Hol van a fürdő? – motyogta csendesen, de én azért még hallottam.
- A szobámmal szemben. Majd viszek neked valami ruhát. Tusfürdő, sampon van, törülköző a jobb szekrényben.
- Köszönök mindent, amit ma tettél – suttogta elpirulva, majd elindult a megadott irányba.

Boaa 4-es

Szép csendben megpróbálok elosonni, ami abban hiúsul meg, hogy Usui valamiért visszaránt, és dühösen vizslat. Így inkább meg sem próbálva egy kicsit is figyelni, nagy előnyben kezdtem részesíteni az egyik fát, és persze társait. Mivel Usui-jal ellentétben, ők tényleg jó beszédpartnerek, meghallgatnak, és egyszer sem – ismétlem: egyszer sem – kotyognak bele oda nem illő dolgokat… Miközben én élénk eszmecserét folytatok a környező növényekkel, addig „drágalátos” testvérkém szinte már megsüketítő hangossággal ordít a fülembe, hogy felhívja magára a figyelmet, ami legnagyobb sajnálatára elmarad.

- Shun! – vág hátba.
- Mi van már? – nézek rá szikrázó szemekkel.
- Ezt én is kérdezhetném! Már vagy öt perce dumálok, te meg mintha itt se lennék, nézed a fát!
- És? Nem hiszem, hogy valami rohadt érdekeset magyarázhattál.
- Nem tudhatod, mert nem is figyeltél!
- Így jártál.
- Gonosz!
- Hm, tényleg? – nézek rá gúnyosan mosolyogva.
- Fura vagy! – jelenti ki gyerekes sértődöttséggel.
- Valóban? Fel se tűnt – tettetem a hülyét.
- Hagyd már abba! – kiáltja mérgesen.
- És ha nem teszem? – nézek rá ártatlanul.
- Akkor… akkor… megjárod!

Na, itt tört ki belőlem a röhögés, mire ezt Usui egy gyilkos tekintettel jutalmazta.
- Jó, jó elég! – teszi vállunkra a kezét Hariko, szintén vigyorogva.
- Te is az ő párját fogod? – mutat rám dühtől izzó tekintettel.
- Mi? Dehogyis. Csak olyan viccesek voltatok. Pont, mint két gyerek! – És újból elkezd nevetni. Lágy nevetése erősen visszhangzik a fás tájon, majd mikor sikerült abbahagynia, és már csak mosolyog, megszólal.
- Menjünk, mert különben megint elkésünk – néz jelentőségesen Usui-ra, majd felém fordul. – Csinálj vele valamit, mert így tényleg elkésünk! – mutat a még mindig nagyban durcizó srác felé.
- Na jó – sóhajtok, miközben odasétálok a vörös mellé. – Usui! – mordulok rá, mire az rám emeli sötét szemeit, majd kinyújtja a nyelvét, és újból elfordul. – Usui, hallod? Menjünk órára!
- De én nem akarok! – játssza az agyát.
- Kit érdekel, hogy mit akarsz? Jössz, és kész!
- Ne már! – nyújtja el az á betűt, miközben egy grimasszal az arcán, de feláll.
- Köszönöm – sóhajtom lemondóan, miközben elindulok az iskola irányába.

A további utat csendben tesszük meg, hármasban. Kivételesen Usui se dumál, bár ez lehet, hogy annak tudható be, hogy még mindig duzzog. Az egyre ritkuló erdős területen csak halk lépteinket lehet hallani. Csendben sétáltunk, majd mikor végre odaérünk a sulihoz, sietősebbre fogva a tempót, nyargalunk fel a hosszú lépcsőkön, és lépünk be a terembe. Hangos morajlás töri meg az eddigi néma csendet, minek persze mi voltunk az okozói. Még intünk egyet egymásnak Usui-jal, mire ő elölről a középső sor első padjában – Hariko mellé –, én pedig az ablak felőli oldal utolsójában foglalom el helyem.

HARIKO SZEMSZÖGE, MÚLT IDŐ

Gyorsan haladtunk idefele jövet, oly’ annyira, hogy alig bírtam tartani a tempót. Shun gyors iramot diktált, az egyszer biztos! Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor elértük az iskolát. „Végre” mondtam magamban. Sajnos ezután sem lassított a „gyalogláson” – szerintem, inkább kocogáson, de mindegy –, nem, még gyorsított is, majd mikor elértük az osztályt – amiben fura módon csönd volt – nyugtalanul, majdnem indulatosan lépett be. Még egyet intett Usui-nak – rám se bagózott –, aki ezt viszonozta, majd ellépett mellőlünk, és elment a helyére. Usui persze velem tartott, mert csodával határos módon az én padom mellé került az övé. Mikor leültem, vigyorogva – Az előbb nem duzzogott még? – elfoglalta a helyét, és mindenféle csacskaságról kezdett beszélni – aminek felét se értettem, bár talán jobb is –, míg be nem csengettek.

Az első óra szörnyű volt, ezt meg kell hagyni. Hogy miért? Talán, mert töri volt, és a tanár bealudt a saját magyarázásán – még mindig rejtély, hogy csak nem aludt eleget, vagy szerinte is rém unalmasan magyarázott – majd, mikor végre felébredt – mert mi nekünk eszünk ágában sem volt felébreszteni – volt képe azt mondani, hogy következő órán dogát írat velünk. Majd mikor kérdőre vontuk, hogy mégis miért, akkor így felelt:
- Azért, mert kihasználtátok egy szegény tanár alvási szükségleteit, majd még pár perccel később se ébresztettetek fel. Nem, ti megvártátok, hogy vége legyen ezen izgalmas, és így kárba menő órának. Plusz akkor is csak azért ébredtem fel, mert szólt a csengő!

Ezt persze utána a diákok azzal magyarázták, hogy a tanár úrnak nehéz volt a tegnapi napja, és csak azt akarták, hogy kellően kipihenje magát. Ezen természetesen jót nevettem magamban. Más diák biztosan azt mondaná, hogy baromi jó óra lehetett, de nekem erről más a véleményem… A következő óra valamivel nyugodtabb körülmények közt telt. Nem volt se verekedés, se fölösleges duma, és a „Hogyan idegeljük ki a tanárt?” játék is elmaradt. Utána tesi következett, amin sajnos a tanár kitalálta, hogy fussuk körbe a sulit tizennyolcszor. Khm… Azt akarja, hogy megdögöljek?! Ha igen, jó úton halad!

Ezekkel a gondolatokkal futottam, míg a lányok nem csatlakoztak, mert onnantól kénytelen voltam arra válaszolgatni, hogy mit történt este suliba jövet, mit csináltam reggel, hogy aludtam, csináltam-e valami érdekeset, stb. Egy szóval a szokásos kérdések. Azt persze véletlenül sem hagyták volna ki, hogy mit kerestem a suli két legmenőbb srácával. Mikor válaszoltam, hogy csak véletlenül futottunk össze, teljesen elszomorodtak. Biztos valami tuti pletykát akartak. Hát azt nem kapják meg tőlem! Mikor mindent elmondtam magamról, az életemről, a személyiségemről, a hobbijaimról, szokásimról, békén hagytak, és áttértek valami izgalmasabb dologra. A későbbi óráim a következőek voltak: matek, kémia, rajz, biológia, művészettörténelem, fizika, irodalom. Szóval ma csak tíz órám volt. Nem volt valami izgalmas, de tűrhető volt. Lefoglalni az ember agytekervényeit legalábbis jó. Már ha másra nem is…

Mikor kicsöngettek az utolsó óráról, éppen egy embert rajzoltam, amit még biológián kezdtem el unalmamban. Mindenki egy emberként állt fel, kivéve engem. Engem senki nem várt haza, és ember vagyok, így nem kell sietnem haza a családomhoz. A Nap sincs rám hatással. Így hát nyugodtan üldögéltem, miközben az emberek szállingóztak kifelé. Mikor már minden ember elment legalább vagy húsz perce, akkor álltam fel, és hagytam el a termet. A nap első sugarai finoman cirógatták bőrömet, míg a gyengéd szellő alig észrevehetően bele-bele kapott lila hajamba. A friss, kis hópelyhek szelíden hulltak alá az anyatermészet lágy ölébe, majd csatlakozva társaikhoz; összeolvadtak a néhol még fekete talajjal.

Már kb. kétszáz métert tettem meg, mikor eszembe jutott, hogy egy szatyorban hagytam az eddigi rajzaimat, és ahhoz tartozó kis könyvet. Az leírja, hogy miért, mikor, és milyen érzéssel vezérelve készítettem őket. Az a könyv egyben a naplóm is volt! Gyors hátraarcot vágtam, majd, mint a villám, száguldottam vissza a termünkbe. „Biztos semmi baja! Hiszen én mentem ki utoljára! Nem történt semmi!” Próbáltam nyugtatgatni magam több-kevesebb sikerrel. Mikor beértem az osztályba, valaki már ott volt, és éppen az előbb említett könyvet olvasta. Reményvesztetten próbáltam eljutni a padomig, mire ő rám emelte a szemeit, amik pár pillanatig összeolvadtak az enyémmel, majd hirtelen megtörte a csendet:
- Mi folyik itt? – hangja zord, fenyegető volt. Lábaim megremegtek, majd végleg feladták a küzdelmet, és összecsuklottak.

3-as Boaa : EGy szokásos nap, már akinek

Hariko

Ijedten ültem fel az ágyban. Reszkettem, folyt rajtam a sós nedű, a szívem hevesen kalapált, egy-egy ütemet ki-kihagyva.
- Egy újabb rémálom… - mondtam csak úgy magamnak. Még mindig szédülve álltam fel, és az ablakok felé fordultam. Fáztam, a lábaim pedig még mindig remegnek. - Utálom, hogy ilyen gyenge vagyok! - ordítottam némán. - Ilyenkor olyan vagyok, mint valami szellemi fogyatékos. - Az idő hat óra körül járhatott. A lenyugvó napra pillantva állapítottam meg.



Shun

Kelletlenül léptem ki a házunkból. Drága testvérem mögöttem loholt, és közben zagyvaságokat beszélt. Mivel jelét sem mutattam annak, hogy figyelek, lassan abbahagyta nagy örömömre, majd egy sóhajtás keretébe újra belekezdett.

- Shun…
- Az iskolában meg ne szólíts! - mondtam továbbra is komoran.
- Mi bajod?
- Mondtál valamit? - kérdeztem figyelmen kívül hagyva az övét.
- Történt valami? - Csak nem adja fel, mi?
- Kellett volna bárminek is?
- Na, jó… - sóhajtott. - Mi a franc bajod van?!
- Ennyi év után ismerned kellene annyira, hogy tudd! - néztem rá megvetően, mire még inkább belemerült faggatásomba. Egy idő után eszméltem csak fel arra, hogy hangosabbra kapcsolt.
- A névnapodat felejtettem el? - csillant fel a remény a szemében.
- Múlt hónapban volt - forgattam meg szemeimet, és gyorsítottam az eddig sem lassú tempón.
- Akkor meg mi van? Én vagyok az oka? - fakadt ki hosszú idő után.
- Ch, szállj le rólam!
- Shun… - Itt mintha megállt volna. Talán feladta? - Egy nagy francot hagylak itt! Nem tudom, mi van veled, de egy biztos: addig nem foglak békén hagyni, amíg ki nem derítem - üvöltötte a képembe. Már azon voltam, hogy kérdőre vonom. Mégis mit képzel magáról, hogy velem foglalkozik? De még szerencsére időben visszafogtam magam. - Shun?
- Ch… - rántottam meg a vállam. – Idegesítesz! - fordultam el, és mivel időközben megálltunk, elindultam, és faképnél hagytam.
- Ne bosszants, Shun!
- Éppenséggel te nem hagysz békén. Hamarabb kiderül, ha nem csüngsz folyton rajtam. Egyébként is mi van veled, hogy velem foglalkozol? Miért nem valamelyik ötleteden dolgozol, hogy hogyan tudnál még több csajt az ágyadba csalogatni? Vagy már meg is van a következő áldozatod?
- Ahogy mondod – mosolyodott el pimaszul.
- Röhejes egy alak… - sóhajtottam magamban. - Fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy megtudjam - morogtam gúnyosan.
- Elmondjam? - cukkolt. Így is, úgy is elmondja, szóval fölösleges győzködni. Nem válaszoltam. - Haha, nagyon vicces. De amúgy ismered az illetőt. És mivel folyton együtt vagytok, biztosra veszem, hogy különleges.
- Magasról leszarom! Előbb-utóbb az is a szobádban fog kikötni, aztán meg - ha megunod - megcsalod, de jobbik esetben kidobod.
- Én legalább foglalkozok velük. Tudod, az is szégyen, hogy te még senkit sem vittél ágyba. Márpedig kéne. Tizenhét éves vagy, ne feledd.
- Ch, egyáltalán nem hasonlítunk. Mint mondtam: nem érdekelnek. Le lehet szállni rólam, világos? - néztem rá fenyegetően, amitől hátrált pár lépést. - Tudod, eléggé vékony fal van a szobánk között. Mindent hallani… Szóval csakhogy biztos legyek benne, felfogtad azzal a csöpp agyaddal, ezért elismétlem: nem érdekelnek a csajaid, ahogy az sem, hogy ki lesz az, akit legközelebb megfosztasz a szüzességétől. Remélem, érthető voltam! - fejtettem ki az engem idegesítőnek, mire - mint akinek még mindig nem tiszta - utánam szólt:
- Ebben én nem lennék olyan biztos! - Hátrapillantottam testvéremre, hogy kérdőre vonjam, de addigra ő már előttem állt. - Például mit szólnál, ha azt a lányt nézném ki magamnak, amelyiket képes voltál közel engedni magadhoz.
- Harikóra célzol? - húztam fel a szemöldököm, miközben a röhögőgörcsöt próbáltam visszatartani. Még hogy ő és Hariko? Jó vicc.
- Van még talán más lány is? - Most hogy így mondja, tényleg Hariko az első lány, aki egy kicsit is ismer minket. - Vajon szűz még? - elmélkedett tovább. Istenem, még pár ilyen, és tényleg röhögőgörccsel szállíthatnak kórházba.
- Mondjuk ez jó kérdés. Ha az alakját nézzük, akkor biztos nem. Viszont túlságosan is tartózkodó, de van mikor olyan, mint egy bomba. Ezeket összevetve sem tartom lehetségesnek, hogy akár egy fiúval is volt. Persze ezt jobb, ha Usui nem tudja, mert nem lenne túl praktikus - elmélkedtem.
- Figyelsz te rám? - nézett rám dühtől izzó tekintettel.
- Nem - válaszoltam közömbösen.
- Aha, veszem észre. Amúgy csak annyit mondtam, hogy… - És innentől már nem is hallottam semmit, csak elindultam előre, ahol a suli volt. Csend volt a fejemben. Máshol ez nem lehetséges, mert ez a kis buzgómócsing folyton a sarkamban liheg. - Shun! Nézd, ott van Hariko - sietett mellém. A mutatóujja irányába emeltem a fejem, és valóban ott állt.
- Igen, ott van. És?
- Nem megyünk oda? - nézett rám reménykedve. Legyen, akkor ma neki gyereknap.
- Oké, menj! - intettem, és már mentem volna el, ha nem ragadta volna meg a vállamat, és rángatott volna oda engem is. - Engem miért? - néztem rá durcásan. Várjunk csak… durcásan? Ne már!
- Azért, mert úgy illendő.
- Na álljunk csak meg! Te meg az udvariasság?
- Most mit vagy úgy oda? Nem lehetek udvarias?
- De. De miért pont most?
- Azért, mert nemesi családból származunk. Gondolom, így kellene viselkedni.
- Az elmúlt tizenhét évben nem tudtál volna ilyen lenni?
- Igazából csak most jutott eszembe. Zseniális, ugye?
- Persze, de ezt szajkózom több mint tizenöt éve, és még csak most fogod fel? - néztem rá kételkedve épelméjűségében.
- A jó ötletekhez idő kell - vigyorgott rám.
- Komolyan ennyire sötét vagy, vagy csak megjátszod?
- Tükör előtt gyakorlom mindennap - húzta ki magát büszkén.
- Istenem! Hogy lehetsz erre büszke?
- Hát így.
- Jézusom! Ez a tükör előtt gyakorolja – hüledeztem úgy, mintha ott se lett volna.
- Hahó, mindent hallok.
- Tudom - válaszoltam azonnal.
- Jó, elég lesz fiúk! - szólt közbe valaki.
- Hát te? - kérdeztük egyszerre.
- Nektek is szia.
- Bocs! - Ismét egyszerre, jó lesz leszokni erről.
- Szóval a „köszönésetekre” a válasz: láttam, hogy meglátott Usui, te intettél neki - mutatott rám. -, és erre Usui elrángatott. Innentől mindent hallottam, szóval mit is szeretnétek? - Usui elkezdte ecsetelni, amit ő szeretne. Nekem persze fogalmam sem volt arról, hogy mit mondott, de nem is nagyon érdekelt. Szép csendben megpróbáltam elosonni, ami azért hiúsult meg, mert Usui valamiért visszarántott, és dühösen vizslatott. Így inkább meg sem próbáltam egy kicsit is figyelni, hanem nagy előnyben kezdtem részesíteni az egyik fát és társait.


- Shun! - sietett mellém órák után „kedvenc”, egyben egyetlen testvérem. - Fogadjunk!
- Helló! És miben? - néztem szörnyülködve. Ha ő fogadni akar, az csakis rossz lehet.
- Abban, hogy ki dönti meg Harikót előbb! - jelentette ki határozottan.
- Te meg vagy húzatva! - kiáltottam a teljes igazságot.
- Nem is! - Nekiállt durcizni. Az eszem megáll!
- Szóval abban akarsz fogadni, melyikünk dugja meg előbb a csajt? - kérdeztem.
- Igen.
- Fogadás nélkül is nekem engedné, de legyen - sóhajtottam.
- Szuper! - örvendezett, majd elnyargalt.

2-es Boaa

- Hariko-chan! – fordultam hátra, de úgy tűnik, túl későn. – Segítség! – ordítottam, miközben a rám nehezedő súlytól a padlónak nyomultam.
- Ma már másodszorra jössz nekem! Vigyázz jobban! – morogta egy velem egyidős fiú. Van egy olyan érzésem, hogy nem fogok repesni az örömtől, ha ki derül a „párnám” személye.
- Ki a franc ez a kölyök? Kizárt, hogy itt kéne lennie. Tüntesd el! – emelte fel a gyermeket.
- Jaj, ne légy már ilyen szívtelen szerencsétlennel! – fordult hozzám Usui.
- Elhagytam Harumit... Kergetőztünk a környéken, de ő hirtelen felszívódott. Hariko-chan, nem láttad? – nézett rám esdekelő arccal a pici.
- Nem. Sajnálom – hajtottam le fejem.
- Hariko-san! – Atyám, ez meg ki? Most inkább félreállok az útból.
- Hariko! – Na, ez meg ki? Ó, már tudom. Itt baj lesz... Igen, ő a „párnám” – Áú! Hariko! Ki ez a töpörtyű? – mászott ki a már harmadszorra fellökött egyén.
- Ó, Haru! Hát itt vagy!
- Menjünk... Nem kívánkozom még egyszer hasonló helyzetbe kerülni – jött oda Őmorcossága, vagyis a vánkosom... Kinek melyik tetszik.
- Arigatou... – mosolyogták hálásan a picik. Na, igen, a nevük... Chris és Alyson... Azt hiszem legalábbis...
- Nekem... – forgatta meg a szemeit a fekete. – Na, de akkor gyertek már! Halljátok?! Hariko, Usui! Így is késni fogunk!
- Késni? Én még sosem késtem!
- Majd megtanulod. Shun se szokott késni... annyit – lesett rám Usui, Shun felé mutogatva. Ja, és persze vigyorral az arcán.
- Nem jönnétek? Olyan idegesítőek vagytok – hallottam tőlünk húsz méterről Shun hangját.
- Megyek már! – hadartam, és a siettetőnk után rohantam.

****

Egyszerre léptünk be az osztályba. Már bent voltak a diákok. A tanár is már javában tartotta az órát. Késtem. Láttam, hogy jön a tanár. Nekem végem.
- Megint Shun? – csengett a tanár ismerős hangja. – Üljetek le – sóhajtott, és elvonult folytatni az órát.

Lassan én is visszavánszorogtam a helyemre, és ránézve a mögöttem ülő lány könyvére megállapítottam, hogy nyelvtan óra van. Erre vágtam egy fintort, majd letelepedtem a lány baljára. Az ablak mellett van a padunk, így sok, szinte már túl erős fény vetül ránk, már amennyire a Holdtól telik. Ezúttal jobbra fordultam, az ajtó irányába, ahol most Usuiékat pillantottam meg. Mintha most máshogy viselkednének... Ilyenkor látni igazán a hasonlóságot köztük. Misa rám emelte a tekintetét.

- Mi az, Hariko?
- Semmi... Miért kérded?
- Mostanában gyakrabban kalandozol el. – Itt elnémult a hangja. Ezt meg hogy érti? Hirtelen emelte fel az eddig lehajtott buksiját, és rajtam legeltette szemeit. – Mindegy is. Jössz délután a plázába?
- Pláza? Az meg mi? – értetlenkedtem.
- Azt ne mondd, hogy még sosem voltál hasonló helyen.
- Ano...
- Semmi gond. Mert ma te is megtapasztalhatod ennek örömeit.
- V-viccelsz?!
- Nem. Miért tenném? – emelte fel szemöldökét. – Jaj, nyugi! Nem ijesztő hely az. – Kezdem azt érezni, hogy minket figyelnek.
- Khm... – köszörülte meg a torkát valaki. – Elmondanád, hogy mi olyan érdekes Miss Hariko, hogy ne lehessen ezt szünetben megvitatni? – emelte fel pálcáját. Várjunk csak... Pálca?! Mióta van neki olyanja?! – Nem hallotta? Miss Misa, kérem, fejezze be az értelmetlen viselkedést. Értik?
- I-igen! – válaszoltuk ijedten.
- Magam is úgy gondoltam – fordult el egy győztes mosollyal.

Milyenek vannak? Bármilyen csúf szó, vagy bármi más nem jutott eszembe, így befordultam a padomba, és a táblát kezdtem fürkészni, ami már tömve volt a tanár irományaival. Elővettem a füzetemet, és gyorsan írni kezdtem az elhangzottakat. Még egyszer rám nézett a tanárnő, aki arcán még mindig mosoly ült, majd látva szorgalmasságom, további megjegyzés, netán szemvillantás helyett folytatta az órát. Micsoda egy perszóna. Megforgattam szemeimet.

****

Az óra hátralevő részében teljesen nyugodt voltam, mintha semmi sem történt volna. Szerencsémre senki nem óhajtott hozzám szólni Misán kívül. Ő folyamatosan arról áradozott, hogy milyen jó lesz a délutánunk, holott még csak igent se mondtam. Sebaj, senkinek nem árthat egy kis levegőzés, ugye? Legalábbis nem tűnik vérszomjas ragadozónak, így nincs mitől tartanom. Még ha más is, mint én, nem hinném, hogy bármiféle aljas csínytevésre készülne. Egy kis plázázás meg senkinek nem ártott még tudtommal. Meg amúgy se szándékozom olyan hülye celebbé változni, mint a mai hétköznapi lányok többsége. De miért is beszélek én folyton a mai napról? Ez pont úgy hangzik, mintha izgatott lennék. És hadd mondjam meg, hogy nem vagyok az!

****

Az órák közötti szünetekben már nem jött oda senki, így nyugodtan elkezdhettem egy új rajzomat. Ki tudja miért, de színes képeim nincsenek. Jobban szeretem a fekete-fehér hangulatúakat. Néha csendéletet, de leginkább portrét készítek. Ezekbe bármit szívesen megjelenítek, legyen szó anatómiáról, vagy másról. A csendéleteim általában asztalon fekvő tárgyakat, gyümölcsöket ábrázolnak. De ezektől függetlenül bármilyen véres, obszcén jelenet megteszi. A jelenlegi rajzomat még nem igazán tudom hova besorolni.

- Ez nagyon szép – jegyezte meg Usui mosolyogva.
- Köszönöm.
- Hariko, hol van ez a hely? A közelben? Nagyon szomorúnak tűnik a hangulata.
- Ti ott, mit csináltok? Masakzu, Kasuga! – tudakolta meg a matekszakos professzorunk. Hirtelen megjelent mellettem. – Rajzolsz? Szép, de ne most, esetleg szünetben! És ha lehet, ne ilyen véreset – mondta kedvesen, és elvonult.
- Vér?! – hangoztatták a többiek.

Erre a kicsit sem tetszetős szóra Shun is felkapta a fejét. Most meg mi történt? Azt ne mondd, hogy nem szabad ilyeneket rajzolni! Miért néz így rám? Most meg mosolyog. Nem tudok kiigazodni ezen a srácon. Megráztam a fejem, és elővettem még egy lapot. Ezúttal egy lányt készítettem, kinek a pokol a végzete. Egy angyal volt, kit az ördögök kiszemeltek, és maguk közé kívánják rántani. Kivételesen színesen ábrázoltam. Azt nem mondanám, hogy épp a legszebbeket választottam, mert a vörös, a narancs, valamint a szürke és még pár hasonló színt használtam. A lányt próbáltam ijedtnek ábrázolni, vesztét érezhetőre formálni. Hogy fokozzam a hatást, a lány szeméből kicsorduló könny vérré vált a papíron. A szakadék körül fekete alakok álltak. Testtartásukat gúnyolódóra készítettem. Hihetetlen módon kész lettem csengetés előtt, és épp a lecke feladására figyeltem fel. Ilyen sincs minden nap. A házi egyszer. Talán, de csak talán én is meg tudom oldani. Miközben pakoltam, mellém lépett valaki. A rajzaimat kezdte fürkészni, amiket még nem sikerült eltennem.
- Nem is rosszak. Ha nincs ellenedre, bemutathatom a kiállításon.
- Ahogy gondolod. Én megyek. Sayonara! – léptem ki a teremből.

****

Fáradtan lépkedtem végig a sötét utcán, hisz’ még csak fél óra múlva fog világosodni. Reménykedtem, hogy semmi szokatlan nem fog történni velem hazafelé menet. Pont én beszélek, aki talán a világ legnagyobb pesszimistája! Egyre több idegen egyén mászkált az idő haladtával. Mivel nem tetszett ez a helyzet, gyorsabbra vettem a tempót, amivel sikerült felkeltenem a figyelmet is, amit jelen helyzetben szerettem volna elkerülni. Hirtelen ötlettől vezérelve besiettem egy közel eső boltba, ami már nyitva volt. Pár paradicsomot, paprikát emeltem le a hűtőpolcról. Amint kifizettem az árukat, megrohamoztam lépteim, s így sikerült megtennem négyszáz métert. Lábaim kicsit zsibbadni kezdtek, ezért a szokásos iramban folytattam utam. Nehezen, de elértem az út háromnegyed részét, ahol egy kicsit meglepő személlyel futottam össze.

- Hát te? Azt hittem már hazamentetek.
- Csak ő. Én még sétálni szerettem volna. És te hogy keveredtél ide?
- Még nem értem haza. Még körülbelül negyedóra van gyalog. Más okom nincs.
- Értem. Hol laksz?
- Ez valami perverz, hátsószándékos kérdés akart lenni? – néztem rá elámulva.
- Ch, csak kedves akartam lenni.
- Bocs, csak tudod Usui nem pont erre lyukadt volna ki. Tényleg különböztök.
- Örülök, hogy felfogtad – mosolygott.

****

Nagy nehezen hazavergődtem, és első utam a fürdőbe vezetett. A frissítő után a áttanulmányoztam a leckét, és lefeküdtem az ágyamba. Egy darabig még csodáltam a falat (mert az olyan érdekes), majd szép lassan megkezdtem az utazást az Álmok földjére...

Hali! :D

Úgy döntöttem, h felteszem nektek a Boaa-t is ::) MERT ITT HAMARABB OLVASHATJÁTOK :)
a Éf-et most írom szal az s jön :)

Akk Boaa első feji :D

Leírás :D

Birth of an archangel by Hikari-chan99

[Kritikák - 6] 

Summary: Egy érzések nélküli lány.
Egy ikerpár, kik ugyan így éreznek.
Egy világ, ahol a boldogság csak kamu.
S a Sors egy táncra hívja őket, csupán,csak szórakozásból.
Vajon sikerrel jár-e botrányt kavaró ötlettel?
És ha igen, mi lesz a következménye?
A lány kinek vére kincset ér, a végzetét okozza majd?
Birth of an archangel pár kép: http://kephost.hu/share-0050_4EE4C986.html http://kephost.hu/share-7676_4EE4C986.html http://kephost.hu/share-366C_4EE4C986.html http://kephost.hu/share-B39C_4EE4C986.html
Rated: 16
Categories: Anime, Minden más (nem anime), Vámpír-mese Characters: Nincs
Műfaj: Dráma, Misztikus, Romantikus, Sötét
Figyelmeztetések: idegen nyelvi elemek, Szereplő halála, Trágár beszéd
Challenges: Nincs
Series: Nincs

Régen kezdtem még el, szal eleinte nagyon más még a fogalmazási készségem :)

első:



Bágyadtan lépdeltem végig a folyosón. Minek iskolába járni? - futott át az agyamon. - Nehéz olyan lánynak barátkozni, aki nem tanulhatta meg ennek a fortélyait. Lénynek. Hiszen, nem vagyok ember. Egy misztikus fajból származom, akinek létezését senki nem bizonyította. Vámpírok. Minek kellett életbe hagynotok? Az életem fölösleges, hasztalan vagyok. A vérem nem kellett nekik. Olyan más lennék? - Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok sorozatai szállták meg az agyam, miközben beléptem termünkbe. Esti tagozatos vagyok. Sajnos. A legtöbbjük vámpír ami rám nézve halálos. Nem tudom, meddig húzom ki mellettük. Pedig kedvesek velem, viszonylag.
- Sziasztok - motyogtam, s odaléptem padomhoz. Észre sem véve engem, folytatták az eddigi cselekvéseiket.
Úgy, tizenöt perce hallgatom a zenéimet, fülhallgatón: a Linkin Parkot, ez a kedvencem. De gyakran váltok Leona Lewisra, és ahhoz hasonló számokra, egyet biztosan, naponta.
Egy rajzon dolgozom, amin két kisfiú látható. Valaki mögém osont, és rajzaimat figyelte, amelyek most gondatlanul hevertek az asztalon.
- Hahó! - bökött meg. Lassan megfordultam, majd eltűrtem a már enyhén zavaró lila fürtöt.
- Tessék? - kérdeztem rá, a nagyon érdeklődő zaklatómra.
- Te vagy Hariko, ugye? Arra gondoltunk a lányokkal, hogy nem lenne-e kedved, odajönni hozzánk.
- Igen, így hívnak. Odamenni? Hát, nem is tudom... Nem lesznek mérgesek rám?
- Dehogy.
- O-oké - hebegtem, és megindultam utána.
- Végre! - nevettek össze. - Jaj, nem kell úgy félned! Egyébként én Hana vagyok. Aki az előbb veled volt, ő Kita. Te ugye Hariko vagy? - tudakolták sokadszorra tőlem. Én csak egy bátortalan bólintással válaszoltam. - Üljünk le - mutatott a székekre. Miután helyet foglaltunk, megjelent egy harmadik személy is. Onnantól kezdve, teljesen leblokkoltam, azaz elbambultam. Nem nagyon hallottam mit beszéltek, de valahogy nem zavart. Már megszoktam a magányt, így ezt már, valahogy normálisnak tartottam. Talán nem kellene? Ki tudja...
- Hariko most te jössz!
- Hogy?
- Mindenki elmondta, hogy neki ki tetszik az osztályból. És most te jössz!
- Hát - Na, jó! Én nekem fogalmam sincs! Nem rágódtam ilyeneken. Bár, be kell valljam, van aki tetszik, de nem ez a pontos válasz erre a kérdésre. Esetleg, hogy ő valaminél jobban néz ki a többinél.
- Hariko!
- Nem is tudom. Van, aki jól néz ki, meg minden, de ... - Mondatomat nem fejeztem be. Eszem ágában se volt folytatni. Inkább elfordultam, de olyan irányba néztem, amerre egy fiú volt. Az igazat megvallva ő volt az, aki... Oké! Valaki most lőjön le! Nem habarodhatok bele egy fiúba, akivel még csak nem is beszéltem sose! Megtiltom magamnak! Ááá, nyírjanak már ki! Mind ádáz teremtménye Istennek!
- Ő? - kérdezték kórusba a csajok, majd egyikük folytatta. - Hát, le kell, hogy lombozzalak de Shun soha, de soha, nem mondott igent egy lánynak sem. Ő maga a jég. Megpróbálhatod, de csak óvatosan.
- Mi? Én nem.... - befejezni már nem tudtam, mert oda löktek elé. Egy fekete hajú fiú nézelődött kifelé az ablakon, és a havas természetet bámulta. Tekintete álmosságot sugallt. Teljesen elveszett a táj figyelésében. Bár, meg tudom érteni, nagyon szép területen helyezkedik el ez a létesítmény. Hirtelen felém fordult, és szóra nyitotta a száját.
- Mi van? - kérdezte nem épp lágy hangon.
- Bocs a zavarásért.
- Vége van az órának? - tudakolta még mindig unott hangon.
- Még nincs.
- Értem. Miért zavartál fel engem, egy vámpírt? Talán nem tudod, milyen kockázatos?
- Hát én...
- Tán' a többiek nem vették észre, de én tudom, hogy nem vámpír vagy! - morogta érdektelenül.
- De hisz' itt mindenki vámpír!
- Ők talán beveszik, de én nem. Eltér a véred szaga a megszokottól!
- Mert én tisztavérű vagyok! - mondtam határozottan, vagyis csak próbáltam úgy tenni, mintha az lennék.
- Képzeld, én is az vagyok! Nem versz át! Egyedül én vagyok itt az! - mondta, mire mindenki minket kezdett figyelni. - Hagyjál aludni, mielőtt még mérgesebb leszek! - Mondandója befejezésképp rám meresztette fehéres-kék szemeit. Az nyitott ablakon át bejövő gyenge szellő meglibbentette haját, ezzel még drámaiabb hatást gyakorolva rám. Ijesztő egy fazon, az biztos. Tekintetét elfordította, és újra belefeledkezett környezetébe. Hátat fordítva, elindultam vissza a helyemre.
- Szegénykém - sutyorogta a lányok többsége. Mikor visszaértem helyemre, körém gyűltek újonnan szerzett barátaim.
- Jól vagy? - kezdte az eddig nem ismert Misa.
- Miért ne lennék? - mosolyogtam rájuk.
- Hisz' most utasítottak vissza, nem?
- Nem - jelentettem ki szinte már büszkén.
- Igent mondott?
- Ie.
- Hát akkor?
- Fel se tettem neki a kérdést.
- Miért nem?
- Miért kellett volna? - válaszoltam egy kérdéssel. - Egyébként meg mondtam, hogy én nem...
- Persze-persze. Ugye tanultál egészségtanra? - vágtak közbe.
- Nem - hajtottam le a fejem. - Várjunk csak! Mi ez az orrfacsaró bűz? - Hirtelen mindenki felkapta a fejét. Kivágódott az ajtó.
- Jó, ki volt ez? Lépjen elő! - Egy fiú ugrik be az ablakon.
- Usui?! - állt fel a Shun nevezetű egyén.
- Üdv, Shun.
- Az ijesztő ikerpár - suttogta a mögöttem ülő Misa. Milyen sötét a hangulat!
- Ikerpár, kik? - néztem körbe.
- Shunról és Usuiról beszélek. Egypetéjű ikrek. Nem tudtad, Hariko?
- Nem. Szinte nem is hasonlítanak…
- … de mindegyik rohadtul jól néz ki - fejezte be helyettem Kita, amellyel kicsit egyetértek. Jaj, már megint miket gondolok? Utálom, ha ilyen kawaii egy srác. Nehéz nem beléjük szeretni. De én nekem ki kell bírnom! Ellenség! Biztos most is azon törik az agyukat, hogy hálózzanak be, és aztán az én véremmel is gazdagodjanak.
Egy hang zökkentett ki gondolataimból, amik már kezdtek megőrjíteni.
- Hariko-chan, minden rendben? - tudakolta a tanárnő.
- Persze - mosolyodtam el, miközben éreztem, ahogy tekintetek szegeződnek rám. Most komolyan engem néznek?
- Biztos? Mostanában gyakori nálad, hogy nem szólsz, ha baj van.
- Semmi bajom - hangsúlyoztam ki, egy kényszer mosoly keretében. Aki ismer, az tudja, hogy nem nagyon szoktam mosolyogni.
- Akkor jó. Szóval ott tartottam... - ecsetelte tovább a testet. Csak el ne aludjak!
Kicsöngettek! Végre jöhet a szünet! (szerzői megj.: itt minden óra után húsz perces szünet van) Bár, este nem nagy élmény , de azért megnyugtató, és kellemes. Legalább nem lesz akkora zűrzavar. Remélem.
Nyugodtan mentem végig az épület folyosóján. Halk lépteket hallottam. Nehézkes, telt járásából férfi egyénre következtetek. A hang erősödött, majd hirtelen vége szakadt. Megállt. Tovább sétáltam, s két alakot vettem észre az ablaknál. Az előbb érkezett, vélhetően férfi, leült a másik mellé. Beszélni kezdtek. Pár perc múlva az eddig ülő felpattant, és úgy kezdett el most már hangosabban beszélni. Ezt már én is értettem.
- Figyelj, Usui! Nem érdekelnek a kicsinyes problémáid! Megértetted? Betolod azt a mocskos képedet az osztályba, becsengetés után tíz perccel, és pofátlanul rontod az irántunk érzett tiszteletet! Che, nem is érdekel, az osztályba leszek, vagy levegőzök. - Basszus, de hideg itt a hangulat! Jobb elhúzni, mielőtt baj lesz. Már elkezdtem fázni! Minél jobban igyekeztem elkerülni az újabb találkozást Shunnal, annál jobban ellenem vannak az égiek. Pedig elvileg én közéjük tartózom.
Puff! Frontális ütközés! Ez most komoly? Valaki szórakozik velem?
- Megint te? - pufogta vörös képpel. Ne értsd félre, nem a találkozás miatt, hanem csak egyszerűen dühös volt. Ugye? Á, egy ilyen srác nem pirul el attól a lánytól, aki az imént idegelte ki! Ez holt biztos! - Hallod? Gyere órára! - hangzott el a parancs. - Figyelsz?!
- I-igen - dadogtam ki a válaszom.
- Héj, ne legyél ilyen a hölggyel! - szólt bele a beszélgetésünkbe a másik iker, aki épp most ért ide.
- Köszönöm szépen, Önnek - motyogtam.
- Tegezz, légy szíves! Ha Shunt mered, akkor engem is. Tőle félni kell, ellenben velem. - mondta mosolyogva. Bólintottam egyet válaszul. - Na, ez már haladás! A többi lány elájult volna. Ennek örülök! Ez tetszik. Meg te is - vigyorgott kajánul. Ez perverz volt! Itt baj lesz!
- Hagyjad, ne molesztáld! Te meg gyere már! Roppant idegesítőek vagytok!
- Hívj a nevemen! - fordultam a megmentőmhöz.
- És meg szabadna kérdeznem, hogy mi lenne az?
- Hariko.
- Hariko-chan! - ordította valaki mögöttünk.