- Mi folyik itt? – Hangja zord, fenyegető volt. Lábaim megremegtek, majd végleg feladták a küzdelmet, és összecsuklottak…
HARIKO SZEMSZÖGE
Óvatosan
nyitottam ki a szemeimet, majd amikor megszoktam a fényviszonyokat –
amik persze sötétek voltak –, lassan felültem. „Hogy kerültem ide?”
Aztán ugyan erőlködve, de sikerült felidézni a történteket: Shun, a
napló és a benne levő titkok. Minden a helyére került. Vagyis minden
nem. Márpedig a legfontosabb: hogy kerültem ide, és egyáltalán hol van
az az ide? Nyugtalanul álltam fel a puha ágyról, majd az egyetlen
bejárat felé vettem az irányt. Éppen lenyomtam volna a kilincset, mikor
az úgyszintén lejjebb ment, mintha tudta volna a gondolatomat, ami
lehetetlen volt. Hirtelen vágódott ki, és egy igencsak feldúlt alak
lépett be rajta. Fekete haja hullámzott az apró légáramlástól,
kékes-fehéres szemei pedig egy árnyalattal sötétebb lettek, így most a
sötétkékes-szürke színben ontotta magából a szikrákat. Először észre sem
vett, majd mikor igen, egy pillanatra meglepettség suhant át az
arcvonásain, és pár perccel később ismét düh vette át annak helyét.
- Ülj le! – mondta félhangosan, hidegen.
- Hogy kerülte… – kezdtem volna, de azonnal le is intett.
- Maradj kicsit csendben! – kérte.
-
Mi folyik itt? – gondoltam, de azért eleget tettem mindkét kérésének.
Csendben néztem, ahogy odasétált az ágy mellé, s felkattintotta az
éjjeliszekrényen álló kis lámpát. Még akkor sem szóltam semmit, amikor
leült mellém, és rám emelte – már-már eredeti színét visszanyerő –
tekintetét.
- Hariko…
- Shun…– kezdtük el teljesen egyszerre, s
hallgattunk is el. Némán néztük egymást, mintha azzal, hogy lessük a
másikat, megtudhatjuk, mit gondol.
- Mindegy… Az a könyv… abban afféle jóslatok vannak, igaz? – Bólintottam.
- Igen, nem gondoltam volna, ilyen hamar kiderül, hogy én…
-
Hogy angyal vagy, igaz? – Engem figyelt kifürkészhetetlen tekintettel.
Csak egy újabb bólintásra futotta. Zavartan hajtottam le a fejemet, ő
pedig nem nyúlt utána. Miért is tenné? – Egy kérdés: miért jöttél pont a
mi iskolánkba? Ha tudtad, hogy nem biztonságos, akkor miért?
- Talán, mert arra gondoltam, hogy itt nem akarnak majd megölni, ismét… – feleltem csendesen.
- Ez hülyeség! Hisz’ a vámpírok simán kiszívhatják a véredet. Ezzel is megölhetnek, nem?
- Nem. Csak, ha szíven szúrnak, és lefejeznek, de még így is nehezen sikerülhet. Attól függ, mennyi ideje vagyunk halhatatlanok.
- Miért, te…
- Nyugi, még csak tizenhét éve vagyok a Földön – nevettem fel arcát látva.
- Visszatérve a látomásaidra: milyen időközönként jelentkeznek?
- Az ilyet nem lehet tudni, Shun! Mindig a legkiszámíthatatlanabb időkben jönnek.
- Értem. Az a füzet…
- Mi van vele?
- Abba jegyzed le, mikor mi volt? – bökte ki.
-
Igazából abban van minden. Emlékek, látomások, álmok. Naplóként
szolgált, hajnalig – néztem rá rosszallóan, mire ő megrázta a fejét, és
halványan elmosolyodott. Nem viccelek, elmosolyodott!
- Éhes vagy? – állt fel hirtelen, amikor már több perce csöndben voltunk.
- Ö… igen – motyogtam, majd gyorsan még hozzátettem: – kicsit…
- Akkor gyere! – indult el az ajtó irányába.
- Szabad? – néztem rá. Végül is, gondolom, ez az ő házuk, és én csak betolakodó vagyok.
- Nem, basszus, nem szabad! – fortyant fel mérgesen.
- Akkor inkább maradnék – morogtam vissza.
- Állj már fel, az Istenért! – kapta el a csuklómat. – Nem foglak megenni, jó? – fordult hátra.
SHUN SZEMSZÖGE
-
Állj már fel, az Istenért! – kaptam el a csuklóját. Istenem, ez a lány!
– Nem foglak megenni, jó? – fordultam hátra, amikor láttam, hogy nagyon
nem akaródzik jönni. – Figyelj, nincs itthon Usui, sem senki más
rajtunk kívül, oké? – álltam meg, és tekintettem le az arcára. Ha lehet,
akkor még az eddigieknél is ijedtebb fejet vágott. – Most mondd el,
hogy mi bajod! – mondtam neki dühösen. Pillanatok alatt képes kihozni a
sodromból. – Várj… Te most komolyan attól ijedtél meg, hogy nincs itt
senki rajtunk kívül? Nem fogok rád mászni, oké? Sőt, soha nem is akarok
rád mászni, jó? – kiabáltam rá a végére. Most először sértett fény
csillant szemeiben. Nagyszerű! Most már sikerült megbántanom is! Épp
megvédenem kéne…
- Köszönöm, ez igazán megnyugtató volt – válaszolt gúnytól csöpögő hangon. Jól szórakozol, Kami? Mert én bazira nem!
-
Mindegy. Menjünk enni! – vetettem oda neki, majd elindultam… ismét.
Hosszú napnak nézek elébe, az egyszer biztos! Kissé idegesen léptem be a
konyhánkba, ahol mindössze két pult, egy kis asztal négy székkel, egy
hűtő, mosogató és egy szekrény állt, amiben az evőeszközöket, meg a
poharakat, tálakat tároltuk. Tévedés ne essék! Usui nem szokott
mosogatni! Sem semmi mást csinálni azon kívül… na, mindegy…
Lassan odasétáltam a hűtő elé, és kivettem tizennégy tojást.
- Ugye nem vagy vega? – néztem rá egy pillanatra, miközben előkészítettem még három paradicsomot és két paprikát.
- Nem, miért? Várj… Minek annyi tojás? Jézusom! – hökkent meg a mennyiség láttán.
- Usui hatot eszik, én négyet, te meg nem tom’ mennyit – válaszoltam halál nyugodtan.
- Aha… Nekem kettő elég, nem vagyok valami jó evő! – jelentette ki kissé elpirulva. Na, ilyenkor édes! Basszus, mit mondtam?!
- Akkor megeszek én ötöt, te hármat, ő meg hatot. Úgy jó lesz? – kérdeztem, de már közben neki is álltam feltörni a tojásokat.
-
Persze. Segítek, jó? – Azzal mellém lépett, elvette az egyik kést, és
nekiállt felszeletelni a már megmosott zöldségeket. Egy pillanatra
abbahagyta a munkát, míg a serpenyőbe tett egy csöpp olajat, és feltette
melegedni. Aztán újra nekikezdett a szeletelésnek, majd dolga
végeztével belesöpörte abba. Pár perc múlva én is követtem példáját, és
nekiálltam az elkészítésének. Közben félszemmel láttam, ahogy lemosta az
asztalt, megmosta a kezét, elővette a tálakat stb., majd leült a
mögöttem levő székre.
- Usui mikor jön? – kérdezte meg a problémáját bizonytalanul.
- Nem tudom. Valamikor majd betoppan – pillantottam rá egy pillanatra. – De te addig bennmaradsz a szobámban.
- Miért? – tudakolta tovább egyre bizonytalanabb hangon.
-
Sorolom. Egyes: Idehozza a kurváját, eléggé gáz lenne rád nézve, nem?
Kettes: Veszélyes rád nézve, nem tudhatod se te, se én, hogy fog reagál
majd rád. Hármas: Mit mondanál, mit keresel itt? Négyes: Rád mászik,
vagy… a lényeg a lényeg: ki nem engedhetlek, mert mindenki úgy tudja,
vámpír vagy stb. Itt benn valamennyire biztonságban vagy, ha Usui elől
nem is. Ha a szobámban vagy, akkor nagyjából garantálhatom az épségedet.
Kell egyéb ok? – faggattam, közben lekapcsoltam a tűzhelyt, és
elosztottam az adagokat.
Ennél többet nem beszéltünk. Ő
beletörődött abba, hogy a szobámban kell aludnia, én meg próbáltam
megbarátkozni a ténnyel – több-kevesebb sikerrel –, hogy meg kell
osztanom a szobámat egy másik személlyel. Valamint azzal, hogy nagy
valószínűséggel semmit sem fogok pihenni. Azt kérded, miért? Szerintem
elég egy mondatba kifejtenem: Ott fekszik melletted egy csaj, és próbálj
nem hozzá nyúlni, sőt még aludni is. Nos, menne?
- Shun… – szólalt meg halkan. – Ez nagyon sok – suttogta alig hallhatóan.
-
Alig ettél valamit – válaszoltam, s láttam, teljesen igazam volt.
Maximum négy falatot evett. – Ennyire keveset szoktál enni? –
kérdezősködtem. Nem tudom, mi van velem. Ennyit beszélni… Ez nem én
vagyok!
- Ugye nem fog hazajönni? – tette fel a költői kérdést.
- Honnan tudnám? Várj… ennyire tartasz tőle? – hökkentem meg. – Pedig úgy tűnt, jól kijöttök.
- Ne nevettess – mosolyodott el kényszeredetten.
- Ne csináld! – szóltam rá.
- Mit? – Meglepettnek tűnt.
-
Ne játszd el azt, hogy viccesnek találod a helyzetet, pedig legbelül
majd megőrülsz a téma „érintésétől” – fejtettem ki véleményemet
hosszabban.
- Ö… – hebegte.
- Tudod, mit? – álltam fel. – Ha úgyse eszünk többet, menjünk aludni! Későre jár.
-
Oké – ugrott fel, s sétált a kijárat felé. Az ajtónál azonban
megtorpant. – Shun… Hol van a fürdő? – motyogta csendesen, de én azért
még hallottam.
- A szobámmal szemben. Majd viszek neked valami ruhát. Tusfürdő, sampon van, törülköző a jobb szekrényben.
- Köszönök mindent, amit ma tettél – suttogta elpirulva, majd elindult a megadott irányba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése