BOAA: 10. fejezet - Felhősödés

Elnézést a rengeteg késedelem miatt! Köszönöm az eddigi kattintásokat is, aki esetleg szeretné felvenni velem a kapcsolatot, a facebookon megtalál engem, vmint a csoportot is. https://www.facebook.com/groups/1415894575303066/
Létrehoztam egy új blogot, ott is fut egy történetem. Remélem ezt és az is élvezni fogjátok. Véleményezésnek örülnék :D http://munduscontritum.blogspot.hu/

Tizedik fejezet

Felhősödés


Elképesztő adrenalintömeg száguldozott az ereimben, miközben kapaszkodtam az ébrenléthez kötő egyetlen dologba, egy mackóba. Fogalmam sem volt, hogy mégis mióta fekszem ott, ahol, csak remélni tudtam, hogy még egy kis ideig így marad minden.

Féltem. Féltem, hogy amint újra lehunyom a szemem, a rémálom kellős közepén találom magam, ami valójában nem is volt rémálom. Csupán egy emlék. Egy emlék, mely ennyi év elteltével is oly nagy fájdalmat képes okozni, amely megakadályozza, hogy nyugodtan éljem az életemet, és amely tíz éve kínoz álmaimban nem hagyva, hogy elfelejtsem annak az éjszakának a következményeit. Annak, amelyik megmutatta, hogy a vámpírokat miért is gyűlölöm én annyira. Miért maradtam teljesen egyedül a világban, miközben figyelemre ácsingózva lestem a többieket, akik nem mások, mint a legnagyobb félelmeim megtestesülései, a vérszívó gyilkosok.

Gyakran elgondolkodom rajta, hogy hogyan képesek normálisan élni az életüket, miközben majdnem minden éjjel legalább egy életet elvesznek. Aztán arra jutottam, talán úgy, hogy nincs is lelkiismeretük. Most azonban minden megkavarodott a fejemben. Hiszen én pontosan azokkal a nem emberi lényekkel töltöm az időm nagy részét, sőt még csak nem is kényszerből! Hogyan lehetséges ez? Hogy voltam képes olyan fesztelenül társalogni velük, mikor lehet, hogy éppen az ő felmenőik írtották ki meg majdnem az egész klánomat?! Rettentő félelem fogott el a zavarodottság érzése mellett.

Ideges lettem a gondolataimtól. Egy egész fajról van szó. Nagyon is lehetséges, hogy amiatt tűnik ilyen furcsának ez az egész. Rengetegféle személyiség létezik. Olyan sok, hogy azt képtelenség számon tartani. Így hát vehetnénk úgy is a dolgot, hogy csak én voltam olyan mérhetetlenül szerencsétlen, hogy pont azokat a vérbódult állatokat fogtam ki. Vagy csak mentséget keresek. De hisz semmi okom nincs rá, nem igaz?

Ahogy már százszor, most is elismételtem magamban, hogy az a csók semmit, de tényleg semmit nem jelentett nekem. Shun egyszerűen csak be volt krokodilozva – biztosan így volt. Akkor mégis miért nem akarom még én magam sem elhinni ezt? Miért akarom az ellenkezőjét? A francba is!

***

Ahogy megígértem magamnak, a lehető legkisebb feltűnést keltve próbáltam beosonni az iskola épületébe pontban este hétkor. Ez annyit jelentett, hogy a hátsó udvaron keresztül igyekeztem megközelíteni a helyet – sikertelenül. Sikertelenül, ugyanis a bejárat még zárva volt. Az épület e szárnyát csakis belülről lehet kinyitni, onnan is legkorábban nyolc után. Tudhattam volna. Sőt, tudnom kellett volna. Ennyit erről.

Elindultam az elülső – azaz a normális – bejárathoz. Mondanom se kell, itt nagyobb volt a nyüzsgés – körülbelül két vámpírral több ácsarogott az ajtótól pár méterre, járdán. Azok azonban nem szenteltek nekem túlzottan nagy figyelmet, éppen hogy csak rám néztek, és folytatták is a beszélgetést. Köszönöm nektek.

Az évek során tökéllyé fejlesztettem a láthatatlanságomat. Mivel még mindig angyalként funkcionálok, ez pedig nem jelent tudtommal túl nagy hatalmat pusztán emberi képességekkel próbálkoztam eggyé válni az iskola falával – inkább kevesebb, mint több sikerrel elkönyvelve. Szerencsére még túlságosan korán volt a többi tanulónak ahhoz, hogy itt császkáljon, így nyugodtan végigmasírozhattam a folyosókon, hogy miután a cuccomat ledobtam a termünkben, kereshessek egy nyugodt sarkot, ahol ellehetek addig, amíg nem kezdődik az első óra. Ugyanis feltett szándékom volt elkerülni az ikreket – meg igazából mindenki mást is.

Elindultam a megszokott zugom felé – ami egyébként a könyvtár nevet viselte, de ez részletkérdés –, majd kényelmesen elhelyezkedve az egyik sarokban nekiálltam olvasni a könyvtár legújabb darabját, a Szerethetetlent.

***

Pontosan hét óra ötvenötkor nekivágtam a visszaútnak az osztályba – hogy biztosan ne legyen idejük elkapni se a lányoknak, se az ikreknek –, ahol egy újabb éjszaka újabb unalmas órái vártak. Úgy terveztem, megvárom az óra végét jelző csengőt, aztán megint keresek egy helyet, ahol eltölthetem a szünetem, és így tovább. Sajnos a tervem befuccsolt, mikor megláttam, hogy kik várnak az ajtóban.

Megpróbáltam elsétálni mellettük, de Shun a karomat megfogva megállított. Éreztem, hogy egész testemben megdermedek. Képtelen voltam bármilyen érintést is elviselni ilyen kevéssel a rémálmaim után. Sietve próbáltam kiszabadítani a kezem, miközben a pánik egyre jobban eluralkodott rajtam. Nem ment. Akaratom ellenére ijedten néztem rá, miközben ő közömbösséget erőltetve arcvonásaira megpróbálta leplezni a meglepettséget a tekintetében.
– Engedj el, Shun! – Próbáltam határozottságot erőltetni a remegő hangomba. Ez se sikerült. – Engedj el! – Nem tette. Nem tőle féltem, magam sem tudtam, hogy mitől. Talán mindentől. Utoljára akkor éreztem így magam, mikor először jelentem meg közöttük.
– Kérlek! – Rettegés töltötte el a mellkasom, a gombóc pedig szorítani kezdte a torkomat sírással fenyegetve. Valószínűleg meglátta rajtam a rémületet, mert elengedve engem lassan egy lépést hátrált. Ez sem volt elég. Én is hátrálni kezdtem, habár tudtam, hogy fölösleges.
– Hé – szólalt meg halk, reszelős hangon. – Hariko! – Sok volt. Minden túl sok volt. Éreztem, hogy valami elkezdett bekebelezni, miközben a torkomban lévő gombóctól elviselhetetlenül elszorult a torkom. Így hát megfordulva rohanni kezdtem – inkább ez, mint hogy sírni lásson. Még hallottam, hogy utánam kiált, de szavai elvesztek a folyosón kavargó hangok tömkelegében. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő jelezve az óra kezdetét. Egy óráig se bírtam hát velük. A gondolattól megállíthatatlanul kezdtek záporozni a könnyeim.
Még a vámpíroknál is jobban utáltam jelenlegi gyengeségemet – habár az egészért őket tartottam felelősnek.

Fejezet végéhez tartozó megjegyzések:

Köszönöm annak aki kitartott, és eljutott eddig velem :) Most vagyunk kb ott, h elkezdjuk a könyv 2/3-át, szal már nincs túl sok. Csak úgy még 2szer 3szor annyi :D Kérlek ezúttal írjatok nekem, mert fogalmam sincs, h állunk - tetszik e v sem. Az olvasottság pedig zuhan a béke popója alá én pedig nem tok mit tenni ellene így. Egyáltalán vagytok még, vagy elkergettelek titeket a brutális kihagyásokkal meg a szereplők hangulat ingadozásaival?  ><
A következőkig addig is mindenkinek sok sikert, és olvasási kívánok! (Promise-olvasók figyelem! Nem sokára friss várható abból is! :))
Ja, és a Facebookon is megtalálhatók vagyunk mind két könyvvel - csak a cím kell a keresőbe és hopp :D jelentkezni ér :)

Boaa 9. - Hirtelen váltások

Hali! ÉS itt vagyok újra, eszméletlen késéssel, és egy rövid fejezetecskével :D Valahogy ebben a dög melegben nem tudtam többet írni :)
Olvasd, élvezd, és gyarapítsd a kritika számokat :DD Köszönöööööm :) JA, és jó nyarat! Még jelenkezünk a tyúkocskámmal :D

Lassan úsztam vissza az öntudatlanság mezejéről, s apránként érzékelni kezdtem a külvilágot is. A szememet ugyan nem nyitottam még ki, de nem is volt szükséges. Valami keményen feküdtem, bár azért annyira nem lehet kényelmetlen, mint mondjuk a talaj. Ez a keménység ismerős. Ahogy a fertőtlenítő kellemetlen szaga is. A nővérszobában voltam tehát.

Halk moraj ütötte meg a fülem:

-         Felébredt már? – hallottam a nyitódó ajtó zaját.

-         Nem, mint láthatod! – Csendes, zavart és aggódó hang. Shuné? Na, de miért aggódik? – Semmi bajom, mármint a fejfájás és a feszülő hólyagomon kívül.

-         A többiek a kinti székeken várják.

-         Minek?

-         Ők is látni szeretnék. A mi barátunk is, Shun – dorgálta egy lágy hang. Még mindig csukva tartottam a szemeimet; kíváncsi voltam a beszélgetésükre.

-         Késő van már, menjetek haza. Itt maradok vele.

-         Nem. Ki fogjuk várni amíg, felébred.

-         Ahogy gondolod! – Újra nyitódott majd csukódott az ajtó. Hangosan, erősen csapták be. Én pedig kinyitottam a szememet. Első dolgom az volt, hogy felültem, és körülnéztem, hogy ki távozott. Hana volt az. Akkor Shun…

-         Üdv újra köztünk! – hallottam magam mögül, majd megéreztem a kezeket, amik visszanyomtak az ágyra.

-         Hali – szólaltam meg rekedt hangon, ami meglepett. A torkom kiszáradt, és szomjaztam.

-         Szomjas vagy? – hajolt fölém. Bólintottam. – Helyes. Akkor kapsz inni.

-         Mi történt? – nyögtem ki, miután nagy kortyokkal elfogyasztottam a vizet.

-         Elájultál – közölte a nyilvánvalót.

-         Gondoltam. Hogy-hogy itt vagy? – kérdeztem.

-         Zavarlak? Elmehetek – állt fel, majd az ajtóhoz lépve kinyitotta azt.

-         Hé, Shun! Állj már meg! Nem úgy gondoltam – ültem fel azzal „szent” gondolattal és meggyőződéssel, hogy én most utána megyek, és visszaráncigálom, vagy utána megyek, és lefejezem, amiért megint Mr. Mogorvát játszik.

-         Visszafekszel! – mordult rám, és visszacsukta. Képzelem, mit gondolhatnak a többiek.

-         És ha nem? Akkor mi lesz? – tudakoltam most már én is dühösen. – Nekem nem parancsolsz, Shun! Se te, sem más!

-         Biztos? – indult felém. Járása és arckifejezése leginkább a becserkészni induló vadászéra hasonlított, mintsem a megszokott valójáéra. Nagyot nyeltem, és elkezdtem hátrébb csúszni az ágyon. Arca most határozottan elégedett volt. Azt hiszi, sikerült megfélemlítenie. Nagy akaraterő árán megálltam. Abból nem eszel, haver!

-         Biztos! – Nem tudom, hogy csináltam, de a hangom nemhogy nem remegett meg, de határozottnak is hallatszott. – Engem senki sem rángathat kénye-kedve szerint! – néztem merészen a szemébe, mire mosolya kiszélesedett.

-         Nagyszerű! – Ezután eltűnt a szemem elől.

-         Mi a… – Egy kéz fogta be a számat, amin felháborodott szavak kúsztak volna ki.

-         Szóval azt mondod, hogy neked senki sem parancsolhat? Hariko… válaszolj – súgta a fülembe, mire – remegve a hirtelen elöntő érzelmektől – megszólalni sem bírtam. – Nem hagyod, hogy azt tegyek veled, amit akarok? Azt, amit én jónak látok?

-         Nem ezt mondtam – pihegtem. – Azt nem hagyom, hogy parancsolgass. Hogy olyanra kényszeríts, amit én nem akarok. – Éreztem, ahogy nyakam hajlatába hajtotta a fejét, majd élesen, mélyen szívta be a levegőt.

-         Akkor megkérdezem: ha én valamikor meg akarnálak csókolni, az ellenedre lenne? – hirtelen szökött ki a levegő a tüdőmből. Hogy mit akarna csinálni? Némán ráztam a fejemet. – Válaszolj, Hariko – követelte. Mikor látta, erre nem reagálok, halkan hozzátette – Kérlek.

-         Nem… azt hiszem, nem lenne ellenemre – tettem eleget kérésének. Újabb mély levegővétel következett, majd mintha csak erre várt volna, megcsókolt.

A világ hirtelen megszűnt létezni körülöttünk, és csak mi voltunk. Ő, én és a csókunk. Mérhetetlen türelemmel csókolt, teljes odaadással. Mintha a miénk lenne a világmindenség ideje. Lehet, hogy így is volt. Jelenleg talán még a saját nevem se jutott eszembe. A lábaim megremegtek, és ha nem ültem volna, valószínűleg összeestem volna. Ha nem éreztem volna a simogató, lágy, mégis férfias kezét, és azt, hogy ez milyen reakciókat csal ki női testemből, akkor talán még azt sem tudtam volna megmondani, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Ahogy minden, ez a pillanat is elmúlt, ő pedig eltávolodott az ajkaimtól. Arcán elégedett, nagyon is fölényes mosoly ült, olyan pasi mosolya volt ez, aki tudta, hogy megszerezte magának a „zsákmányát”. És jelen esetben én voltam a préda. Ez meg kellett volna, hogy ijesszen, de valamiért nem tudott. Már nem.

-         Ez ellenedre volt? – kérdezte játékosan.

-         Ha úgy lett volna, már a szoba másik felében lennél.

-         Valóban? – kérdőn felhúzta a szemöldökét. – Aztán miért?

-         Mert, ha valamit én nem akarok, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy elkerüljem.

-         Szóval, ezt vegyem úgy, hogy engem akarsz? – simított végig incselkedve az oldalamon.

-         Vedd úgy – vágtam rá végig sem gondolva. Meglepetten elmosolyodott, szemébe visszatért a vidámság.

-         Nem akarsz még egy kicsit ájultat tettetni? – faggatott összeesküvő módjára.

-         Akkor hogyan akarsz azt tenni velem, amit akarsz? Bármi is legyen az… – Jóérzés volt újra nyíltabb Shunnal társalogni, sőt, megkönnyebbültem, hogy nem maradt egész napra az a Mogorva uraság.

-         Hát azt még kitalálom. De jelenleg nem akarok rajtad mással is osztozni.

-         Én sem akarom, hogy azt tedd – nevettem fel, ő pedig velem nevetett.

Nem tudom, hogy végül is most mi van köztünk Shunnal, de addig, amíg ilyen jól elvagyunk, nem is érdekelt különösképp. Mert mindent, ami vele kapcsolatos, élveztem – még a veszekedéseinket.

Nevetésünket meghallva berobbant az ajtó, és a többiek sorban özönlődtek be. És bár a tervünket Shunnal megakadályozták, nagyon örültem. Tudtam, hogy minden meg fog változni, de ha valaki megkérdezné tőlem ezt vagy a múlt béli életemet választom, akkor gondolkodás nélkül választanám a mostanit. Mert ugyan nem teljesen felhőtlen így az élet, de semmiképp nem akarnék visszamenni oda, ahol mindig egyedül voltam. Csak remélni tudtam, hogy a jövőm nem lesz párhuzamos a múltammal…

Boaa új: 08. rész - Újdonsült érzelmek

Sziasztok! (Félénkeninteget) Emlékeztek még rám? Tudom, régen töltöttem fel, és restellem is, de mivel nincs gépem a legutolsó feltöltés óta, így nem tudtam mit tenni.Most a táblagépemen írogatok, és hálát adok Gabinak, hogy ilyen segítőkész. Köszönöm neked :-)a folytatás nem tom mikor jön, igyekszem. Élvezzétek, díjazzátok! ;) Jó olvasást! ^^" a tagolatlanságért ezer meg egy bocs, de tabletem van, és inkább nehezít, mint segít még... A vidámság – ami akkor elöntött – a szívembe mart, emlékeimbe égett. Shun édesen mosolygott mindenkire, és ez boldogsággal töltött el. Ugyan felengedett állni, de az a rögeszmèje – ami fogalmam sincs, mikor alakult ki –, hogy valahol mindig érintsen, de ez úgy tűnik, nem akaródzik elmúlni, ugyanis a derekamat nem ölelheti, ha le akarunk ülni – márpedig én le szeretnék –, így ügyesen feltalálva magát, a kezemet kezdte el szorongatni. Ahogy ránéztem arcára, nem az jutott eszembe, hogy ezt nem kéne, hanem az, hogy el ne engedje. Biztonságérzetet ad a tudat, hogy mellettem áll, még ha tudom is, nem szabadna így éreznem. Új, csalafinta, kisfiús mosolyával tekintett rám,és ettől elszorult a torkom. Ő vámpír – emlékeztettem magam. Ő vámpír, méghozzá az előkelő nemesek közül. Neki én csak egy játékszer lennék,kizárt, hogy valami komolyabbat is érezzen irántam. Az, hogy ma valamilyen különös oknál fogva másképp viseltetik irányomba, az csak is és kizárólag valami hangulatstimuláló szernek lehet köszönhető. És ezt jó lesz észben tartani. Ettől függetlenül még mindig nem éreztem úgy, hogy el akarom engedni a kezét, helyette inkább megszorítottam, mire újra rámmosolygott. Ezúttal már én is viszonoztam, bár közel nem olyan felhőtlenül, mint ő. És ezt ő is észrevette. Mi a baj, angyalom? – kérdezte hangjában végtelenkedvességgel. Ne hazudj, látom rajtad! Az előbb még semmi nem volt, most meg… – hagytabefejezetlenül a mondatot. Hé, ha azt mondom, nincs semmi, akkor nincs is – simítottam meg az arcát. Ő csak gyengéden viszonozta a gesztust, majd összekulcsolta az ujjainkat. Ne nézz így rám! – dorgált meg újra visszatérve jókedvéhez. Hogyan? – incselkedtem vele automatikusan átvéve kedvét. Gyerekek! Én megértem, hogy jobb szeretnétek kettesben beszélgetni, de legyetek kicsit diszkrétebbek társaságban. Értve vagyok? – tudakolta az anyuka elnézően mosolyogva, mikor nem foglalkozva mással egyre közelebb kerültünk egymáshoz beszélgetés közben. Nagyszerű – kacagott fel csilingelő hangján. - Most pedig együnk! Miután már mindenki jóllakott, elbúcsúztunk a szülőktől,és elindultunk iskolába. Furcsán jól éreztem magam a társaságukban, ahogy jókedvűen csevegtünk amindennapi hülyeségekről. Mikor beértünk a suliba, Hanáék kezdtek nekem integetni,mint az őrültek. Már el is indultam feléjük – bár kicsit még bizonytalanul –, mikor eszembe ötlött, hogy még el sem köszöntem a fiúktól. Visszafordultam az irányukba, miközben olyan baromságokon gondolkoztam, hogy hogyan kéne elköszönnöm tőlük. Végül maradtam a legegyszerűbbnél. Hát, sziasztok! – intettem egyet, és még én magam is olyan hülyének tituláltam magam, mint amilyennek tűnhettem. Először ők is elég furán méregettek, de mikor leesett nekik, hogy ez nálam bármilyen szokatlanul hangzik is,de különleges, nevetve odajöttek, és megöleltek. Legalábbis én azt hittem, hogy csak megölelnek,ugyanis mikor Shun jött, ő sima ölelés helyett a„szájjal ölelünk” tevékenységet választotta. Így az eredeti tervtől „kissé” eltérve átkarolta aderekamat, és egy végtelenül édes csókot lehelt az ajkaimra, amit ösztönösen viszonoztam, amiből aztán egy kisebb csókcsata alakult ki. Végül Usui választott szét minket, azzal az egyértelmű utalással, hogy majd otthon – az ágyban – folytatjuk. Sziasztok! – köszöntem pironkodvaKitáéknak. Kitágult szemekkel vizslattak,majd Misa vigyorogva hátba veregetett. Na, ez már döfi! – éljenzett. Kérdőn néztem rájuk, várva, hogy valaki magyarázza el nekem, hogy miért néznek rám úgy,mint valami hősre. Azonban a várt magyarázat elmaradt, sőt, azt hiszem, én nekem kell pofavizitet tartanom; legalábbis a várakozó tekintetekből ezt szűrtem le. De azért jobb biztosra Nekem most valamit mondanom kéne? – tudakoltam bizonytalanul. Valahogy úgy szokás – nevettek rám, és biztatóan somolyogtak mellé. Hirtelen mindenki elhalkult az udvaron, és várakozóan bámultak. Mindenki. Még az öreg takarító, és a szintén idős karbantartó is, akik egyébként folyamatosan oltogattak. Az a semmiből érkezett rengeteg figyelem pedig oly’ szinten megrémített, hogy egyszeriben megfordult velem a világ, hányingerem lett, és minden olyanvolt,mint mikor körhintán ültem. Rémisztő. Aztán elsötétült minden, és már csak egy felém rohanó alakot láttam. Ezután végleg elnyelt a sötétség, csak a biztonság régen elfelejtett, mégis ismerős érzése maradt. Ez minden, amire emlékeztem…

hali!

Sajnálattal közlöm, h még egy darabig nem várhatóak új fejezetek, mert elvették az inetnethez kötő cuccaimat. Szal egy kis türlemet kérnék! Sietek, ígérem!

És: ezt tegnap írtam meg :D 7-es Boaa. Egy nagyon fura reggel

AJÁNLANÁM CRAZY GIRL-NEK, AKI ANNYIRA VÁRTAAAA :D

Morogva mutattam ki nemtetszésemet, hogy valaki pofátlanul felvert álmomból. Újabb lábrángatásra, újabb morgás volt a válasz.
- Igazán abbahagyhatnád bármit is csinálsz! Még korán van, oké? – motyogtam. Most az a kedves, imádnivaló– akárki–a derekamat kezdte ölelgetni, miután megint meghúzta a lábam. – Nem hallottad?
- Hm? – Jött a kisfiús hang valahonnan mellőlem. Meglepetten nyitottam ki a szemeimet, s ültem volna fel, ha nem feküdt volna az az egyén rajtam, mivel így kicsit nehezebb volt a helyzet. – Aludni akarok, mama! – He? Én nem vagyok senki mamája!
- Szállj már le rólam! – kezdtem kiakadni.
- Hm? Mama, még egy kicsit hagyj! Usui már biztosan fenn van! – panaszkodott gyermeteg hangon.
- Oké… Shun, légy szíves! – kérleltem, mire végre méltóztatott kinyitni a szemeit. Először erősen elkezdte rázni a fejét– mondván majdcsak eltűnök valamikor–, majd felfogta, hogy ez a módszer nem igazán akaródzik beválni; tágra nyílt szemekkel nézegetett.
- Ha kibámészkodtad magad, le is szállhatnál. – Ezt illúziórombolónak, bunkónak szántam, de sajnos a pirulós formámnak hála, csak erőtlen suttogás lett belőle. Megint elkerekedett szemek – kezdett elegem lenni belőle –, aztán kirobbant belőle a nevetés. Első gondolatom az volt, hogy ez megőrült. A második, hogy meg kéne ölni. A harmadik, nos… az elmaradt, kitörlődött,caputot mondott.

- Szívesen elnézném egész nap azt, ahogy nevetsz rajtam, de nem óhajtok elkésni. Nem mellesleg igazán leszállhatnál már – duzzogtam.
- Jó, jó – mászott le rólam még mindig vigyorogva.
- Ezer hála – dünnyögtem.
- Most miért vagy mérges? – kacagott fel megint.
- Úgy látom, valakinek nagyon jó a kedve…
- Most vess meg érte – rándította meg a vállát. Annyira nem önmaga.
- Te szívtál valamit – jelentettem ki a komolynak szánva mondandómat. Hát, nem jött össze.
- Ja, levegőt, meg jókedvet! Menjünk le! – intett, hogy álljak fel, majd gyorsan bevetette az ágyat.
- Oké, ez több, mint fura – mosolyodtam el a végére én is.
Miközben lefelé haladtunk vicces témákat dobott fel, amin én is nevetni tudtam már csak. Lent a szokott „reggeli-műsor” ment, amíg le nem értünk. Akkor aztán elszabadult a pokol, vagy mi. Az anyuka felpattant az asztaltól, és zavartan nekikezdett a részem megcsinálásának. Az apuka vagy ki, felugrott vigyázzállásba, és a homlokára illesztve a kezét kihúzta magát, így tisztelgett. Usui röhögve vállon veregette, majd felém közelítve igyekezett megölelni. Én hátrálva – a lépcső felé – hátraestem, így feldöntve a most leérkező Shunt. Ettől a vörös még jobban röhögött, én pironkodva igyekeztem felállni Shun öléből, akinek úgy tűnik ma túlságosan is jókedve volt, mert visszarántott az ölébe, és kuncogva nyomott egy puszit a homlokomra.

Na, ekkor borult fel a székkel együtt Usui hahotázva, visszaült rá,de nem sikerült az akciója. Az apus ráesett a meglepettségében, az édesanyjuk pironkodva leejtette az épp megfogott kristályvázát. – Az, hogy került oda?! – Shun kacagva döntött hátra minket, mivel fogta a derekamat vele együtt dőltem.
- Oké. – Ezt sikerült kinyögnöm úgy öt perc elteltével. A többiek megint felröhögtek, amihez most már én is csatlakoztam.
- Üdv az Őrültekházában! – mondta Shun. – Ez a reggeli kiadás – súgta összeesküvő hangon.
- Ö, kész a reggeli. Már, ami maradt belőle – nézett Usuira és annak apjára, akik a terítővel együtt estek hanyatt.
- Jó reggelt! – köszöntem. –Mondjuk, az már van! – szakadt ki egyszerre szerény személyemből, és a huncutul vigyorgó feketéből.
- Azon gondolkodom, hogy most, ha felállok – már, ha azt engeded –, az mit indít el.
- Hát… felengedjelek állni? – tudakolta elmélkedést játszva. És képes volt két percig elszórakozni a gondolkodással, vagy mivel! – Na, jó! – És nagy szívfájdalom árán – nekem úgy tűnt neki az volt –, hajlandó volt elengedni a derekam és velem együtt felállni. Persze, úgy tűnt a kialakuló kínos csend sem zavarta meg a vidámságában, rácsapott egyet a seggemre. Mikor pedig szúrósan ránéztem, csak egy derültségtől csillogó szemet kaptam.

- Mit szívtál?
- Hm… Tényleg, mit? Egész végig itt voltál, nem hinném, hogy esélyem lett volna szippantani bármit is.
- Amikor fürödtem…
- Te komolyan ilyennel vádolsz engem? – nézett rám ártatlanul csillogó tekintettel, és mintha egy pillanatra egy kis megbántottság csillant volna be.
- Nem, bocs – nyögtem ki bűntudatosan, mire egy szexi félmosolyt villantott rám. Na, jó! Ez tényleg…
- Még mindig alszom, ugye? – súgtam neki oda.
- Nem – vigyorgott rám kisfiúsan.
- Oké… Akkor ez egy kandi kamerás akármi? – folytattam kevésbé nagy önbizalommal.
- Nem! – Ebbe a szóba annyi gyerekes boldogság szorult, hogy képtelen voltam nem elmosolyodni.
- Na, együnk! – kiáltottunk fel ismételten egyszerre. Máskor ilyenkor dühbe gurult volna, de most csak kajánul nézett rám?!Hát azt hiszem ilyen nyugodt reggelem se volt még… Mondjuk, nem is nyugodt, inkább vidám…

6-os Boaa: H,m.. Khmm.. Komoly válság, avagy aludjunk egy vámpírral

- Tudod, mit? – álltam fel. – Ha úgysem eszünk többet, menjünk aludni! Későre jár.
- Oké – ugrott fel, s sétált a kijárat felé. Az ajtónál azonban megtorpant. – Shun… Hol van a fürdő? – motyogta csendesen, de én azért még hallottam.
- A szobámmal szemben. Majd viszek neked valami ruhát. Tusfürdő, sampon van, törülköző a jobb szekrényben.
- Köszönök mindent, amit ma tettél – suttogta elpirulva, majd elindult a megadott irányba.

HARIKO SZEMSZÖGE

Sietve haladtam a megadott irányba. Semmi kedvem nem volt Shunnal a kelleténél több időt tölteni.
- Hogy miért? – kérdeznéd Te. A válasz egyszerű és fontos: Semmi kedvem egy vámpírral egy légtérben maradni úgy, hogy annak sem a szülei, sem más hozzátartozója nincs jelen.
Igaz, sem Usuiban, sem a családjukban szereplő hímneműekben nem tudnék megbízni – ez főleg a szöszkére igaz.
Mikor odaértem, sietve benyitottam, és ledöbbentem. A szoba – akarom mondani, fürdő – egy öt csillagos sztár lakosztályában lévővel vetekedett. Hogy miért? Talán, mert a kád akkora volt, mint egy medence, a zuhanyzóban simán elfértek vagy öten, inkább hatan. Volt még egy fél fallal elkerített WC és egy gyönyörűen megformált mosdócsésze. Igen, így képeltem volna el egy híresség fürdőjét. És úgy tűnik, mostantól így kell majd Shunékét is.

Mivel nem értem rá lacafacázni, gyorsan a zuhanyhoz léptem, majd miután ledobáltam magamról a ruhákat, be is álltam a kellemes testmeleg vizet folyató kabinba, amit utólag nyitottam meg. A zuhanyzó is mindenféle számomra szükségtelen – és veszélyes – dolgot tudott. Mint például masszírozni, vagy mit. Összesen két percig folyattam magamra, majd utána gyorsan levettem a tusfürdő tartóról az egyik – vízesés illatú – flakont, a kezembe nyomtam egy kicsit, bedörzsöltem magam, majd ugyanezt a hajammal is megtettem. Gyorsan lemostam magamról a habot, és előkapva az egyik törülközőt, megszárítkoztam. Körém tekertem az egyiket, majd elővettem egy másikat is – kék színűt, így mindegyik kék volt rajtam –, azt pedig a hajam szárítására használtam.

Jó tíz perce „szórakoztam” már, mikor nyílt az ajtó. Ez nem is lenne gond, ha nem akkor jutott volna eszébe az egyik törcsinek – őrült nevek, juhé! –, hogy a gravitációnak engedelmeskedjen. Értsd: leesett rólam. Tipikus „Fuck yeah!” helyzet. Még szerencse, hogy jók a reflexeim, így időben elkaptam, mielőtt teljesen feltárult volna a titokzatos idegen előtt az én pocsékul béna kinézetem.
- Olyan jókor tudtok megjelenni ám – morogtam a srácnak. Mikor felnéztem visszavontam volna. Egy húszas éveinek tűnő nő állt előttem. – Elnézést, azt hittem, hogy valamelyik srác jött be.
- Nem, semmi. Masakazu Juliette vagyok. Usui rángatott ide, igaz? Bár, őt most nem látom…
- Ö, Shunnal vagyok itt…
- Oh, tényleg? – csillant fel a szeme. – Hogy csináltad?
- Mármint mit? – kérdeztem totál zavarban, miközben a „ruhámat” fogtam, hogy nehogy még egyszer lecsússzon.
- Jaj, bocsi, fürödtél – takarta el félig a szemeit. – Szóval, hogy érted el, hogy hazahozzon?
- Igazból én itt ébredtem…

- Mi? Tényleg? – kacagott fel csilingelő harangokra emlékeztető hangján.
- Ö, igen. Tudja eltitkoltam előle valamit, és mikor ő rájött, és kérdőre vont, elájultam – motyogtam.
- Oh – kapta a szája elé a kezét. – De ugye most már jól vagy? – tudakolta aggódva. Hát ezt is megértem…
- Hát… igen, azt hiszem. – Ha az álmosságot leszámítjuk – ami ólomsúllyal ereszkedett a szemhéjaimra –, akkor igen, jól vagyok.
- Értem. Na, hagylak felöltözni. – hátrált kifele. – Oh, szia, Shun! – köszöntötte a megilletődött fiút.
- Szia – motyogta, majd felém fordult. – Bocs, nem találtam semmi normálisat.
- Ö, értem – motyogtam. – Sürgősen le kell szoknom erről a dadogásos dologról, mert már rohadtul idegesít! – gondoltam magamban idegesen. – Várj, akkor mit veszek fel? – vallattam idegesen.
- Pont mondtam volna. Tessék – dobott oda egy XXL-es fekete pólót.
- Kösz – morogtam. – Megtennéd, hogy kifáradsz? – puhatolóztam.
- Oké, a szobámban leszek.
- Köszönöm – fortyogtam gúnyosan.
Miután mindenki volt olyan kedves, hogy egyedül hagyott, felvettem a melltartómat és rá a pólót. – Oké, gatya nem kell, mert akkora rajtam, mint egy hálóing. De mit veszek fel bugyinak? – A végét már csak suttogtam. Aztán megpillantottam a talajon egy bokszert. Ugye ez csak viccelt? Ugye?!

Miután kellőképpen kidühöngtem magam, átcsoszogtam alvótársam szobájába.
- Shun, hol is fogok aludni? – motyogtam, amikor megláttam, hogy itt biza csak egy ágy van.
- Az ágyban? – kérdezett vissza nemtörődömön.
- Jó, és te hol? A földön? – szálltam vitába vele.
- Az ágyban – jelentette ki.
- Tiltakoznék, de jelenleg túl álmos vagyok hozzá.
- Ez jó hír – dörmögte vissza.
- Mindegy. Enyém a… melyik oldal?
- Bal.
- Oké.
- Alvást’!
- Neked is – szóltam halkan, majd az elcsendesült szobát lestem egy darabig, amíg el nem nyomott az álom. Ez a nap fura és jelenleg túlzottan fárasztó volt.

5-ös Boaa: Ha aminden kiderül..

- Mi folyik itt? – Hangja zord, fenyegető volt. Lábaim megremegtek, majd végleg feladták a küzdelmet, és összecsuklottak…

HARIKO SZEMSZÖGE

Óvatosan nyitottam ki a szemeimet, majd amikor megszoktam a fényviszonyokat – amik persze sötétek voltak –, lassan felültem. „Hogy kerültem ide?” Aztán ugyan erőlködve, de sikerült felidézni a történteket: Shun, a napló és a benne levő titkok. Minden a helyére került. Vagyis minden nem. Márpedig a legfontosabb: hogy kerültem ide, és egyáltalán hol van az az ide? Nyugtalanul álltam fel a puha ágyról, majd az egyetlen bejárat felé vettem az irányt. Éppen lenyomtam volna a kilincset, mikor az úgyszintén lejjebb ment, mintha tudta volna a gondolatomat, ami lehetetlen volt. Hirtelen vágódott ki, és egy igencsak feldúlt alak lépett be rajta. Fekete haja hullámzott az apró légáramlástól, kékes-fehéres szemei pedig egy árnyalattal sötétebb lettek, így most a sötétkékes-szürke színben ontotta magából a szikrákat. Először észre sem vett, majd mikor igen, egy pillanatra meglepettség suhant át az arcvonásain, és pár perccel később ismét düh vette át annak helyét.

- Ülj le! – mondta félhangosan, hidegen.
- Hogy kerülte… – kezdtem volna, de azonnal le is intett.
- Maradj kicsit csendben! – kérte.
- Mi folyik itt? – gondoltam, de azért eleget tettem mindkét kérésének. Csendben néztem, ahogy odasétált az ágy mellé, s felkattintotta az éjjeliszekrényen álló kis lámpát. Még akkor sem szóltam semmit, amikor leült mellém, és rám emelte – már-már eredeti színét visszanyerő – tekintetét.

- Hariko…
- Shun…– kezdtük el teljesen egyszerre, s hallgattunk is el. Némán néztük egymást, mintha azzal, hogy lessük a másikat, megtudhatjuk, mit gondol.
- Mindegy… Az a könyv… abban afféle jóslatok vannak, igaz? – Bólintottam.
- Igen, nem gondoltam volna, ilyen hamar kiderül, hogy én…
- Hogy angyal vagy, igaz? – Engem figyelt kifürkészhetetlen tekintettel. Csak egy újabb bólintásra futotta. Zavartan hajtottam le a fejemet, ő pedig nem nyúlt utána. Miért is tenné? – Egy kérdés: miért jöttél pont a mi iskolánkba? Ha tudtad, hogy nem biztonságos, akkor miért?
- Talán, mert arra gondoltam, hogy itt nem akarnak majd megölni, ismét… – feleltem csendesen.
- Ez hülyeség! Hisz’ a vámpírok simán kiszívhatják a véredet. Ezzel is megölhetnek, nem?
- Nem. Csak, ha szíven szúrnak, és lefejeznek, de még így is nehezen sikerülhet. Attól függ, mennyi ideje vagyunk halhatatlanok.
- Miért, te…
- Nyugi, még csak tizenhét éve vagyok a Földön – nevettem fel arcát látva.
- Visszatérve a látomásaidra: milyen időközönként jelentkeznek?
- Az ilyet nem lehet tudni, Shun! Mindig a legkiszámíthatatlanabb időkben jönnek.
- Értem. Az a füzet…
- Mi van vele?
- Abba jegyzed le, mikor mi volt? – bökte ki.
- Igazából abban van minden. Emlékek, látomások, álmok. Naplóként szolgált, hajnalig – néztem rá rosszallóan, mire ő megrázta a fejét, és halványan elmosolyodott. Nem viccelek, elmosolyodott!
- Éhes vagy? – állt fel hirtelen, amikor már több perce csöndben voltunk.
- Ö… igen – motyogtam, majd gyorsan még hozzátettem: – kicsit…
- Akkor gyere! – indult el az ajtó irányába.
- Szabad? – néztem rá. Végül is, gondolom, ez az ő házuk, és én csak betolakodó vagyok.
- Nem, basszus, nem szabad! – fortyant fel mérgesen.
- Akkor inkább maradnék – morogtam vissza.
- Állj már fel, az Istenért! – kapta el a csuklómat. – Nem foglak megenni, jó? – fordult hátra.

SHUN SZEMSZÖGE

- Állj már fel, az Istenért! – kaptam el a csuklóját. Istenem, ez a lány! – Nem foglak megenni, jó? – fordultam hátra, amikor láttam, hogy nagyon nem akaródzik jönni. – Figyelj, nincs itthon Usui, sem senki más rajtunk kívül, oké? – álltam meg, és tekintettem le az arcára. Ha lehet, akkor még az eddigieknél is ijedtebb fejet vágott. – Most mondd el, hogy mi bajod! – mondtam neki dühösen. Pillanatok alatt képes kihozni a sodromból. – Várj… Te most komolyan attól ijedtél meg, hogy nincs itt senki rajtunk kívül? Nem fogok rád mászni, oké? Sőt, soha nem is akarok rád mászni, jó? – kiabáltam rá a végére. Most először sértett fény csillant szemeiben. Nagyszerű! Most már sikerült megbántanom is! Épp megvédenem kéne…
- Köszönöm, ez igazán megnyugtató volt – válaszolt gúnytól csöpögő hangon. Jól szórakozol, Kami? Mert én bazira nem!
- Mindegy. Menjünk enni! – vetettem oda neki, majd elindultam… ismét. Hosszú napnak nézek elébe, az egyszer biztos! Kissé idegesen léptem be a konyhánkba, ahol mindössze két pult, egy kis asztal négy székkel, egy hűtő, mosogató és egy szekrény állt, amiben az evőeszközöket, meg a poharakat, tálakat tároltuk. Tévedés ne essék! Usui nem szokott mosogatni! Sem semmi mást csinálni azon kívül… na, mindegy…

Lassan odasétáltam a hűtő elé, és kivettem tizennégy tojást.
- Ugye nem vagy vega? – néztem rá egy pillanatra, miközben előkészítettem még három paradicsomot és két paprikát.
- Nem, miért? Várj… Minek annyi tojás? Jézusom! – hökkent meg a mennyiség láttán.
- Usui hatot eszik, én négyet, te meg nem tom’ mennyit – válaszoltam halál nyugodtan.
- Aha… Nekem kettő elég, nem vagyok valami jó evő! – jelentette ki kissé elpirulva. Na, ilyenkor édes! Basszus, mit mondtam?!
- Akkor megeszek én ötöt, te hármat, ő meg hatot. Úgy jó lesz? – kérdeztem, de már közben neki is álltam feltörni a tojásokat.
- Persze. Segítek, jó? – Azzal mellém lépett, elvette az egyik kést, és nekiállt felszeletelni a már megmosott zöldségeket. Egy pillanatra abbahagyta a munkát, míg a serpenyőbe tett egy csöpp olajat, és feltette melegedni. Aztán újra nekikezdett a szeletelésnek, majd dolga végeztével belesöpörte abba. Pár perc múlva én is követtem példáját, és nekiálltam az elkészítésének. Közben félszemmel láttam, ahogy lemosta az asztalt, megmosta a kezét, elővette a tálakat stb., majd leült a mögöttem levő székre.

- Usui mikor jön? – kérdezte meg a problémáját bizonytalanul.
- Nem tudom. Valamikor majd betoppan – pillantottam rá egy pillanatra. – De te addig bennmaradsz a szobámban.
- Miért? – tudakolta tovább egyre bizonytalanabb hangon.
- Sorolom. Egyes: Idehozza a kurváját, eléggé gáz lenne rád nézve, nem? Kettes: Veszélyes rád nézve, nem tudhatod se te, se én, hogy fog reagál majd rád. Hármas: Mit mondanál, mit keresel itt? Négyes: Rád mászik, vagy… a lényeg a lényeg: ki nem engedhetlek, mert mindenki úgy tudja, vámpír vagy stb. Itt benn valamennyire biztonságban vagy, ha Usui elől nem is. Ha a szobámban vagy, akkor nagyjából garantálhatom az épségedet. Kell egyéb ok? – faggattam, közben lekapcsoltam a tűzhelyt, és elosztottam az adagokat.

Ennél többet nem beszéltünk. Ő beletörődött abba, hogy a szobámban kell aludnia, én meg próbáltam megbarátkozni a ténnyel – több-kevesebb sikerrel –, hogy meg kell osztanom a szobámat egy másik személlyel. Valamint azzal, hogy nagy valószínűséggel semmit sem fogok pihenni. Azt kérded, miért? Szerintem elég egy mondatba kifejtenem: Ott fekszik melletted egy csaj, és próbálj nem hozzá nyúlni, sőt még aludni is. Nos, menne?
- Shun… – szólalt meg halkan. – Ez nagyon sok – suttogta alig hallhatóan.
- Alig ettél valamit – válaszoltam, s láttam, teljesen igazam volt. Maximum négy falatot evett. – Ennyire keveset szoktál enni? – kérdezősködtem. Nem tudom, mi van velem. Ennyit beszélni… Ez nem én vagyok!
- Ugye nem fog hazajönni? – tette fel a költői kérdést.
- Honnan tudnám? Várj… ennyire tartasz tőle? – hökkentem meg. – Pedig úgy tűnt, jól kijöttök.
- Ne nevettess – mosolyodott el kényszeredetten.
- Ne csináld! – szóltam rá.
- Mit? – Meglepettnek tűnt.
- Ne játszd el azt, hogy viccesnek találod a helyzetet, pedig legbelül majd megőrülsz a téma „érintésétől” – fejtettem ki véleményemet hosszabban.
- Ö… – hebegte.
- Tudod, mit? – álltam fel. – Ha úgyse eszünk többet, menjünk aludni! Későre jár.
- Oké – ugrott fel, s sétált a kijárat felé. Az ajtónál azonban megtorpant. – Shun… Hol van a fürdő? – motyogta csendesen, de én azért még hallottam.
- A szobámmal szemben. Majd viszek neked valami ruhát. Tusfürdő, sampon van, törülköző a jobb szekrényben.
- Köszönök mindent, amit ma tettél – suttogta elpirulva, majd elindult a megadott irányba.