Boaa 9. - Hirtelen váltások

Hali! ÉS itt vagyok újra, eszméletlen késéssel, és egy rövid fejezetecskével :D Valahogy ebben a dög melegben nem tudtam többet írni :)
Olvasd, élvezd, és gyarapítsd a kritika számokat :DD Köszönöööööm :) JA, és jó nyarat! Még jelenkezünk a tyúkocskámmal :D

Lassan úsztam vissza az öntudatlanság mezejéről, s apránként érzékelni kezdtem a külvilágot is. A szememet ugyan nem nyitottam még ki, de nem is volt szükséges. Valami keményen feküdtem, bár azért annyira nem lehet kényelmetlen, mint mondjuk a talaj. Ez a keménység ismerős. Ahogy a fertőtlenítő kellemetlen szaga is. A nővérszobában voltam tehát.

Halk moraj ütötte meg a fülem:

-         Felébredt már? – hallottam a nyitódó ajtó zaját.

-         Nem, mint láthatod! – Csendes, zavart és aggódó hang. Shuné? Na, de miért aggódik? – Semmi bajom, mármint a fejfájás és a feszülő hólyagomon kívül.

-         A többiek a kinti székeken várják.

-         Minek?

-         Ők is látni szeretnék. A mi barátunk is, Shun – dorgálta egy lágy hang. Még mindig csukva tartottam a szemeimet; kíváncsi voltam a beszélgetésükre.

-         Késő van már, menjetek haza. Itt maradok vele.

-         Nem. Ki fogjuk várni amíg, felébred.

-         Ahogy gondolod! – Újra nyitódott majd csukódott az ajtó. Hangosan, erősen csapták be. Én pedig kinyitottam a szememet. Első dolgom az volt, hogy felültem, és körülnéztem, hogy ki távozott. Hana volt az. Akkor Shun…

-         Üdv újra köztünk! – hallottam magam mögül, majd megéreztem a kezeket, amik visszanyomtak az ágyra.

-         Hali – szólaltam meg rekedt hangon, ami meglepett. A torkom kiszáradt, és szomjaztam.

-         Szomjas vagy? – hajolt fölém. Bólintottam. – Helyes. Akkor kapsz inni.

-         Mi történt? – nyögtem ki, miután nagy kortyokkal elfogyasztottam a vizet.

-         Elájultál – közölte a nyilvánvalót.

-         Gondoltam. Hogy-hogy itt vagy? – kérdeztem.

-         Zavarlak? Elmehetek – állt fel, majd az ajtóhoz lépve kinyitotta azt.

-         Hé, Shun! Állj már meg! Nem úgy gondoltam – ültem fel azzal „szent” gondolattal és meggyőződéssel, hogy én most utána megyek, és visszaráncigálom, vagy utána megyek, és lefejezem, amiért megint Mr. Mogorvát játszik.

-         Visszafekszel! – mordult rám, és visszacsukta. Képzelem, mit gondolhatnak a többiek.

-         És ha nem? Akkor mi lesz? – tudakoltam most már én is dühösen. – Nekem nem parancsolsz, Shun! Se te, sem más!

-         Biztos? – indult felém. Járása és arckifejezése leginkább a becserkészni induló vadászéra hasonlított, mintsem a megszokott valójáéra. Nagyot nyeltem, és elkezdtem hátrébb csúszni az ágyon. Arca most határozottan elégedett volt. Azt hiszi, sikerült megfélemlítenie. Nagy akaraterő árán megálltam. Abból nem eszel, haver!

-         Biztos! – Nem tudom, hogy csináltam, de a hangom nemhogy nem remegett meg, de határozottnak is hallatszott. – Engem senki sem rángathat kénye-kedve szerint! – néztem merészen a szemébe, mire mosolya kiszélesedett.

-         Nagyszerű! – Ezután eltűnt a szemem elől.

-         Mi a… – Egy kéz fogta be a számat, amin felháborodott szavak kúsztak volna ki.

-         Szóval azt mondod, hogy neked senki sem parancsolhat? Hariko… válaszolj – súgta a fülembe, mire – remegve a hirtelen elöntő érzelmektől – megszólalni sem bírtam. – Nem hagyod, hogy azt tegyek veled, amit akarok? Azt, amit én jónak látok?

-         Nem ezt mondtam – pihegtem. – Azt nem hagyom, hogy parancsolgass. Hogy olyanra kényszeríts, amit én nem akarok. – Éreztem, ahogy nyakam hajlatába hajtotta a fejét, majd élesen, mélyen szívta be a levegőt.

-         Akkor megkérdezem: ha én valamikor meg akarnálak csókolni, az ellenedre lenne? – hirtelen szökött ki a levegő a tüdőmből. Hogy mit akarna csinálni? Némán ráztam a fejemet. – Válaszolj, Hariko – követelte. Mikor látta, erre nem reagálok, halkan hozzátette – Kérlek.

-         Nem… azt hiszem, nem lenne ellenemre – tettem eleget kérésének. Újabb mély levegővétel következett, majd mintha csak erre várt volna, megcsókolt.

A világ hirtelen megszűnt létezni körülöttünk, és csak mi voltunk. Ő, én és a csókunk. Mérhetetlen türelemmel csókolt, teljes odaadással. Mintha a miénk lenne a világmindenség ideje. Lehet, hogy így is volt. Jelenleg talán még a saját nevem se jutott eszembe. A lábaim megremegtek, és ha nem ültem volna, valószínűleg összeestem volna. Ha nem éreztem volna a simogató, lágy, mégis férfias kezét, és azt, hogy ez milyen reakciókat csal ki női testemből, akkor talán még azt sem tudtam volna megmondani, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Ahogy minden, ez a pillanat is elmúlt, ő pedig eltávolodott az ajkaimtól. Arcán elégedett, nagyon is fölényes mosoly ült, olyan pasi mosolya volt ez, aki tudta, hogy megszerezte magának a „zsákmányát”. És jelen esetben én voltam a préda. Ez meg kellett volna, hogy ijesszen, de valamiért nem tudott. Már nem.

-         Ez ellenedre volt? – kérdezte játékosan.

-         Ha úgy lett volna, már a szoba másik felében lennél.

-         Valóban? – kérdőn felhúzta a szemöldökét. – Aztán miért?

-         Mert, ha valamit én nem akarok, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy elkerüljem.

-         Szóval, ezt vegyem úgy, hogy engem akarsz? – simított végig incselkedve az oldalamon.

-         Vedd úgy – vágtam rá végig sem gondolva. Meglepetten elmosolyodott, szemébe visszatért a vidámság.

-         Nem akarsz még egy kicsit ájultat tettetni? – faggatott összeesküvő módjára.

-         Akkor hogyan akarsz azt tenni velem, amit akarsz? Bármi is legyen az… – Jóérzés volt újra nyíltabb Shunnal társalogni, sőt, megkönnyebbültem, hogy nem maradt egész napra az a Mogorva uraság.

-         Hát azt még kitalálom. De jelenleg nem akarok rajtad mással is osztozni.

-         Én sem akarom, hogy azt tedd – nevettem fel, ő pedig velem nevetett.

Nem tudom, hogy végül is most mi van köztünk Shunnal, de addig, amíg ilyen jól elvagyunk, nem is érdekelt különösképp. Mert mindent, ami vele kapcsolatos, élveztem – még a veszekedéseinket.

Nevetésünket meghallva berobbant az ajtó, és a többiek sorban özönlődtek be. És bár a tervünket Shunnal megakadályozták, nagyon örültem. Tudtam, hogy minden meg fog változni, de ha valaki megkérdezné tőlem ezt vagy a múlt béli életemet választom, akkor gondolkodás nélkül választanám a mostanit. Mert ugyan nem teljesen felhőtlen így az élet, de semmiképp nem akarnék visszamenni oda, ahol mindig egyedül voltam. Csak remélni tudtam, hogy a jövőm nem lesz párhuzamos a múltammal…

Boaa új: 08. rész - Újdonsült érzelmek

Sziasztok! (Félénkeninteget) Emlékeztek még rám? Tudom, régen töltöttem fel, és restellem is, de mivel nincs gépem a legutolsó feltöltés óta, így nem tudtam mit tenni.Most a táblagépemen írogatok, és hálát adok Gabinak, hogy ilyen segítőkész. Köszönöm neked :-)a folytatás nem tom mikor jön, igyekszem. Élvezzétek, díjazzátok! ;) Jó olvasást! ^^" a tagolatlanságért ezer meg egy bocs, de tabletem van, és inkább nehezít, mint segít még... A vidámság – ami akkor elöntött – a szívembe mart, emlékeimbe égett. Shun édesen mosolygott mindenkire, és ez boldogsággal töltött el. Ugyan felengedett állni, de az a rögeszmèje – ami fogalmam sincs, mikor alakult ki –, hogy valahol mindig érintsen, de ez úgy tűnik, nem akaródzik elmúlni, ugyanis a derekamat nem ölelheti, ha le akarunk ülni – márpedig én le szeretnék –, így ügyesen feltalálva magát, a kezemet kezdte el szorongatni. Ahogy ránéztem arcára, nem az jutott eszembe, hogy ezt nem kéne, hanem az, hogy el ne engedje. Biztonságérzetet ad a tudat, hogy mellettem áll, még ha tudom is, nem szabadna így éreznem. Új, csalafinta, kisfiús mosolyával tekintett rám,és ettől elszorult a torkom. Ő vámpír – emlékeztettem magam. Ő vámpír, méghozzá az előkelő nemesek közül. Neki én csak egy játékszer lennék,kizárt, hogy valami komolyabbat is érezzen irántam. Az, hogy ma valamilyen különös oknál fogva másképp viseltetik irányomba, az csak is és kizárólag valami hangulatstimuláló szernek lehet köszönhető. És ezt jó lesz észben tartani. Ettől függetlenül még mindig nem éreztem úgy, hogy el akarom engedni a kezét, helyette inkább megszorítottam, mire újra rámmosolygott. Ezúttal már én is viszonoztam, bár közel nem olyan felhőtlenül, mint ő. És ezt ő is észrevette. Mi a baj, angyalom? – kérdezte hangjában végtelenkedvességgel. Ne hazudj, látom rajtad! Az előbb még semmi nem volt, most meg… – hagytabefejezetlenül a mondatot. Hé, ha azt mondom, nincs semmi, akkor nincs is – simítottam meg az arcát. Ő csak gyengéden viszonozta a gesztust, majd összekulcsolta az ujjainkat. Ne nézz így rám! – dorgált meg újra visszatérve jókedvéhez. Hogyan? – incselkedtem vele automatikusan átvéve kedvét. Gyerekek! Én megértem, hogy jobb szeretnétek kettesben beszélgetni, de legyetek kicsit diszkrétebbek társaságban. Értve vagyok? – tudakolta az anyuka elnézően mosolyogva, mikor nem foglalkozva mással egyre közelebb kerültünk egymáshoz beszélgetés közben. Nagyszerű – kacagott fel csilingelő hangján. - Most pedig együnk! Miután már mindenki jóllakott, elbúcsúztunk a szülőktől,és elindultunk iskolába. Furcsán jól éreztem magam a társaságukban, ahogy jókedvűen csevegtünk amindennapi hülyeségekről. Mikor beértünk a suliba, Hanáék kezdtek nekem integetni,mint az őrültek. Már el is indultam feléjük – bár kicsit még bizonytalanul –, mikor eszembe ötlött, hogy még el sem köszöntem a fiúktól. Visszafordultam az irányukba, miközben olyan baromságokon gondolkoztam, hogy hogyan kéne elköszönnöm tőlük. Végül maradtam a legegyszerűbbnél. Hát, sziasztok! – intettem egyet, és még én magam is olyan hülyének tituláltam magam, mint amilyennek tűnhettem. Először ők is elég furán méregettek, de mikor leesett nekik, hogy ez nálam bármilyen szokatlanul hangzik is,de különleges, nevetve odajöttek, és megöleltek. Legalábbis én azt hittem, hogy csak megölelnek,ugyanis mikor Shun jött, ő sima ölelés helyett a„szájjal ölelünk” tevékenységet választotta. Így az eredeti tervtől „kissé” eltérve átkarolta aderekamat, és egy végtelenül édes csókot lehelt az ajkaimra, amit ösztönösen viszonoztam, amiből aztán egy kisebb csókcsata alakult ki. Végül Usui választott szét minket, azzal az egyértelmű utalással, hogy majd otthon – az ágyban – folytatjuk. Sziasztok! – köszöntem pironkodvaKitáéknak. Kitágult szemekkel vizslattak,majd Misa vigyorogva hátba veregetett. Na, ez már döfi! – éljenzett. Kérdőn néztem rájuk, várva, hogy valaki magyarázza el nekem, hogy miért néznek rám úgy,mint valami hősre. Azonban a várt magyarázat elmaradt, sőt, azt hiszem, én nekem kell pofavizitet tartanom; legalábbis a várakozó tekintetekből ezt szűrtem le. De azért jobb biztosra Nekem most valamit mondanom kéne? – tudakoltam bizonytalanul. Valahogy úgy szokás – nevettek rám, és biztatóan somolyogtak mellé. Hirtelen mindenki elhalkult az udvaron, és várakozóan bámultak. Mindenki. Még az öreg takarító, és a szintén idős karbantartó is, akik egyébként folyamatosan oltogattak. Az a semmiből érkezett rengeteg figyelem pedig oly’ szinten megrémített, hogy egyszeriben megfordult velem a világ, hányingerem lett, és minden olyanvolt,mint mikor körhintán ültem. Rémisztő. Aztán elsötétült minden, és már csak egy felém rohanó alakot láttam. Ezután végleg elnyelt a sötétség, csak a biztonság régen elfelejtett, mégis ismerős érzése maradt. Ez minden, amire emlékeztem…

hali!

Sajnálattal közlöm, h még egy darabig nem várhatóak új fejezetek, mert elvették az inetnethez kötő cuccaimat. Szal egy kis türlemet kérnék! Sietek, ígérem!