Hali újra! Most egy darabig elleszünk, mert töltögetek :D
Christina Angelina Camorra
Egyszer
volt, hol nem volt... Na jó, így nem kezdhetem el. Ez nem egy mese,
ahol az Óperenciás-tengerről dumálunk, hanem egy olyan történet, ami
bemutatja, milyen is a világ valójában.
Fáradtan törtek be a Nap
első sugarai szobám ablakán. Kinyitottam a szemem, versenyezve a Nappal,
aki ugyancsak ezt az időpontot választotta ébredésnek. Hol rám, hol
pedig tárgyaimra vetült egy-egy fénysugár. Ablakomhoz lépve
megpillantottam a nedves talajt és a kint gereblyéző idős hölgyet,
akinek mániája a korán kelés. Egy igazi örökmozgó. Nem elég neki az
egész délelőtt és délután. Nem, neki hajnalban kell a levelekkel
szórakoznia, boldogítva ezzel engem... Óvatosan elfordítottam ablakom
kilincsét, szabad bejárást biztosítva a belopakodó lágy, meleg
szellőnek. Igen, ő reggel is örömmel kényeztet. Megpördültem tengelyem
körül, és a már kikészített ruháimhoz léptem. Hol azokat, hol pedig a
besurranó cicámat lestem, aki engem próbált levadászni. Megsimogattam a
kis tüneményt, majd ledobva csöpp ruhám, belebújtam egy sokkal szebb és
kényelmesebb szoknyába.
Reggel nyolc óra, Phiadelphia külvárosa, Christina otthonának ebédlője
- Jó reggelt - mondtam belépve az ebédlőbe.
- Szia, Chris! Apu üzeni, hogy menj el arra az iskolai akármire.
-
A beiratkozásra? - tettem fel a költői kérdést, holott nagyon is
tudtam, hogy igen, arra gondolt. Apuék már akkor eldöntötték, hogy
bentlakásos iskolába fogok járni, mikor még csak négy éves voltam.
- Ja. - Hallottam meg a motoszkálást a hátam mögül, és éppen megállítottam a karját, mielőtt
barackot nyomhatott volna a fejemre. És ez tizenhat évesen eléggé cikis lett volna.
-
Josh! Ne támadj le minden előzetes figyelmeztetés nélkül! - ordítottam
el magam, leégetve minket az egész személyzet előtt. A családunk eléggé
komoly természetű, valamint hülye, rejtett és ismeretlen munkát űz. Így
nem csodálkoznék, ha egyszer csak jönne a hír, miszerint halottak... Hát
igen... Ez sem elhanyagolható eshetőség.
- Kivigyelek? - kérdezte egy hang mögülem.
-
Szia! - fordultam legjobb barátom felé, aki valójában egy fiú. Nagyon
jóképű, és menőnek is mondható. Felém vágtatott, egy nagy cuppanós
puszit nyomott a homlokomra, és megölelt, amit viszonoztam is. Persze a
mi esetünkben gyakori, hogy engem hisznek a barátnőjének, hiszen
rengeteget vagyunk együtt. Ez elnézhető hiba, de aki jobban ismer
minket, az tudja, hogy ez csak nagyon jó barátság, az efféle
cselekedetek meg ennek a megnyilvánulásai.
- Hallom, hogy iskolát
váltasz - mondta csevegő hangon, de eszébe se jutott, hogy ezzel milyen
rossz kedvre derített egyébként sem legjobb napomon.
- Aha -
bólintottam egyetértve előbbi kijelentésével. - Miért kérded? - Egy
mosolyt erőltettem arcomra, megszegve az ötös szabályunkat: soha ne
játszd meg, hogy boldog vagy, ha ez nem igaz. És ezt ő is nagyon jól
tudta. Jobban ismert, mint bárki más ezen a bolygón. A lelkem mélyén
tudtam, hogy rossz lesz nekem azon a helyen.
- Angelina! Mit titkolsz?
- Nem titkolózok - ráztam meg a fejem tekintetét kerülve.
- Ne hazudj! Az iskolával kapcsolatban van valami, igaz?
- Csak nehéz elmenni... - kerestem a menekülési útvonalat.
-
Majd látogatunk. Nem maradsz ott örökké. Mi meg itt leszünk végig -
válaszolta, és rám meredt. - Na, de menjünk, mert nem érjük el a
vonatodat! Jössz már, Angel? - kiáltott vissza az ajtóból.
- Megyek - sóhajtottam, majd az imént elszaladt fiú után eredtem. - A csomagjaim?
- Itt vannak azok is. Ne aggódj! - simogatta meg a fejem.
A
nap további része is így telt el. Elbúcsúzott barátjától, majd a
vonaton folyamatosan a zenét hallgatta az MP4-éről. Így várta, hogy
végre leszállhasson.
Gabriel Antony Caprisco
Hajthatatlanul
mentem előre, miközben anyámékat próbáltam lerázni. Tizennyolc éves
vagyok, és kezd kicsit elegem lenni az aggódó szülőkből, akik csak akkor
léteznek, ha valamit elérek a cégüknél. Apám a munkának él, és folyton
befog engem is dolgozni. Anyám meg egy ötévest lát bennem, akit
támogatni kell, különben még az egyenes úton is elesik. Most is épp
előlük „menekülök”, mert az iskola mindjárt elkezdődik. Ők meg vagy
otthon tartanának, vagy apám munkahelyén roskadhatnék... Határozottan
léptem fel a vonatra, ami elvisz innen úticélomhoz. A vonaton szinte
minden hely tele volt, csak egy kabin állt üresen, amibe belépve
rájöttem, hogy egy lány mégiscsak van benne. Ránéztem az arcára, ami a
tájat kémlelte, de látszott rajta, hogy gondolatai egészen másfelé
járnak. Egy gondterheltebb és magányosabb világban. Nem vett észre, így
letelepedtem a szemben lévő kis padszerűségre.
Christina Angelina Camorra
Nyugodtan
figyeltem a tájat, ami elég sivárnak tűnt elsőre, meg másodszorra és
harmadszorra is. Tekintetem ugyan a tájat kémlelte, de gondolataim már
rég nem ott jártak. Egy fiatal srác lépett be a kabinba. Engem figyelt,
majd mivel semmi jelét nem mutattam, hogy érdekel, leült velem szembe.
Ha mondott is volna valamit, akkor se biztos, hogy észrevettem volna. De
nem éreztem úgy, hogy szándékában állna megszólítani.
Az utazás
csendesen telt, mindegyikük elfoglalta magát, ügyet sem vetve a másikra.
Az út végeztével, mikor leszálltak a vonatról, elszakadtak egymástól.
Pedig ha tudták volna, hogy nem most találkoztak utoljára... Ez még csak
a kezdet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése