2-es Boaa

- Hariko-chan! – fordultam hátra, de úgy tűnik, túl későn. – Segítség! – ordítottam, miközben a rám nehezedő súlytól a padlónak nyomultam.
- Ma már másodszorra jössz nekem! Vigyázz jobban! – morogta egy velem egyidős fiú. Van egy olyan érzésem, hogy nem fogok repesni az örömtől, ha ki derül a „párnám” személye.
- Ki a franc ez a kölyök? Kizárt, hogy itt kéne lennie. Tüntesd el! – emelte fel a gyermeket.
- Jaj, ne légy már ilyen szívtelen szerencsétlennel! – fordult hozzám Usui.
- Elhagytam Harumit... Kergetőztünk a környéken, de ő hirtelen felszívódott. Hariko-chan, nem láttad? – nézett rám esdekelő arccal a pici.
- Nem. Sajnálom – hajtottam le fejem.
- Hariko-san! – Atyám, ez meg ki? Most inkább félreállok az útból.
- Hariko! – Na, ez meg ki? Ó, már tudom. Itt baj lesz... Igen, ő a „párnám” – Áú! Hariko! Ki ez a töpörtyű? – mászott ki a már harmadszorra fellökött egyén.
- Ó, Haru! Hát itt vagy!
- Menjünk... Nem kívánkozom még egyszer hasonló helyzetbe kerülni – jött oda Őmorcossága, vagyis a vánkosom... Kinek melyik tetszik.
- Arigatou... – mosolyogták hálásan a picik. Na, igen, a nevük... Chris és Alyson... Azt hiszem legalábbis...
- Nekem... – forgatta meg a szemeit a fekete. – Na, de akkor gyertek már! Halljátok?! Hariko, Usui! Így is késni fogunk!
- Késni? Én még sosem késtem!
- Majd megtanulod. Shun se szokott késni... annyit – lesett rám Usui, Shun felé mutogatva. Ja, és persze vigyorral az arcán.
- Nem jönnétek? Olyan idegesítőek vagytok – hallottam tőlünk húsz méterről Shun hangját.
- Megyek már! – hadartam, és a siettetőnk után rohantam.

****

Egyszerre léptünk be az osztályba. Már bent voltak a diákok. A tanár is már javában tartotta az órát. Késtem. Láttam, hogy jön a tanár. Nekem végem.
- Megint Shun? – csengett a tanár ismerős hangja. – Üljetek le – sóhajtott, és elvonult folytatni az órát.

Lassan én is visszavánszorogtam a helyemre, és ránézve a mögöttem ülő lány könyvére megállapítottam, hogy nyelvtan óra van. Erre vágtam egy fintort, majd letelepedtem a lány baljára. Az ablak mellett van a padunk, így sok, szinte már túl erős fény vetül ránk, már amennyire a Holdtól telik. Ezúttal jobbra fordultam, az ajtó irányába, ahol most Usuiékat pillantottam meg. Mintha most máshogy viselkednének... Ilyenkor látni igazán a hasonlóságot köztük. Misa rám emelte a tekintetét.

- Mi az, Hariko?
- Semmi... Miért kérded?
- Mostanában gyakrabban kalandozol el. – Itt elnémult a hangja. Ezt meg hogy érti? Hirtelen emelte fel az eddig lehajtott buksiját, és rajtam legeltette szemeit. – Mindegy is. Jössz délután a plázába?
- Pláza? Az meg mi? – értetlenkedtem.
- Azt ne mondd, hogy még sosem voltál hasonló helyen.
- Ano...
- Semmi gond. Mert ma te is megtapasztalhatod ennek örömeit.
- V-viccelsz?!
- Nem. Miért tenném? – emelte fel szemöldökét. – Jaj, nyugi! Nem ijesztő hely az. – Kezdem azt érezni, hogy minket figyelnek.
- Khm... – köszörülte meg a torkát valaki. – Elmondanád, hogy mi olyan érdekes Miss Hariko, hogy ne lehessen ezt szünetben megvitatni? – emelte fel pálcáját. Várjunk csak... Pálca?! Mióta van neki olyanja?! – Nem hallotta? Miss Misa, kérem, fejezze be az értelmetlen viselkedést. Értik?
- I-igen! – válaszoltuk ijedten.
- Magam is úgy gondoltam – fordult el egy győztes mosollyal.

Milyenek vannak? Bármilyen csúf szó, vagy bármi más nem jutott eszembe, így befordultam a padomba, és a táblát kezdtem fürkészni, ami már tömve volt a tanár irományaival. Elővettem a füzetemet, és gyorsan írni kezdtem az elhangzottakat. Még egyszer rám nézett a tanárnő, aki arcán még mindig mosoly ült, majd látva szorgalmasságom, további megjegyzés, netán szemvillantás helyett folytatta az órát. Micsoda egy perszóna. Megforgattam szemeimet.

****

Az óra hátralevő részében teljesen nyugodt voltam, mintha semmi sem történt volna. Szerencsémre senki nem óhajtott hozzám szólni Misán kívül. Ő folyamatosan arról áradozott, hogy milyen jó lesz a délutánunk, holott még csak igent se mondtam. Sebaj, senkinek nem árthat egy kis levegőzés, ugye? Legalábbis nem tűnik vérszomjas ragadozónak, így nincs mitől tartanom. Még ha más is, mint én, nem hinném, hogy bármiféle aljas csínytevésre készülne. Egy kis plázázás meg senkinek nem ártott még tudtommal. Meg amúgy se szándékozom olyan hülye celebbé változni, mint a mai hétköznapi lányok többsége. De miért is beszélek én folyton a mai napról? Ez pont úgy hangzik, mintha izgatott lennék. És hadd mondjam meg, hogy nem vagyok az!

****

Az órák közötti szünetekben már nem jött oda senki, így nyugodtan elkezdhettem egy új rajzomat. Ki tudja miért, de színes képeim nincsenek. Jobban szeretem a fekete-fehér hangulatúakat. Néha csendéletet, de leginkább portrét készítek. Ezekbe bármit szívesen megjelenítek, legyen szó anatómiáról, vagy másról. A csendéleteim általában asztalon fekvő tárgyakat, gyümölcsöket ábrázolnak. De ezektől függetlenül bármilyen véres, obszcén jelenet megteszi. A jelenlegi rajzomat még nem igazán tudom hova besorolni.

- Ez nagyon szép – jegyezte meg Usui mosolyogva.
- Köszönöm.
- Hariko, hol van ez a hely? A közelben? Nagyon szomorúnak tűnik a hangulata.
- Ti ott, mit csináltok? Masakzu, Kasuga! – tudakolta meg a matekszakos professzorunk. Hirtelen megjelent mellettem. – Rajzolsz? Szép, de ne most, esetleg szünetben! És ha lehet, ne ilyen véreset – mondta kedvesen, és elvonult.
- Vér?! – hangoztatták a többiek.

Erre a kicsit sem tetszetős szóra Shun is felkapta a fejét. Most meg mi történt? Azt ne mondd, hogy nem szabad ilyeneket rajzolni! Miért néz így rám? Most meg mosolyog. Nem tudok kiigazodni ezen a srácon. Megráztam a fejem, és elővettem még egy lapot. Ezúttal egy lányt készítettem, kinek a pokol a végzete. Egy angyal volt, kit az ördögök kiszemeltek, és maguk közé kívánják rántani. Kivételesen színesen ábrázoltam. Azt nem mondanám, hogy épp a legszebbeket választottam, mert a vörös, a narancs, valamint a szürke és még pár hasonló színt használtam. A lányt próbáltam ijedtnek ábrázolni, vesztét érezhetőre formálni. Hogy fokozzam a hatást, a lány szeméből kicsorduló könny vérré vált a papíron. A szakadék körül fekete alakok álltak. Testtartásukat gúnyolódóra készítettem. Hihetetlen módon kész lettem csengetés előtt, és épp a lecke feladására figyeltem fel. Ilyen sincs minden nap. A házi egyszer. Talán, de csak talán én is meg tudom oldani. Miközben pakoltam, mellém lépett valaki. A rajzaimat kezdte fürkészni, amiket még nem sikerült eltennem.
- Nem is rosszak. Ha nincs ellenedre, bemutathatom a kiállításon.
- Ahogy gondolod. Én megyek. Sayonara! – léptem ki a teremből.

****

Fáradtan lépkedtem végig a sötét utcán, hisz’ még csak fél óra múlva fog világosodni. Reménykedtem, hogy semmi szokatlan nem fog történni velem hazafelé menet. Pont én beszélek, aki talán a világ legnagyobb pesszimistája! Egyre több idegen egyén mászkált az idő haladtával. Mivel nem tetszett ez a helyzet, gyorsabbra vettem a tempót, amivel sikerült felkeltenem a figyelmet is, amit jelen helyzetben szerettem volna elkerülni. Hirtelen ötlettől vezérelve besiettem egy közel eső boltba, ami már nyitva volt. Pár paradicsomot, paprikát emeltem le a hűtőpolcról. Amint kifizettem az árukat, megrohamoztam lépteim, s így sikerült megtennem négyszáz métert. Lábaim kicsit zsibbadni kezdtek, ezért a szokásos iramban folytattam utam. Nehezen, de elértem az út háromnegyed részét, ahol egy kicsit meglepő személlyel futottam össze.

- Hát te? Azt hittem már hazamentetek.
- Csak ő. Én még sétálni szerettem volna. És te hogy keveredtél ide?
- Még nem értem haza. Még körülbelül negyedóra van gyalog. Más okom nincs.
- Értem. Hol laksz?
- Ez valami perverz, hátsószándékos kérdés akart lenni? – néztem rá elámulva.
- Ch, csak kedves akartam lenni.
- Bocs, csak tudod Usui nem pont erre lyukadt volna ki. Tényleg különböztök.
- Örülök, hogy felfogtad – mosolygott.

****

Nagy nehezen hazavergődtem, és első utam a fürdőbe vezetett. A frissítő után a áttanulmányoztam a leckét, és lefeküdtem az ágyamba. Egy darabig még csodáltam a falat (mert az olyan érdekes), majd szép lassan megkezdtem az utazást az Álmok földjére...