Éf 5. fejezete: Átlátszó vagyok, avagy az új életem kezdete

Eltűnődve figyeltem esélyeimet, hogy elmenekülök az új szobatársam elől, de mikor jobban belegondoltam, „rájöttem” arra, amit már rég tudtam: semmi esélyem, hogy innen eltűnjek. És tudjátok, hogy jöttem rá erre az igen fura kimenetelre? Szedjük pontokba az okokat:
1. Először is semmi előre megtervezett tervem nincs arra, mit tennék, ha sikerülne valamilyen csoda folytán.
2. Mindenki itt van jelenleg a körülöttem, és igencsak nehéz lenne elmagyarázni a fennálló helyzetet, miszerint akaratom ellenére hoztak ebbe a suliba.
3. A szüleim mondhatni „híresek”, így minden lehetséges módot bevetnének a megtalálásomra…
4. Hova mennék?
Szerintem ennyi ok bőven elég, így végül a már annyira ismert „Nekem semmi bajom” maszkot magamra öltve kémleltem körbe. A fiúk dumáltak a lányokkal, a többi diák épp most ment el, én meg itt álltam, mint egy darab fa, aki a többit nézegeti. Érdekes megfogalmazás, mi? Végül odaslattyogtam melléjük, így pont hallottam egy mondat végét.

- …kísérje el, nem? Ő szerintem biztosan tudja, hol van az igazgatói, hisz’ már egy csomószor ott volt, velünk ellentétbe – mondta gondolatait hangosan kifejtve Alexa.
- Nem is rossz ötlet – helyeseltek a fiúk is.
- Mi is? – léptem oda, hogy lássanak is.
- Ja, csak azt beszéljük, hogy ki kísérjen el…
- És kire jutottatok? – kértem számon őket mosolyogva.
- Chris-re – válaszoltak rögtön.
- Még Noamra gondoltunk, de ővele nem biztos, hogy beszélgetni is tudnál közben…
- De nekem most dolgom van! Bocsi, Chris! – nézett rám Christopher bocsánatkérően.
- Mégis mi dolgod van? – kapta fel a vizet Hana.
- El kell intéznem pár papírt a cégnél…
- Megint? – sóhajtottak fel páran dramatikusan.
- Bocsi, skacok! Ugye nem gond? – nézett rám újra. Csak nemlegesen megráztam a fejem. – Biztos?
- Persze, menj csak! Noam, akkor benne vagy? – lestem az említettre.
- Miért is ne? – somolygott halványan.
- Akkor jó! Menjünk! Még valami. Majd légyszi körbevezetnél az épületben?
- Ja! – jött a felelet, majd elindult az egyik irányba.
- Majd találkozunk! – ígértem nekik, és a fiú után eredtem.

NOAM SZEMSZÖGE

Elgondolkodva figyeltem a csendesen mellettem haladó alakot. Nem olyan személynek tűnik, aki az a túlzottam vidám személyiség lenne. Ez már akkor is bebizonyosodott, mikor azt hitte, senki nem figyel rá. Akkor az arca pontosan olyan volt, mint most… Magába zárkózott, szomorú és enyhén csalódott kifejezés ült az arcán. Vajon ez azért van így, mert nem akarta, hogy pont én sétálgassak mellette? Vagy esetleg más a problémája?

- Chris…
- Hogy? – eszmélt fel, majd rám emelte kék színben pompázó szemeit. A szemeiben még látszódtak az előbbi arckifejezés „nyomai”, melyet arcán ülő halvány mosollyal próbált álcázni.
- Mi a bajod? – álcáztam magam az „Én flegma vagyok, és rohadtul nem érdekel, mi bajod!” maszkkal. Tudom, hogy ez egy kicsit hülyén jön ki, hisz’ ha már megkérdeztem, kellene, hogy érdekeljen, de… Nincs de. Pont.
- Nincs semmi bajom… – adta az ártatlant.
- Persze, én meg a római pápa vagyok lúdtollal a seggemben, miközben indián táncokat járok, pici pink tütüben, és csak úgy unalomból mellé Evanescene-t éneklek! Ennyire hülyének ne nézz! Csak úgy süt rólad az elkeseredettség! Na, mi a gond? – A végére egészen ellágyult a hangom, a haragom elpárolgott, és kedvesen mosolyogtam rá.
- Istenem! – nevetett fel. – Mennyi mindent megtudtam rólad egyetlen egy mondatban – somolygott bágyadtan. – De eddigi életem során még sosem tapasztaltam ennyi figyelmet az irányomban a bátyámon és pár szolgálón kívül. Köszi! Ennyire feltűnő lett volna az, hogy szar a kedvem? – komolyodott el.
- Nem, annyira nem. Mondjuk inkább úgy, hogy számomra nyitott könyvnek számítasz, oké? – vigyorogtam rá kitartóan.
- Oké – viszonozta még a gesztusomat, majd elkezdtünk normálisan beszélgetni lényegtelen dolgokról. Egyszer csak megálltam.
- Mi a gond? – állt meg ő is.
- Itt vagyunk – feleltem, majd körülbelül ötven embert kikerültem, és bekopogtam.
- Tessék – hallottam meg a már jól megszokott hangot a bejáraton belülről.
- Jó estét! – köszöntünk illedelmesen, majd a székek felé indultunk. Mikor kényelmesen elhelyezkedtünk, szólalt meg csak a diri.

- Miben lehetek segítségükre, Mr. Rodrigo?
- Köszönöm kérdését, de én csak kísérőként vagyok itt ma – hangsúlyoztam ki a ma szót.
- Értem. Ez esetben mit tehetek magáért, Miss.?
- Tudja, a családom már kijelentette egy ideje, hogy én bentlakásos iskolába fogok járni, valamint azt, hogy ide… a lényeg az, hogy ide kell járnom, és azért jöttem, hogy kitöltsem a kötelező papírokat – fejezte be a végét kicsit gyorsan.
- Értem. Mi a neve?
- Christina Angelina Camorra.
- Vagy úgy… – Hosszú csend következett, majd a nő kissé ijedten, zavartan kezdett el újra beszélni. – Akkor mindjárt adom is a lapokat, Miss. Camorra. – Látszólag Chrisnek nem tűnt fel az igazgató különös viselkedése, vagy csak már hozzászokott. Mikor megkapta a rengeteg papírt, Chris halkan elkezdett írni, majd alig öt perc múlva át is nyújtotta a papírtömeget. – Köszöntjük az iskolában, Miss.!
- Enyém a megtiszteltetés! Kérem, mi az, amit még tudnom kellene esetleg?
- Semmi különös. A szoba számát gondolom tudja, de azért elismétlem: Kilencvenötös, szobatársa pedig Elisabeth Gordon. Mivel a tízediket kezdi, választhat osztályt. A: nagyon jó a tanulási átlaguk, és kicsit gyorsabban is haladnak az anyaggal. B: az átlag jó, lassabban haladnak, de könnyebb beilleszkedni. Vannak még a sport tagozatosok… C: az átlag jó, de több a testnevelés, és napi szinten kettő van, plusz még egy másfél órás edzés… D: az átlagteljesítményük közepes, testnevelés napi egy, sokan vannak, és elutasítóak. Személy szerint az A-t javasolnám, de én nem kötelezhetem ilyenre.
- Az A-t nem választanám semmiképp. A B nem rossz, de én naphosszat tanulni nem akarok, és biztosra veszem, hogy nem jönnék ki velük túl jól. A sport iránt nem rajongok annyira, de szeretem. Benne lennék az edzésben, és hamarabb meg is találom benne az elfoglaltságot, úgy vélem, hogy talán jól be tudnék illeszkedni. A D saját elmondása alapján rossz választás lenne, így maradnék a C-nél.
- Érthető, akkor kérem, ezt még írja be. – Átnyújtotta az egyik kitöltött lapot, majd miután Chris odafirkantotta a nevét és a választott osztályt, ő maga is aláírta. Az egész bejelentkezés inkább hasonlított egy teapartira, báli beszélgetésre, mintsem iskolában való beiratkozásra.
- Nagyszerű! Kész is volnánk! Távozhatnak! – Végszóra felpattantunk a székekről, majd egy gyors köszönés után ki is vonultunk.

NA, eddig lenne megírva. Asszem viszont kapás van - mármint ihlet terén -, így szaladok is legépelni. Véleményeket várom :)