Éf: 3 fejezete: Más szempontból

A Hold már magasan járt a sötét égen előhívva barátait is. A csillagok ugyan gyér fényt adtak, de a látványuk viszont csodálatos volt. A szellő boldogan segítette a levegő áramlását, ezzel is kényeztetve a járókelőket. Holnap lesz az ősz kezdete tudományosan, de már most is elérte azt, hogy a levelek sárgulni, hullani kezdjenek. Ez az évszak tökéletes kirándulásokra, közös kiruccanásokra. Már akinek… Ilyenkor az időjárás rapszodikussá, kiszámíthatatlanná válik, ezzel lehetetlenné téve megjósolni a járulékos meteorológiai változásokat.

A szél kedvesen, szelíden játszadozott természetellenesen sötétvörös fürtjeimmel. Lassan kászálódtam le a vonatról, hisz’ minek is sietni. „Nem hajt a tatár!” Csengett fülemben a negédes hang nagynéném szájából. Sosem voltam oda a nőért, bármennyire is szerette volna ezt elérni. A forgalmas „kis” vonatmegálló most is csurig volt, de olyannyira, hogy a közlekedés majdhogynem lehetetlennek számított. De ez persze nem akadályozta meg az embereket abban, hogy továbbra is lökdössék egymást. Hiszen minek is az udvariasság? Na, jó, ezt nem pont nekem kéne mondanom, ugyanis alighanem én vagyok ennek a tökéletes ellentéte. De hát nem lehetek én Mr. Tökély! No, de vissza a valóságba.

Szóval miközben azon igyekeztem, hogy ne passzírozzanak össze – mert hát szép is lenne, ha nyomorékként döntögetném meg a lányokat -, sikeresen nekimentem valakinek. Egy olyan egyénnek, akit nem szívesen látnék. Sajnos ez fordítva nem mondható el…
- Szia! - sipította fülsüketítően. Igen, ő is egy az „áldozataim” közül. Sajnálatos módon a levakarhatatlanabb fajtából.
- Helló! - köszöntem. Én nem vagyok valami faragatlan pöcs, akit nem tanítottak illemre, mert oktattak. De van egy közös a neveletlen köcsögben és bennem: velem sem foglalkoztak, akárcsak velük. Csupán ambíció kérdése, hogy olyan akarsz lenni, vagy sem. Én ugyan egyikbe sem tartozom, de megelégszem magammal. A kettő között vergődöm, szerencsémre.
- Jaj, ne légy már ilyen! - nyávogta szüntelenül. - Miért nem hívtál? Vártalak… - Itt megállt. Kezdtem megörülni a hirtelen beállt csendnek, de legnagyobb bánatomra hamar vége szakadt. - Sebaj! Nem tudok rád haragudni. Nem akarsz átjönni ma estére? Egyedül leszek, és… - Abbahagyta! Mondjuk csak zavarában, de oly mindegy. Tudom, mit akar, tegyünk a kedvére!
- Tulajdonképpen ma ráérek - kezdtem szórakozottan -, pont ezért átmegyek Peterhez. - Ránéztem ártatlan képpel, láttam, ahogy elszontyolodik, majd hirtelen kivirul.
- Oh, értem - vigyorgott rám perverzül. - Ebben az esetben én is elmegyek veled. Tök jól fogunk szórakozni hármasban! - Na, erre mi a faszomat mondjak? Komolyan ennyire hülye, vagy csak tetteti?
- Jó lenne, de… - elfordultam, majd egy elég silány trükköt vetettem be. - Most jut eszembe, hogy már megígértem másnak, bocs - néztem „bűnbánó” arccal, majd - magamban jót nevetve a hoppon maradt lányon - elhúztam a csíkot.

Tudom, tudom… De nem bírom a kiscsajt! Én az egyéjszakásokat csipázom, de ez túl ragaszkodó. Nekem legalábbis. Tehát elindultam a kijárat felé, és ezúttal sikeresen ki is jutottam. Ránéztem az órámra, és mit látok? Alig fél órám maradt odaérni az évnyitóra, különben a banya kinyír. És csak úgy közlöm: az a város másik felén van! Drága Elisabethnek köszönhetően késésben vagyok, jó háromnegyed óráig feltartott. Fura, nem emlékszem, hogy ennyit beszélt volna. Bár már nem is csodálkozom, mert reflexszerűen kikapcsolok, ha ő megszólal. Valamiért ugyanis irritál a hangja.

Mivel így is időhiányában voltam, kénytelen voltam elbattyogni a legközelebbi megállóhoz. Pedig úgy szerettem volna sétálni! Na, de majd legközelebb. Miközben sétáltam, alaposan szemügyre vettem a már megszokott tájat. Csak pár lámpa áldogált elszórtan, bár a sötét sikátorok hemzsegtek. Négy-öt szórakozóhely, egy nagyobb market és egy alig látható pláza sorakozott az utcán. Mögötte lett volna az egyik kisebb park, majd az egyik buszmegálló. De hát odáig hülye lennék elmenni! Így a már látóhatáron belüli megállót szemeltem ki. Szerencsémre épphogy odaértem, mert már láttam is bekanyarodni a buszt. Épp csak felszálltam, és mi van? A jegyellenőrről épp lefeszegették a gatyát, így jól láthatóvá téve a halálfejes boxerét. Na, itt már én sem bírtam megállni röhögés nélkül. Az öreg vörös fejjel próbált egybeolvadni a busz falával.

Csakhogy az már elindult, így hasra esve - a térdig lehúzott gatyában - csúszott hátra az autóbusz hátsó része felé. A következő megállónál feltápászkodott, majd amilyen gyorsan csak lehet, eltűnt a „fedélzetről”. Most már lassan megnyugodva helyezkedtem el az ülésemben. Elővettem a zsebemből a fülhallgatómat és az iPhonomat is. Egy pörgős számot választottam a Linkin Parktól, majd az éjszakai élet csodáit kezdtem el bámulni. Nem mondom, hogy érdekes tevékenység, de lefoglalja a gondolataidat. Arra pedig jó. Csendesen nézegettem a gyorsan elhaladó épületeket. Egyik követte a másikat, szinte száguldottunk. A Hold és a hozzá tartozó csillagok vidáman mosolyogtak rám, mintha csak gúnyolódnának, hogy míg én ebben a botrányos világban élek, addig ők csak röhögnek rajtam.

Egy ideje már utaztam - olyan húsz percnek tűnt -, mikor már megláttam az iskolát. Nem nagyon lézengtek már kinn, amiből arra következtetek, hogy mindjárt idő lesz. Felálltam, majd a cuccomat magam után húzva az ajtókhoz léptem. Jeleztem, majd pár pillanat múlva fékezett egyet a busz, én pedig leugrottam, és a tanintézet felé vettem az irány. Megjegyzem: elég egyszerű volt, mivel az épület mellett állt meg közvetlenül. Odasiettem a bejárathoz, ami kinyílt, ezzel esélyt adva a „behatolásra”.

Sietve lépkedtem az aula felé - minő meglepetés - az intézmény másik felébe. Pár perc séta után felismerhetővé vált a túlzsúfolt helyiség. Mindenhol gyerek és gyerek, meg a cuccaik. Rögtön körbekémleltem a társaság java részét, és meg is találtam haverjaimat a sarokban ácsorogni. Odasiettem hozzájuk, mire egy elégedett vigyort engedett a szőke barátom. Ezzel ellentétben a fekete hajú arcán keserű grimaszt véltem látni.

- Csá! - köszöntem azonnal, és melléjük lépek.
- Helló! - jött a gyors válasz.
- Hehe, én nyertem! Egy perccel, de én győztem! Na, ki a király? Hát, én! - kezdett el ugrálni a szőke, Jason nevű barom.
- Jó, elég lesz! - hangzott a parancs mindenkitől a klubból.
- Oké, nyugi van - emelte mellkasa elé a kezeit. - Inkább hallgassuk meg Gab kifogását a késése miatt.
- Végre egy normális ötlet! - sóhajtott fel Tom.
- Jó, csak hadd mondja már el! - kezdte Carter is.
- De úgy nem megy, ha folyton dumáltok! - ordította le a fejüket Adam, a „főnök”.
- Hé, semmiség - szóltam közbe. - Apámtól nehezen szabadultam, anyám szorongatott, mikor meg leszálltam a vonatról, az az idióta csitri - tudjátok Elisabeth - meg nem volt hajlandó leszállni rólam! Szóval le kellett ráznom magamról, ami háromnegyed órámba telt, hála a dumálásának. Aztán a buszra szálltam, ahol a jegyszedőről lerángatták a gatyát. Miután az is elmenekült, ideért végre a busz, és bejöttem. Itt pedig Jason hülyeségeit látom és Noam keserű fejét - mondtam el egy szuszra, és csodálkoztam, hogy eddig bírtam levegő nélkül.
- És ez neked semmi? - kérdezték, vagy inkább kijelentették. - Kár, a papa szerencsétlenkedését nem láttuk - utaltak a jegyszedő fószerra, miközben egyszerre mondták a magukét. Elég nehéz megérteni!
- Ja, és légyszi küld el a csajokat, mert már rohadtul idegesítenek a folytonos nyálcsorgatásukkal - mondtam hangosan, hátha észreveszik magukat, de mintha nem történt volna semmi, folyatták tovább. Kurvák…
- Persze - mondta meg hökkenve Jason ikre, Dewayne. Teljesen egyformáknak mondhatóak, ha kihagyjuk azt a részt, hogy míg Dewayne csak egyéjszakásokra vágyik, addig Jason jár is velük. Majd a végén kibeszéli a hibáikat, és viccet csinál az egészből.
- Most is valami hasonlót tehetett Jason – tűnődtem, majd kiderült, hogy elég hangosan, mert az ikrek rám kapták a fejüket.
- Hogy mit csináltam? - nézett rám összevont szemöldökkel az említett. Nem érti a helyzetet…
- Ja, csak azon gondolkodtam, hogy vajon megint mibe keveredhettél, hogy egész nyáron velem dumáltál - néztem rá hasonló arccal, mire kicsit zavartan megvakarta a tarkóját.
- Hát, tudod… a legutolsó csajommal történteket valahogy megtudták anyámék, és eléggé dühösek voltak rám.
- Várj csak - szállt be a beszélgetésbe Derek is. - Mióta érdekel téged az, hogyha valamit anyádék mondanak?
- Tudod, ezen a nyáron kicsit kemény eszközökhöz nyúltak - nézett vigyorogva.
- Aha, így már érthető. De akkor te hogyan is úsztad meg? - mustrálta Mack azzal a tekintetével, amivel mindent kiszed az emberből.
- Először is én buktam le - karolta át a testvére vállát – másodszor pedig nem osztottam meg minden kis piszkos ügyet a világgal, csak megdugtam őket. Így egyszerű dolgom volt. Meg amúgy is: Jason után már nem mertek arra gondolni, hogy én valami rosszat tettem - röhögte el magát a végére, amibe mi is csatlakoztunk, kivéve Jasont. Ő komor, fanyar képpel bámulta a cipője orrát.
- Mi van haver? Ennyire bánt, hogy nem csináltál semmi „rosszat” nyáron? - kérdezte iróniával a hangjában Richie is.
- Ja - jött a tömör válasz. És három, kettő, egy: kitör a vulkán. – Tudod, te milyen kurvául rohadt nehéz kibírni egész nyáron lányok nélkül? - Erre már végképp betelt a pohár. Hatalmas röhögésben törtünk ki mindannyian, kivéve ő.
- Tán’ egész szünidő alatt az ágyikód mellet csücsültek, vagy mi? - kérdeztem most már én is.
- Nem! - hallottuk meg a keserves hangot, de ezek szerint igen.
- Szóval igen - bólogattunk együttérzést utánozva.
- Hagyjuk inkább, jó? - pillantott ránk reménykedve. Mi meg voltunk olyan jószívűek, és abba hagytuk. Egy időre legalábbis.
- Oké, oké - jött meg a hangja valamelyikünknek. - Hallottátok, hogy valami új bige jön az suliba?
- Én igen.
- Én is. Fogadjunk, hogy te nem tudtál róla, Anthony - nézett rám vidáman csillogó tekintettel.
- Valóban - sóhajtottam. - Hogy néz ki? - kezdtem egy értelmes beszélgetést.
- Azt még nem tudjuk. Ha minden igaz, akkor egy évvel fiatalabb, mint mi.
- Milyen a viselkedése, viszonya a többihez? - tettem fel a következő kérdést.
- Azt hiszem, elég csendes típus. Viszont ha valaki jól megismeri, nagyon barátságos. Csak ennyit tudok, bocs.
- Semmi - gondolkodtam el. - Csinos?
- Ja, egy bombázó - megvakarja az állát, mintha valami nagyon ütőset akarna mondani. - Mi van h…
- Mi az, érdekel? - vágtak közbe egyszerre megint, majd vihorásztak rajtam.
- Ki kell használni minden lehetőséget - próbáltam komolyan tekinteni rájuk, de nem jártam sikerrel, mert én is elkezdtem nevetni.
- Khm. Kérem, Caprisco, és a bandája - hallottam egy öreg, erőteljes, kihangosított hangot. - Szeretném végre elkezdeni - les körbe az igazgató a teremben, majd újra megköszörüli a torkát, mire csend lesz az aulában.