Éf 6. fejezete: Új életem kezdete...

- Nagyszerű! Kész is volnánk. Távozhatnak! – Végszóra felpattantunk a székekről, majd egy gyors köszönés után ki is vonultunk.
- Ez gyors volt – motyogtam magamnak.
- Igen, de valószínű, hogy csak veled van így. Nálunk órákig papolt mindenféléről, és még azt sem választhattam ki, melyik osztályba akarok menni.
- Hm, akkor nem értem. Mindegy is. Te melyik osztályban vagy? – tudakoltam mosolyogva.
- A C-ben – öltött rám játékosan nyelvet. – Szal’ egész álló nap idegesíteni tudlak – nevetett fel jóízűen.
- Jaj, szerencsétlen személyem – emeltem fel a kezeimet a szívemhez, egyfajta drámai kisugárzást mutatva. Erre csak egy újabb nevetést kaptam válaszul. – Amúgy hol találkoztok a srácokkal? – kérdeztem félvállról. Próbáltam azt a hatást kelteni, hogy „Engem aztán nem érdekel, csak gondoltam megkérdezem”. De nem tudom ez mennyire sikerült.
- Igazából nem beszéltünk meg semmit. De mivel új vagy itt, mit szólnál, ha nálad lenne? Amolyan avatásnak.
- Nem rossz ötlet. De vajon a többieknek se lesz ellenére? – támadt fel bennem rögtön a félelem.
- Már miért lenne? – tudakolta meglepetten.
- Hát… nem tudom – vakargattam zavartan a tarkómat dadogásom közepette. Tényleg! Miért is gondoltam, hogy olyanok, mint a régi sulimban? – Én…
- Nyugi! – paskolta meg a vállamat. – Nem lesz semmi baj, oké? Higgy nekem! – kérte kedvesen, mire elmosolyodtam.
- Igazad van, bocsi.
- Mit mondtál, melyik a tiéd? – váltott témát gyorsan.
- Ö, a… – gondolkodtam. – A kilencvenötös.

- És ezt csak ilyen dadogva tudod mondani? – csipkelődött.
- Jó van, na, nekem ez még szokatlan. Még a PIN-kódomat se tudom mindig megjegyezni, nemhogy egy röpke pillanat alatt a szobaszámot, amit elhadart a diri– vágtam be a durcit.
- Oké-oké! – tette fel védekezően a kezét. – Felszabadultabbnak tűnsz egyébként, mint nemrég. – Egy egyszerű kijelentés lett volna, bennem mégis bennszorult a levegő tőle. Nem, egyáltalán nem vagyok felszabadult, csak gondoltam, könnyebb lenne azt mutatni kifelé, mint tényleg annak lenni. Szó sincs olyanról… Mindegy. Ezt neki nem kell tudnia.
- Ö, igen, talán egy kicsit. – Nem volt ez hazugság, mert tényleg nyugodtabb vagyok, de a szerepem szerint is annak kell lennem. De ez ismét egy fölösleges infó.
- Örülök – állt meg. – Amúgy itt vagyunk – mutatott az ajtóra, amin csak két név volt. A leendő szobatársamé és az enyém.
- Köszi, hogy elkíséreltél. Szia – intettem neki, majd egy aprót koppantottam az ajtóra, és beléptem. Kis híján lefagytam.
- Szia, akkor majd egy óra múlva…
- Mi a szent szar?! – nyögtem. A szoba színe még normális halvány krémszínű volt, de amik a falon rajta voltak…
- Csak rosszul látom, és az nem az a buzi énekes, ugye?
- Oh, szia! – köszönt egy nyájas hang a hátam mögül. Megfordultam, de bárcsak ne tettem volna. A csaj egy extra mini szoknyában és egy feszülős, hasig érő topban virított. A szeme erősen ki volt húzva, szempillái összeragadtak a sok szempillaspiráltól, ajkát vastagon vöröses rózsaszín rúzs fedte, haja szinte aranyszőke, ami erős kontrasztot alkotott napbarnított – inkább szolizott – bőrével. – Elisabeth Gordon vagyok. De szólíts csak Beth-nek, Elnek vagy Ellie-nek esetleg – mosolygott rám. Ha normálisan öltözködne – nem kurvákat megszégyenítően –, és nem viselkedne ilyen tettetett kedvességgel, akkor talán kedvelném is. Talán.

- Chris vagyok – motyogtam zavartan.
- Tudom – nevetett fel. – Mindegy, rendezkedj csak be!
- Kösz, hogy megengeded – gondoltam magamban. Nem szoktam ilyen lenni, de idegesített a lány – vagy nem tudom, minek nevezzem – tenyérbe mászó stílusa. – Melyik ágyat kaphatom meg? – kérdeztem az udvariasságot fenntartva, amúgy tök fölöslegesen. Mindegyik tele volt pakolva, de az egyikről – a balról – már szorgosan pakoltam is át a ruháit a sajátjára.
- Hé, ne már! Csak egy kicsit hadd maradjanak ott! Nem tudtam eltenni őket még! Légyszi – nézett rám nagy szemekkel, miközben nyávogott.
- Nem, bocsi. – A szemei könyörgően nagyra tágultak, ami a szempillaspiráltól – és a többi fölösleges kencétől – még ijesztőnek is tűnt. – Na, jó – morogtam egy sóhajjal megtoldva.
- Köszi – ugrott a nyakamba, mire én diszkréten eltoltam magamtól.
- Bocs, nem bírom, ha ölelgetnek – mondtam, amikor megláttam sértődött tekintetét.
- Fura – jegyezte meg vinnyogva.
- Ez van – vontam vállat nemtörődöm módon. – Na, pakolj, mert a fiúk szerintem mindjárt itt lesznek!
- Fiúk? – csillantak fel a szemei. – Kik?
- Gabék.
- Mi?! Te összebarátkoztál a suli legmenőbb srácaival?
- Igazából, inkább ők velem… – kezdtem volna, de annyira felpörgött, hogy nem is figyelt rám.
- Mit vegyek fel? – tűnődött.
- Hogy-hogy mit?
- Te lány – fogta a fejét hitetlenül. – A suli királyai idejönnek, nem öltözhetek fel ilyen hétköznapian. Veled jóban vannak, mondd, mit vegyek fel. – Nem nagyon értettem az összefüggést…
- Esetleg több ruhát – ajánlottam. Tudom, gonosz volt, de… Nincs de. Pont.
- Ez gonosz volt… Mindegy… – morogta, majd mintha nem történt volna semmi, újra nekikezdte. – Jaj, mit vegyek fel, Chris? Segíts! – könyörgött.
- Nem nagyon értem ezt a nagy felhajtást, de mindegy. Esetleg valami egyszerű dolgot: egy sötétkék csőfarmer és egy fehér mintás póló – segítettem, miközben az én ágyamon heverő két említett ruhadarabra utaltam. Szerencsére értette, és lekapva onnan a ruhákat gyorsan fel is vette.

***

Jó húsz perc után a többiek is megjöttek – addig elfogadható állapotba hoztuk a szobát, vagyis a hülye, béna posztereit és a többit elpakoltattam vele. Először engem köszöntöttek, majd meglepetten konstatálták a változást Beth-en. Egy óvatos pillantást vetettek rám, mire én megvontam a vállam, és mosolyogva hallgattam a folyamatosan változó beszédtémákat.
Bő tíz perc múlva – mikor már mindenki megszokta szobatársam jelenlétét – odaosont hozzám.
- Örök hála – suttogta a fülembe, majd vissza is csatlakoztunk a beszélgetésbe. Körülbelül így telt az este…