- Tudod, mit? – álltam fel. – Ha úgysem eszünk többet, menjünk aludni! Későre jár.
-
Oké – ugrott fel, s sétált a kijárat felé. Az ajtónál azonban
megtorpant. – Shun… Hol van a fürdő? – motyogta csendesen, de én azért
még hallottam.
- A szobámmal szemben. Majd viszek neked valami ruhát. Tusfürdő, sampon van, törülköző a jobb szekrényben.
- Köszönök mindent, amit ma tettél – suttogta elpirulva, majd elindult a megadott irányba.
HARIKO SZEMSZÖGE
Sietve haladtam a megadott irányba. Semmi kedvem nem volt Shunnal a kelleténél több időt tölteni.
-
Hogy miért? – kérdeznéd Te. A válasz egyszerű és fontos: Semmi kedvem
egy vámpírral egy légtérben maradni úgy, hogy annak sem a szülei, sem
más hozzátartozója nincs jelen.
Igaz, sem Usuiban, sem a családjukban szereplő hímneműekben nem tudnék megbízni – ez főleg a szöszkére igaz.
Mikor
odaértem, sietve benyitottam, és ledöbbentem. A szoba – akarom mondani,
fürdő – egy öt csillagos sztár lakosztályában lévővel vetekedett. Hogy
miért? Talán, mert a kád akkora volt, mint egy medence, a zuhanyzóban
simán elfértek vagy öten, inkább hatan. Volt még egy fél fallal
elkerített WC és egy gyönyörűen megformált mosdócsésze. Igen, így
képeltem volna el egy híresség fürdőjét. És úgy tűnik, mostantól így
kell majd Shunékét is.
Mivel nem értem rá lacafacázni, gyorsan a
zuhanyhoz léptem, majd miután ledobáltam magamról a ruhákat, be is
álltam a kellemes testmeleg vizet folyató kabinba, amit utólag nyitottam
meg. A zuhanyzó is mindenféle számomra szükségtelen – és veszélyes –
dolgot tudott. Mint például masszírozni, vagy mit. Összesen két percig
folyattam magamra, majd utána gyorsan levettem a tusfürdő tartóról az
egyik – vízesés illatú – flakont, a kezembe nyomtam egy kicsit,
bedörzsöltem magam, majd ugyanezt a hajammal is megtettem. Gyorsan
lemostam magamról a habot, és előkapva az egyik törülközőt,
megszárítkoztam. Körém tekertem az egyiket, majd elővettem egy másikat
is – kék színűt, így mindegyik kék volt rajtam –, azt pedig a hajam
szárítására használtam.
Jó tíz perce „szórakoztam” már, mikor
nyílt az ajtó. Ez nem is lenne gond, ha nem akkor jutott volna eszébe az
egyik törcsinek – őrült nevek, juhé! –, hogy a gravitációnak
engedelmeskedjen. Értsd: leesett rólam. Tipikus „Fuck yeah!” helyzet.
Még szerencse, hogy jók a reflexeim, így időben elkaptam, mielőtt
teljesen feltárult volna a titokzatos idegen előtt az én pocsékul béna
kinézetem.
- Olyan jókor tudtok megjelenni ám – morogtam a srácnak.
Mikor felnéztem visszavontam volna. Egy húszas éveinek tűnő nő állt
előttem. – Elnézést, azt hittem, hogy valamelyik srác jött be.
- Nem, semmi. Masakazu Juliette vagyok. Usui rángatott ide, igaz? Bár, őt most nem látom…
- Ö, Shunnal vagyok itt…
- Oh, tényleg? – csillant fel a szeme. – Hogy csináltad?
- Mármint mit? – kérdeztem totál zavarban, miközben a „ruhámat” fogtam, hogy nehogy még egyszer lecsússzon.
- Jaj, bocsi, fürödtél – takarta el félig a szemeit. – Szóval, hogy érted el, hogy hazahozzon?
- Igazból én itt ébredtem…
- Mi? Tényleg? – kacagott fel csilingelő harangokra emlékeztető hangján.
- Ö, igen. Tudja eltitkoltam előle valamit, és mikor ő rájött, és kérdőre vont, elájultam – motyogtam.
- Oh – kapta a szája elé a kezét. – De ugye most már jól vagy? – tudakolta aggódva. Hát ezt is megértem…
- Hát… igen, azt hiszem. – Ha az álmosságot leszámítjuk – ami ólomsúllyal ereszkedett a szemhéjaimra –, akkor igen, jól vagyok.
- Értem. Na, hagylak felöltözni. – hátrált kifele. – Oh, szia, Shun! – köszöntötte a megilletődött fiút.
- Szia – motyogta, majd felém fordult. – Bocs, nem találtam semmi normálisat.
-
Ö, értem – motyogtam. – Sürgősen le kell szoknom erről a dadogásos
dologról, mert már rohadtul idegesít! – gondoltam magamban idegesen. –
Várj, akkor mit veszek fel? – vallattam idegesen.
- Pont mondtam volna. Tessék – dobott oda egy XXL-es fekete pólót.
- Kösz – morogtam. – Megtennéd, hogy kifáradsz? – puhatolóztam.
- Oké, a szobámban leszek.
- Köszönöm – fortyogtam gúnyosan.
Miután
mindenki volt olyan kedves, hogy egyedül hagyott, felvettem a
melltartómat és rá a pólót. – Oké, gatya nem kell, mert akkora rajtam,
mint egy hálóing. De mit veszek fel bugyinak? – A végét már csak
suttogtam. Aztán megpillantottam a talajon egy bokszert. Ugye ez csak
viccelt? Ugye?!
Miután kellőképpen kidühöngtem magam, átcsoszogtam alvótársam szobájába.
- Shun, hol is fogok aludni? – motyogtam, amikor megláttam, hogy itt biza csak egy ágy van.
- Az ágyban? – kérdezett vissza nemtörődömön.
- Jó, és te hol? A földön? – szálltam vitába vele.
- Az ágyban – jelentette ki.
- Tiltakoznék, de jelenleg túl álmos vagyok hozzá.
- Ez jó hír – dörmögte vissza.
- Mindegy. Enyém a… melyik oldal?
- Bal.
- Oké.
- Alvást’!
-
Neked is – szóltam halkan, majd az elcsendesült szobát lestem egy
darabig, amíg el nem nyomott az álom. Ez a nap fura és jelenleg
túlzottan fárasztó volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése