AJÁNLANÁM CRAZY GIRL-NEK, AKI ANNYIRA VÁRTAAAA :D
Morogva mutattam ki nemtetszésemet, hogy valaki pofátlanul felvert álmomból. Újabb lábrángatásra, újabb morgás volt a válasz.
-
Igazán abbahagyhatnád bármit is csinálsz! Még korán van, oké? –
motyogtam. Most az a kedves, imádnivaló– akárki–a derekamat kezdte
ölelgetni, miután megint meghúzta a lábam. – Nem hallottad?
- Hm? –
Jött a kisfiús hang valahonnan mellőlem. Meglepetten nyitottam ki a
szemeimet, s ültem volna fel, ha nem feküdt volna az az egyén rajtam,
mivel így kicsit nehezebb volt a helyzet. – Aludni akarok, mama! – He?
Én nem vagyok senki mamája!
- Szállj már le rólam! – kezdtem kiakadni.
- Hm? Mama, még egy kicsit hagyj! Usui már biztosan fenn van! – panaszkodott gyermeteg hangon.
-
Oké… Shun, légy szíves! – kérleltem, mire végre méltóztatott kinyitni a
szemeit. Először erősen elkezdte rázni a fejét– mondván majdcsak
eltűnök valamikor–, majd felfogta, hogy ez a módszer nem igazán
akaródzik beválni; tágra nyílt szemekkel nézegetett.
- Ha
kibámészkodtad magad, le is szállhatnál. – Ezt illúziórombolónak,
bunkónak szántam, de sajnos a pirulós formámnak hála, csak erőtlen
suttogás lett belőle. Megint elkerekedett szemek – kezdett elegem lenni
belőle –, aztán kirobbant belőle a nevetés. Első gondolatom az volt,
hogy ez megőrült. A második, hogy meg kéne ölni. A harmadik, nos… az
elmaradt, kitörlődött,caputot mondott.
- Szívesen elnézném egész
nap azt, ahogy nevetsz rajtam, de nem óhajtok elkésni. Nem mellesleg
igazán leszállhatnál már – duzzogtam.
- Jó, jó – mászott le rólam még mindig vigyorogva.
- Ezer hála – dünnyögtem.
- Most miért vagy mérges? – kacagott fel megint.
- Úgy látom, valakinek nagyon jó a kedve…
- Most vess meg érte – rándította meg a vállát. Annyira nem önmaga.
- Te szívtál valamit – jelentettem ki a komolynak szánva mondandómat. Hát, nem jött össze.
- Ja, levegőt, meg jókedvet! Menjünk le! – intett, hogy álljak fel, majd gyorsan bevetette az ágyat.
- Oké, ez több, mint fura – mosolyodtam el a végére én is.
Miközben
lefelé haladtunk vicces témákat dobott fel, amin én is nevetni tudtam
már csak. Lent a szokott „reggeli-műsor” ment, amíg le nem értünk. Akkor
aztán elszabadult a pokol, vagy mi. Az anyuka felpattant az asztaltól,
és zavartan nekikezdett a részem megcsinálásának. Az apuka vagy ki,
felugrott vigyázzállásba, és a homlokára illesztve a kezét kihúzta
magát, így tisztelgett. Usui röhögve vállon veregette, majd felém
közelítve igyekezett megölelni. Én hátrálva – a lépcső felé –
hátraestem, így feldöntve a most leérkező Shunt. Ettől a vörös még
jobban röhögött, én pironkodva igyekeztem felállni Shun öléből, akinek
úgy tűnik ma túlságosan is jókedve volt, mert visszarántott az ölébe, és
kuncogva nyomott egy puszit a homlokomra.
Na, ekkor borult fel a
székkel együtt Usui hahotázva, visszaült rá,de nem sikerült az akciója.
Az apus ráesett a meglepettségében, az édesanyjuk pironkodva leejtette
az épp megfogott kristályvázát. – Az, hogy került oda?! – Shun kacagva
döntött hátra minket, mivel fogta a derekamat vele együtt dőltem.
- Oké. – Ezt sikerült kinyögnöm úgy öt perc elteltével. A többiek megint felröhögtek, amihez most már én is csatlakoztam.
- Üdv az Őrültekházában! – mondta Shun. – Ez a reggeli kiadás – súgta összeesküvő hangon.
- Ö, kész a reggeli. Már, ami maradt belőle – nézett Usuira és annak apjára, akik a terítővel együtt estek hanyatt.
- Jó reggelt! – köszöntem. –Mondjuk, az már van! – szakadt ki egyszerre szerény személyemből, és a huncutul vigyorgó feketéből.
- Azon gondolkodom, hogy most, ha felállok – már, ha azt engeded –, az mit indít el.
-
Hát… felengedjelek állni? – tudakolta elmélkedést játszva. És képes
volt két percig elszórakozni a gondolkodással, vagy mivel! – Na, jó! –
És nagy szívfájdalom árán – nekem úgy tűnt neki az volt –, hajlandó volt
elengedni a derekam és velem együtt felállni. Persze, úgy tűnt a
kialakuló kínos csend sem zavarta meg a vidámságában, rácsapott egyet a
seggemre. Mikor pedig szúrósan ránéztem, csak egy derültségtől csillogó
szemet kaptam.
- Mit szívtál?
- Hm… Tényleg, mit? Egész végig itt voltál, nem hinném, hogy esélyem lett volna szippantani bármit is.
- Amikor fürödtem…
-
Te komolyan ilyennel vádolsz engem? – nézett rám ártatlanul csillogó
tekintettel, és mintha egy pillanatra egy kis megbántottság csillant
volna be.
- Nem, bocs – nyögtem ki bűntudatosan, mire egy szexi félmosolyt villantott rám. Na, jó! Ez tényleg…
- Még mindig alszom, ugye? – súgtam neki oda.
- Nem – vigyorgott rám kisfiúsan.
- Oké… Akkor ez egy kandi kamerás akármi? – folytattam kevésbé nagy önbizalommal.
- Nem! – Ebbe a szóba annyi gyerekes boldogság szorult, hogy képtelen voltam nem elmosolyodni.
-
Na, együnk! – kiáltottunk fel ismételten egyszerre. Máskor ilyenkor
dühbe gurult volna, de most csak kajánul nézett rám?!Hát azt hiszem
ilyen nyugodt reggelem se volt még… Mondjuk, nem is nyugodt, inkább
vidám…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése