Szép csendben megpróbálok
elosonni, ami abban hiúsul meg, hogy Usui valamiért visszaránt, és
dühösen vizslat. Így inkább meg sem próbálva egy kicsit is figyelni,
nagy előnyben kezdtem részesíteni az egyik fát, és persze társait. Mivel
Usui-jal ellentétben, ők tényleg jó beszédpartnerek, meghallgatnak, és
egyszer sem – ismétlem: egyszer sem – kotyognak bele oda nem illő
dolgokat… Miközben én élénk eszmecserét folytatok a környező
növényekkel, addig „drágalátos” testvérkém szinte már megsüketítő
hangossággal ordít a fülembe, hogy felhívja magára a figyelmet, ami
legnagyobb sajnálatára elmarad.
- Shun! – vág hátba.
- Mi van már? – nézek rá szikrázó szemekkel.
- Ezt én is kérdezhetném! Már vagy öt perce dumálok, te meg mintha itt se lennék, nézed a fát!
- És? Nem hiszem, hogy valami rohadt érdekeset magyarázhattál.
- Nem tudhatod, mert nem is figyeltél!
- Így jártál.
- Gonosz!
- Hm, tényleg? – nézek rá gúnyosan mosolyogva.
- Fura vagy! – jelenti ki gyerekes sértődöttséggel.
- Valóban? Fel se tűnt – tettetem a hülyét.
- Hagyd már abba! – kiáltja mérgesen.
- És ha nem teszem? – nézek rá ártatlanul.
- Akkor… akkor… megjárod!
Na, itt tört ki belőlem a röhögés, mire ezt Usui egy gyilkos tekintettel jutalmazta.
- Jó, jó elég! – teszi vállunkra a kezét Hariko, szintén vigyorogva.
- Te is az ő párját fogod? – mutat rám dühtől izzó tekintettel.
- Mi? Dehogyis. Csak olyan viccesek voltatok. Pont, mint két gyerek! – És újból elkezd nevetni. Lágy nevetése erősen visszhangzik a fás tájon, majd mikor sikerült abbahagynia, és már csak mosolyog, megszólal.
- Menjünk, mert különben megint elkésünk – néz jelentőségesen Usui-ra, majd felém fordul. – Csinálj vele valamit, mert így tényleg elkésünk! – mutat a még mindig nagyban durcizó srác felé.
- Na jó – sóhajtok, miközben odasétálok a vörös mellé. – Usui! – mordulok rá, mire az rám emeli sötét szemeit, majd kinyújtja a nyelvét, és újból elfordul. – Usui, hallod? Menjünk órára!
- De én nem akarok! – játssza az agyát.
- Kit érdekel, hogy mit akarsz? Jössz, és kész!
- Ne már! – nyújtja el az á betűt, miközben egy grimasszal az arcán, de feláll.
- Köszönöm – sóhajtom lemondóan, miközben elindulok az iskola irányába.
A további utat csendben tesszük meg, hármasban. Kivételesen Usui se dumál, bár ez lehet, hogy annak tudható be, hogy még mindig duzzog. Az egyre ritkuló erdős területen csak halk lépteinket lehet hallani. Csendben sétáltunk, majd mikor végre odaérünk a sulihoz, sietősebbre fogva a tempót, nyargalunk fel a hosszú lépcsőkön, és lépünk be a terembe. Hangos morajlás töri meg az eddigi néma csendet, minek persze mi voltunk az okozói. Még intünk egyet egymásnak Usui-jal, mire ő elölről a középső sor első padjában – Hariko mellé –, én pedig az ablak felőli oldal utolsójában foglalom el helyem.
HARIKO SZEMSZÖGE, MÚLT IDŐ
Gyorsan haladtunk idefele jövet, oly’ annyira, hogy alig bírtam tartani a tempót. Shun gyors iramot diktált, az egyszer biztos! Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor elértük az iskolát. „Végre” mondtam magamban. Sajnos ezután sem lassított a „gyalogláson” – szerintem, inkább kocogáson, de mindegy –, nem, még gyorsított is, majd mikor elértük az osztályt – amiben fura módon csönd volt – nyugtalanul, majdnem indulatosan lépett be. Még egyet intett Usui-nak – rám se bagózott –, aki ezt viszonozta, majd ellépett mellőlünk, és elment a helyére. Usui persze velem tartott, mert csodával határos módon az én padom mellé került az övé. Mikor leültem, vigyorogva – Az előbb nem duzzogott még? – elfoglalta a helyét, és mindenféle csacskaságról kezdett beszélni – aminek felét se értettem, bár talán jobb is –, míg be nem csengettek.
Az első óra szörnyű volt, ezt meg kell hagyni. Hogy miért? Talán, mert töri volt, és a tanár bealudt a saját magyarázásán – még mindig rejtély, hogy csak nem aludt eleget, vagy szerinte is rém unalmasan magyarázott – majd, mikor végre felébredt – mert mi nekünk eszünk ágában sem volt felébreszteni – volt képe azt mondani, hogy következő órán dogát írat velünk. Majd mikor kérdőre vontuk, hogy mégis miért, akkor így felelt:
- Azért, mert kihasználtátok egy szegény tanár alvási szükségleteit, majd még pár perccel később se ébresztettetek fel. Nem, ti megvártátok, hogy vége legyen ezen izgalmas, és így kárba menő órának. Plusz akkor is csak azért ébredtem fel, mert szólt a csengő!
Ezt persze utána a diákok azzal magyarázták, hogy a tanár úrnak nehéz volt a tegnapi napja, és csak azt akarták, hogy kellően kipihenje magát. Ezen természetesen jót nevettem magamban. Más diák biztosan azt mondaná, hogy baromi jó óra lehetett, de nekem erről más a véleményem… A következő óra valamivel nyugodtabb körülmények közt telt. Nem volt se verekedés, se fölösleges duma, és a „Hogyan idegeljük ki a tanárt?” játék is elmaradt. Utána tesi következett, amin sajnos a tanár kitalálta, hogy fussuk körbe a sulit tizennyolcszor. Khm… Azt akarja, hogy megdögöljek?! Ha igen, jó úton halad!
Ezekkel a gondolatokkal futottam, míg a lányok nem csatlakoztak, mert onnantól kénytelen voltam arra válaszolgatni, hogy mit történt este suliba jövet, mit csináltam reggel, hogy aludtam, csináltam-e valami érdekeset, stb. Egy szóval a szokásos kérdések. Azt persze véletlenül sem hagyták volna ki, hogy mit kerestem a suli két legmenőbb srácával. Mikor válaszoltam, hogy csak véletlenül futottunk össze, teljesen elszomorodtak. Biztos valami tuti pletykát akartak. Hát azt nem kapják meg tőlem! Mikor mindent elmondtam magamról, az életemről, a személyiségemről, a hobbijaimról, szokásimról, békén hagytak, és áttértek valami izgalmasabb dologra. A későbbi óráim a következőek voltak: matek, kémia, rajz, biológia, művészettörténelem, fizika, irodalom. Szóval ma csak tíz órám volt. Nem volt valami izgalmas, de tűrhető volt. Lefoglalni az ember agytekervényeit legalábbis jó. Már ha másra nem is…
Mikor kicsöngettek az utolsó óráról, éppen egy embert rajzoltam, amit még biológián kezdtem el unalmamban. Mindenki egy emberként állt fel, kivéve engem. Engem senki nem várt haza, és ember vagyok, így nem kell sietnem haza a családomhoz. A Nap sincs rám hatással. Így hát nyugodtan üldögéltem, miközben az emberek szállingóztak kifelé. Mikor már minden ember elment legalább vagy húsz perce, akkor álltam fel, és hagytam el a termet. A nap első sugarai finoman cirógatták bőrömet, míg a gyengéd szellő alig észrevehetően bele-bele kapott lila hajamba. A friss, kis hópelyhek szelíden hulltak alá az anyatermészet lágy ölébe, majd csatlakozva társaikhoz; összeolvadtak a néhol még fekete talajjal.
Már kb. kétszáz métert tettem meg, mikor eszembe jutott, hogy egy szatyorban hagytam az eddigi rajzaimat, és ahhoz tartozó kis könyvet. Az leírja, hogy miért, mikor, és milyen érzéssel vezérelve készítettem őket. Az a könyv egyben a naplóm is volt! Gyors hátraarcot vágtam, majd, mint a villám, száguldottam vissza a termünkbe. „Biztos semmi baja! Hiszen én mentem ki utoljára! Nem történt semmi!” Próbáltam nyugtatgatni magam több-kevesebb sikerrel. Mikor beértem az osztályba, valaki már ott volt, és éppen az előbb említett könyvet olvasta. Reményvesztetten próbáltam eljutni a padomig, mire ő rám emelte a szemeit, amik pár pillanatig összeolvadtak az enyémmel, majd hirtelen megtörte a csendet:
- Mi folyik itt? – hangja zord, fenyegető volt. Lábaim megremegtek, majd végleg feladták a küzdelmet, és összecsuklottak.
- Shun! – vág hátba.
- Mi van már? – nézek rá szikrázó szemekkel.
- Ezt én is kérdezhetném! Már vagy öt perce dumálok, te meg mintha itt se lennék, nézed a fát!
- És? Nem hiszem, hogy valami rohadt érdekeset magyarázhattál.
- Nem tudhatod, mert nem is figyeltél!
- Így jártál.
- Gonosz!
- Hm, tényleg? – nézek rá gúnyosan mosolyogva.
- Fura vagy! – jelenti ki gyerekes sértődöttséggel.
- Valóban? Fel se tűnt – tettetem a hülyét.
- Hagyd már abba! – kiáltja mérgesen.
- És ha nem teszem? – nézek rá ártatlanul.
- Akkor… akkor… megjárod!
Na, itt tört ki belőlem a röhögés, mire ezt Usui egy gyilkos tekintettel jutalmazta.
- Jó, jó elég! – teszi vállunkra a kezét Hariko, szintén vigyorogva.
- Te is az ő párját fogod? – mutat rám dühtől izzó tekintettel.
- Mi? Dehogyis. Csak olyan viccesek voltatok. Pont, mint két gyerek! – És újból elkezd nevetni. Lágy nevetése erősen visszhangzik a fás tájon, majd mikor sikerült abbahagynia, és már csak mosolyog, megszólal.
- Menjünk, mert különben megint elkésünk – néz jelentőségesen Usui-ra, majd felém fordul. – Csinálj vele valamit, mert így tényleg elkésünk! – mutat a még mindig nagyban durcizó srác felé.
- Na jó – sóhajtok, miközben odasétálok a vörös mellé. – Usui! – mordulok rá, mire az rám emeli sötét szemeit, majd kinyújtja a nyelvét, és újból elfordul. – Usui, hallod? Menjünk órára!
- De én nem akarok! – játssza az agyát.
- Kit érdekel, hogy mit akarsz? Jössz, és kész!
- Ne már! – nyújtja el az á betűt, miközben egy grimasszal az arcán, de feláll.
- Köszönöm – sóhajtom lemondóan, miközben elindulok az iskola irányába.
A további utat csendben tesszük meg, hármasban. Kivételesen Usui se dumál, bár ez lehet, hogy annak tudható be, hogy még mindig duzzog. Az egyre ritkuló erdős területen csak halk lépteinket lehet hallani. Csendben sétáltunk, majd mikor végre odaérünk a sulihoz, sietősebbre fogva a tempót, nyargalunk fel a hosszú lépcsőkön, és lépünk be a terembe. Hangos morajlás töri meg az eddigi néma csendet, minek persze mi voltunk az okozói. Még intünk egyet egymásnak Usui-jal, mire ő elölről a középső sor első padjában – Hariko mellé –, én pedig az ablak felőli oldal utolsójában foglalom el helyem.
HARIKO SZEMSZÖGE, MÚLT IDŐ
Gyorsan haladtunk idefele jövet, oly’ annyira, hogy alig bírtam tartani a tempót. Shun gyors iramot diktált, az egyszer biztos! Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor elértük az iskolát. „Végre” mondtam magamban. Sajnos ezután sem lassított a „gyalogláson” – szerintem, inkább kocogáson, de mindegy –, nem, még gyorsított is, majd mikor elértük az osztályt – amiben fura módon csönd volt – nyugtalanul, majdnem indulatosan lépett be. Még egyet intett Usui-nak – rám se bagózott –, aki ezt viszonozta, majd ellépett mellőlünk, és elment a helyére. Usui persze velem tartott, mert csodával határos módon az én padom mellé került az övé. Mikor leültem, vigyorogva – Az előbb nem duzzogott még? – elfoglalta a helyét, és mindenféle csacskaságról kezdett beszélni – aminek felét se értettem, bár talán jobb is –, míg be nem csengettek.
Az első óra szörnyű volt, ezt meg kell hagyni. Hogy miért? Talán, mert töri volt, és a tanár bealudt a saját magyarázásán – még mindig rejtély, hogy csak nem aludt eleget, vagy szerinte is rém unalmasan magyarázott – majd, mikor végre felébredt – mert mi nekünk eszünk ágában sem volt felébreszteni – volt képe azt mondani, hogy következő órán dogát írat velünk. Majd mikor kérdőre vontuk, hogy mégis miért, akkor így felelt:
- Azért, mert kihasználtátok egy szegény tanár alvási szükségleteit, majd még pár perccel később se ébresztettetek fel. Nem, ti megvártátok, hogy vége legyen ezen izgalmas, és így kárba menő órának. Plusz akkor is csak azért ébredtem fel, mert szólt a csengő!
Ezt persze utána a diákok azzal magyarázták, hogy a tanár úrnak nehéz volt a tegnapi napja, és csak azt akarták, hogy kellően kipihenje magát. Ezen természetesen jót nevettem magamban. Más diák biztosan azt mondaná, hogy baromi jó óra lehetett, de nekem erről más a véleményem… A következő óra valamivel nyugodtabb körülmények közt telt. Nem volt se verekedés, se fölösleges duma, és a „Hogyan idegeljük ki a tanárt?” játék is elmaradt. Utána tesi következett, amin sajnos a tanár kitalálta, hogy fussuk körbe a sulit tizennyolcszor. Khm… Azt akarja, hogy megdögöljek?! Ha igen, jó úton halad!
Ezekkel a gondolatokkal futottam, míg a lányok nem csatlakoztak, mert onnantól kénytelen voltam arra válaszolgatni, hogy mit történt este suliba jövet, mit csináltam reggel, hogy aludtam, csináltam-e valami érdekeset, stb. Egy szóval a szokásos kérdések. Azt persze véletlenül sem hagyták volna ki, hogy mit kerestem a suli két legmenőbb srácával. Mikor válaszoltam, hogy csak véletlenül futottunk össze, teljesen elszomorodtak. Biztos valami tuti pletykát akartak. Hát azt nem kapják meg tőlem! Mikor mindent elmondtam magamról, az életemről, a személyiségemről, a hobbijaimról, szokásimról, békén hagytak, és áttértek valami izgalmasabb dologra. A későbbi óráim a következőek voltak: matek, kémia, rajz, biológia, művészettörténelem, fizika, irodalom. Szóval ma csak tíz órám volt. Nem volt valami izgalmas, de tűrhető volt. Lefoglalni az ember agytekervényeit legalábbis jó. Már ha másra nem is…
Mikor kicsöngettek az utolsó óráról, éppen egy embert rajzoltam, amit még biológián kezdtem el unalmamban. Mindenki egy emberként állt fel, kivéve engem. Engem senki nem várt haza, és ember vagyok, így nem kell sietnem haza a családomhoz. A Nap sincs rám hatással. Így hát nyugodtan üldögéltem, miközben az emberek szállingóztak kifelé. Mikor már minden ember elment legalább vagy húsz perce, akkor álltam fel, és hagytam el a termet. A nap első sugarai finoman cirógatták bőrömet, míg a gyengéd szellő alig észrevehetően bele-bele kapott lila hajamba. A friss, kis hópelyhek szelíden hulltak alá az anyatermészet lágy ölébe, majd csatlakozva társaikhoz; összeolvadtak a néhol még fekete talajjal.
Már kb. kétszáz métert tettem meg, mikor eszembe jutott, hogy egy szatyorban hagytam az eddigi rajzaimat, és ahhoz tartozó kis könyvet. Az leírja, hogy miért, mikor, és milyen érzéssel vezérelve készítettem őket. Az a könyv egyben a naplóm is volt! Gyors hátraarcot vágtam, majd, mint a villám, száguldottam vissza a termünkbe. „Biztos semmi baja! Hiszen én mentem ki utoljára! Nem történt semmi!” Próbáltam nyugtatgatni magam több-kevesebb sikerrel. Mikor beértem az osztályba, valaki már ott volt, és éppen az előbb említett könyvet olvasta. Reményvesztetten próbáltam eljutni a padomig, mire ő rám emelte a szemeit, amik pár pillanatig összeolvadtak az enyémmel, majd hirtelen megtörte a csendet:
- Mi folyik itt? – hangja zord, fenyegető volt. Lábaim megremegtek, majd végleg feladták a küzdelmet, és összecsuklottak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése