- Nagyszerű! Kész is volnánk. Távozhatnak! – Végszóra felpattantunk a székekről, majd egy gyors köszönés után ki is vonultunk.
- Ez gyors volt – motyogtam magamnak.
-
Igen, de valószínű, hogy csak veled van így. Nálunk órákig papolt
mindenféléről, és még azt sem választhattam ki, melyik osztályba akarok
menni.
- Hm, akkor nem értem. Mindegy is. Te melyik osztályban vagy? – tudakoltam mosolyogva.
- A C-ben – öltött rám játékosan nyelvet. – Szal’ egész álló nap idegesíteni tudlak – nevetett fel jóízűen.
-
Jaj, szerencsétlen személyem – emeltem fel a kezeimet a szívemhez,
egyfajta drámai kisugárzást mutatva. Erre csak egy újabb nevetést kaptam
válaszul. – Amúgy hol találkoztok a srácokkal? – kérdeztem félvállról.
Próbáltam azt a hatást kelteni, hogy „Engem aztán nem érdekel, csak
gondoltam megkérdezem”. De nem tudom ez mennyire sikerült.
- Igazából nem beszéltünk meg semmit. De mivel új vagy itt, mit szólnál, ha nálad lenne? Amolyan avatásnak.
- Nem rossz ötlet. De vajon a többieknek se lesz ellenére? – támadt fel bennem rögtön a félelem.
- Már miért lenne? – tudakolta meglepetten.
-
Hát… nem tudom – vakargattam zavartan a tarkómat dadogásom közepette.
Tényleg! Miért is gondoltam, hogy olyanok, mint a régi sulimban? – Én…
- Nyugi! – paskolta meg a vállamat. – Nem lesz semmi baj, oké? Higgy nekem! – kérte kedvesen, mire elmosolyodtam.
- Igazad van, bocsi.
- Mit mondtál, melyik a tiéd? – váltott témát gyorsan.
- Ö, a… – gondolkodtam. – A kilencvenötös.
- És ezt csak ilyen dadogva tudod mondani? – csipkelődött.
-
Jó van, na, nekem ez még szokatlan. Még a PIN-kódomat se tudom mindig
megjegyezni, nemhogy egy röpke pillanat alatt a szobaszámot, amit
elhadart a diri– vágtam be a durcit.
- Oké-oké! – tette fel
védekezően a kezét. – Felszabadultabbnak tűnsz egyébként, mint nemrég. –
Egy egyszerű kijelentés lett volna, bennem mégis bennszorult a levegő
tőle. Nem, egyáltalán nem vagyok felszabadult, csak gondoltam, könnyebb
lenne azt mutatni kifelé, mint tényleg annak lenni. Szó sincs olyanról…
Mindegy. Ezt neki nem kell tudnia.
- Ö, igen, talán egy kicsit. – Nem
volt ez hazugság, mert tényleg nyugodtabb vagyok, de a szerepem szerint
is annak kell lennem. De ez ismét egy fölösleges infó.
- Örülök – állt meg. – Amúgy itt vagyunk – mutatott az ajtóra, amin csak két név volt. A leendő szobatársamé és az enyém.
- Köszi, hogy elkíséreltél. Szia – intettem neki, majd egy aprót koppantottam az ajtóra, és beléptem. Kis híján lefagytam.
- Szia, akkor majd egy óra múlva…
- Mi a szent szar?! – nyögtem. A szoba színe még normális halvány krémszínű volt, de amik a falon rajta voltak…
- Csak rosszul látom, és az nem az a buzi énekes, ugye?
-
Oh, szia! – köszönt egy nyájas hang a hátam mögül. Megfordultam, de
bárcsak ne tettem volna. A csaj egy extra mini szoknyában és egy
feszülős, hasig érő topban virított. A szeme erősen ki volt húzva,
szempillái összeragadtak a sok szempillaspiráltól, ajkát vastagon
vöröses rózsaszín rúzs fedte, haja szinte aranyszőke, ami erős
kontrasztot alkotott napbarnított – inkább szolizott – bőrével. –
Elisabeth Gordon vagyok. De szólíts csak Beth-nek, Elnek vagy Ellie-nek
esetleg – mosolygott rám. Ha normálisan öltözködne – nem kurvákat
megszégyenítően –, és nem viselkedne ilyen tettetett kedvességgel, akkor
talán kedvelném is. Talán.
- Chris vagyok – motyogtam zavartan.
- Tudom – nevetett fel. – Mindegy, rendezkedj csak be!
-
Kösz, hogy megengeded – gondoltam magamban. Nem szoktam ilyen lenni, de
idegesített a lány – vagy nem tudom, minek nevezzem – tenyérbe mászó
stílusa. – Melyik ágyat kaphatom meg? – kérdeztem az udvariasságot
fenntartva, amúgy tök fölöslegesen. Mindegyik tele volt pakolva, de az
egyikről – a balról – már szorgosan pakoltam is át a ruháit a sajátjára.
-
Hé, ne már! Csak egy kicsit hadd maradjanak ott! Nem tudtam eltenni
őket még! Légyszi – nézett rám nagy szemekkel, miközben nyávogott.
-
Nem, bocsi. – A szemei könyörgően nagyra tágultak, ami a
szempillaspiráltól – és a többi fölösleges kencétől – még ijesztőnek is
tűnt. – Na, jó – morogtam egy sóhajjal megtoldva.
- Köszi – ugrott a nyakamba, mire én diszkréten eltoltam magamtól.
- Bocs, nem bírom, ha ölelgetnek – mondtam, amikor megláttam sértődött tekintetét.
- Fura – jegyezte meg vinnyogva.
- Ez van – vontam vállat nemtörődöm módon. – Na, pakolj, mert a fiúk szerintem mindjárt itt lesznek!
- Fiúk? – csillantak fel a szemei. – Kik?
- Gabék.
- Mi?! Te összebarátkoztál a suli legmenőbb srácaival?
- Igazából, inkább ők velem… – kezdtem volna, de annyira felpörgött, hogy nem is figyelt rám.
- Mit vegyek fel? – tűnődött.
- Hogy-hogy mit?
-
Te lány – fogta a fejét hitetlenül. – A suli királyai idejönnek, nem
öltözhetek fel ilyen hétköznapian. Veled jóban vannak, mondd, mit vegyek
fel. – Nem nagyon értettem az összefüggést…
- Esetleg több ruhát – ajánlottam. Tudom, gonosz volt, de… Nincs de. Pont.
-
Ez gonosz volt… Mindegy… – morogta, majd mintha nem történt volna
semmi, újra nekikezdte. – Jaj, mit vegyek fel, Chris? Segíts! –
könyörgött.
- Nem nagyon értem ezt a nagy felhajtást, de mindegy.
Esetleg valami egyszerű dolgot: egy sötétkék csőfarmer és egy fehér
mintás póló – segítettem, miközben az én ágyamon heverő két említett
ruhadarabra utaltam. Szerencsére értette, és lekapva onnan a ruhákat
gyorsan fel is vette.
***
Jó húsz perc után a többiek is
megjöttek – addig elfogadható állapotba hoztuk a szobát, vagyis a hülye,
béna posztereit és a többit elpakoltattam vele. Először engem
köszöntöttek, majd meglepetten konstatálták a változást Beth-en. Egy
óvatos pillantást vetettek rám, mire én megvontam a vállam, és
mosolyogva hallgattam a folyamatosan változó beszédtémákat.
Bő tíz perc múlva – mikor már mindenki megszokta szobatársam jelenlétét – odaosont hozzám.
- Örök hála – suttogta a fülembe, majd vissza is csatlakoztunk a beszélgetésbe. Körülbelül így telt az este…
2012. november 7., szerda
2012. november 2., péntek
Éf 5. fejezete: Átlátszó vagyok, avagy az új életem kezdete
Eltűnődve figyeltem esélyeimet, hogy
elmenekülök az új szobatársam elől, de mikor jobban belegondoltam,
„rájöttem” arra, amit már rég tudtam: semmi esélyem, hogy innen
eltűnjek. És tudjátok, hogy jöttem rá erre az igen fura kimenetelre?
Szedjük pontokba az okokat:
1. Először is semmi előre megtervezett tervem nincs arra, mit tennék, ha sikerülne valamilyen csoda folytán.
2. Mindenki itt van jelenleg a körülöttem, és igencsak nehéz lenne elmagyarázni a fennálló helyzetet, miszerint akaratom ellenére hoztak ebbe a suliba.
3. A szüleim mondhatni „híresek”, így minden lehetséges módot bevetnének a megtalálásomra…
4. Hova mennék?
Szerintem ennyi ok bőven elég, így végül a már annyira ismert „Nekem semmi bajom” maszkot magamra öltve kémleltem körbe. A fiúk dumáltak a lányokkal, a többi diák épp most ment el, én meg itt álltam, mint egy darab fa, aki a többit nézegeti. Érdekes megfogalmazás, mi? Végül odaslattyogtam melléjük, így pont hallottam egy mondat végét.
- …kísérje el, nem? Ő szerintem biztosan tudja, hol van az igazgatói, hisz’ már egy csomószor ott volt, velünk ellentétbe – mondta gondolatait hangosan kifejtve Alexa.
- Nem is rossz ötlet – helyeseltek a fiúk is.
- Mi is? – léptem oda, hogy lássanak is.
- Ja, csak azt beszéljük, hogy ki kísérjen el…
- És kire jutottatok? – kértem számon őket mosolyogva.
- Chris-re – válaszoltak rögtön.
- Még Noamra gondoltunk, de ővele nem biztos, hogy beszélgetni is tudnál közben…
- De nekem most dolgom van! Bocsi, Chris! – nézett rám Christopher bocsánatkérően.
- Mégis mi dolgod van? – kapta fel a vizet Hana.
- El kell intéznem pár papírt a cégnél…
- Megint? – sóhajtottak fel páran dramatikusan.
- Bocsi, skacok! Ugye nem gond? – nézett rám újra. Csak nemlegesen megráztam a fejem. – Biztos?
- Persze, menj csak! Noam, akkor benne vagy? – lestem az említettre.
- Miért is ne? – somolygott halványan.
- Akkor jó! Menjünk! Még valami. Majd légyszi körbevezetnél az épületben?
- Ja! – jött a felelet, majd elindult az egyik irányba.
- Majd találkozunk! – ígértem nekik, és a fiú után eredtem.
NOAM SZEMSZÖGE
Elgondolkodva figyeltem a csendesen mellettem haladó alakot. Nem olyan személynek tűnik, aki az a túlzottam vidám személyiség lenne. Ez már akkor is bebizonyosodott, mikor azt hitte, senki nem figyel rá. Akkor az arca pontosan olyan volt, mint most… Magába zárkózott, szomorú és enyhén csalódott kifejezés ült az arcán. Vajon ez azért van így, mert nem akarta, hogy pont én sétálgassak mellette? Vagy esetleg más a problémája?
- Chris…
- Hogy? – eszmélt fel, majd rám emelte kék színben pompázó szemeit. A szemeiben még látszódtak az előbbi arckifejezés „nyomai”, melyet arcán ülő halvány mosollyal próbált álcázni.
- Mi a bajod? – álcáztam magam az „Én flegma vagyok, és rohadtul nem érdekel, mi bajod!” maszkkal. Tudom, hogy ez egy kicsit hülyén jön ki, hisz’ ha már megkérdeztem, kellene, hogy érdekeljen, de… Nincs de. Pont.
- Nincs semmi bajom… – adta az ártatlant.
- Persze, én meg a római pápa vagyok lúdtollal a seggemben, miközben indián táncokat járok, pici pink tütüben, és csak úgy unalomból mellé Evanescene-t éneklek! Ennyire hülyének ne nézz! Csak úgy süt rólad az elkeseredettség! Na, mi a gond? – A végére egészen ellágyult a hangom, a haragom elpárolgott, és kedvesen mosolyogtam rá.
- Istenem! – nevetett fel. – Mennyi mindent megtudtam rólad egyetlen egy mondatban – somolygott bágyadtan. – De eddigi életem során még sosem tapasztaltam ennyi figyelmet az irányomban a bátyámon és pár szolgálón kívül. Köszi! Ennyire feltűnő lett volna az, hogy szar a kedvem? – komolyodott el.
- Nem, annyira nem. Mondjuk inkább úgy, hogy számomra nyitott könyvnek számítasz, oké? – vigyorogtam rá kitartóan.
- Oké – viszonozta még a gesztusomat, majd elkezdtünk normálisan beszélgetni lényegtelen dolgokról. Egyszer csak megálltam.
- Mi a gond? – állt meg ő is.
- Itt vagyunk – feleltem, majd körülbelül ötven embert kikerültem, és bekopogtam.
- Tessék – hallottam meg a már jól megszokott hangot a bejáraton belülről.
- Jó estét! – köszöntünk illedelmesen, majd a székek felé indultunk. Mikor kényelmesen elhelyezkedtünk, szólalt meg csak a diri.
- Miben lehetek segítségükre, Mr. Rodrigo?
- Köszönöm kérdését, de én csak kísérőként vagyok itt ma – hangsúlyoztam ki a ma szót.
- Értem. Ez esetben mit tehetek magáért, Miss.?
- Tudja, a családom már kijelentette egy ideje, hogy én bentlakásos iskolába fogok járni, valamint azt, hogy ide… a lényeg az, hogy ide kell járnom, és azért jöttem, hogy kitöltsem a kötelező papírokat – fejezte be a végét kicsit gyorsan.
- Értem. Mi a neve?
- Christina Angelina Camorra.
- Vagy úgy… – Hosszú csend következett, majd a nő kissé ijedten, zavartan kezdett el újra beszélni. – Akkor mindjárt adom is a lapokat, Miss. Camorra. – Látszólag Chrisnek nem tűnt fel az igazgató különös viselkedése, vagy csak már hozzászokott. Mikor megkapta a rengeteg papírt, Chris halkan elkezdett írni, majd alig öt perc múlva át is nyújtotta a papírtömeget. – Köszöntjük az iskolában, Miss.!
- Enyém a megtiszteltetés! Kérem, mi az, amit még tudnom kellene esetleg?
- Semmi különös. A szoba számát gondolom tudja, de azért elismétlem: Kilencvenötös, szobatársa pedig Elisabeth Gordon. Mivel a tízediket kezdi, választhat osztályt. A: nagyon jó a tanulási átlaguk, és kicsit gyorsabban is haladnak az anyaggal. B: az átlag jó, lassabban haladnak, de könnyebb beilleszkedni. Vannak még a sport tagozatosok… C: az átlag jó, de több a testnevelés, és napi szinten kettő van, plusz még egy másfél órás edzés… D: az átlagteljesítményük közepes, testnevelés napi egy, sokan vannak, és elutasítóak. Személy szerint az A-t javasolnám, de én nem kötelezhetem ilyenre.
- Az A-t nem választanám semmiképp. A B nem rossz, de én naphosszat tanulni nem akarok, és biztosra veszem, hogy nem jönnék ki velük túl jól. A sport iránt nem rajongok annyira, de szeretem. Benne lennék az edzésben, és hamarabb meg is találom benne az elfoglaltságot, úgy vélem, hogy talán jól be tudnék illeszkedni. A D saját elmondása alapján rossz választás lenne, így maradnék a C-nél.
- Érthető, akkor kérem, ezt még írja be. – Átnyújtotta az egyik kitöltött lapot, majd miután Chris odafirkantotta a nevét és a választott osztályt, ő maga is aláírta. Az egész bejelentkezés inkább hasonlított egy teapartira, báli beszélgetésre, mintsem iskolában való beiratkozásra.
- Nagyszerű! Kész is volnánk! Távozhatnak! – Végszóra felpattantunk a székekről, majd egy gyors köszönés után ki is vonultunk.
NA, eddig lenne megírva. Asszem viszont kapás van - mármint ihlet terén -, így szaladok is legépelni. Véleményeket várom :)
1. Először is semmi előre megtervezett tervem nincs arra, mit tennék, ha sikerülne valamilyen csoda folytán.
2. Mindenki itt van jelenleg a körülöttem, és igencsak nehéz lenne elmagyarázni a fennálló helyzetet, miszerint akaratom ellenére hoztak ebbe a suliba.
3. A szüleim mondhatni „híresek”, így minden lehetséges módot bevetnének a megtalálásomra…
4. Hova mennék?
Szerintem ennyi ok bőven elég, így végül a már annyira ismert „Nekem semmi bajom” maszkot magamra öltve kémleltem körbe. A fiúk dumáltak a lányokkal, a többi diák épp most ment el, én meg itt álltam, mint egy darab fa, aki a többit nézegeti. Érdekes megfogalmazás, mi? Végül odaslattyogtam melléjük, így pont hallottam egy mondat végét.
- …kísérje el, nem? Ő szerintem biztosan tudja, hol van az igazgatói, hisz’ már egy csomószor ott volt, velünk ellentétbe – mondta gondolatait hangosan kifejtve Alexa.
- Nem is rossz ötlet – helyeseltek a fiúk is.
- Mi is? – léptem oda, hogy lássanak is.
- Ja, csak azt beszéljük, hogy ki kísérjen el…
- És kire jutottatok? – kértem számon őket mosolyogva.
- Chris-re – válaszoltak rögtön.
- Még Noamra gondoltunk, de ővele nem biztos, hogy beszélgetni is tudnál közben…
- De nekem most dolgom van! Bocsi, Chris! – nézett rám Christopher bocsánatkérően.
- Mégis mi dolgod van? – kapta fel a vizet Hana.
- El kell intéznem pár papírt a cégnél…
- Megint? – sóhajtottak fel páran dramatikusan.
- Bocsi, skacok! Ugye nem gond? – nézett rám újra. Csak nemlegesen megráztam a fejem. – Biztos?
- Persze, menj csak! Noam, akkor benne vagy? – lestem az említettre.
- Miért is ne? – somolygott halványan.
- Akkor jó! Menjünk! Még valami. Majd légyszi körbevezetnél az épületben?
- Ja! – jött a felelet, majd elindult az egyik irányba.
- Majd találkozunk! – ígértem nekik, és a fiú után eredtem.
NOAM SZEMSZÖGE
Elgondolkodva figyeltem a csendesen mellettem haladó alakot. Nem olyan személynek tűnik, aki az a túlzottam vidám személyiség lenne. Ez már akkor is bebizonyosodott, mikor azt hitte, senki nem figyel rá. Akkor az arca pontosan olyan volt, mint most… Magába zárkózott, szomorú és enyhén csalódott kifejezés ült az arcán. Vajon ez azért van így, mert nem akarta, hogy pont én sétálgassak mellette? Vagy esetleg más a problémája?
- Chris…
- Hogy? – eszmélt fel, majd rám emelte kék színben pompázó szemeit. A szemeiben még látszódtak az előbbi arckifejezés „nyomai”, melyet arcán ülő halvány mosollyal próbált álcázni.
- Mi a bajod? – álcáztam magam az „Én flegma vagyok, és rohadtul nem érdekel, mi bajod!” maszkkal. Tudom, hogy ez egy kicsit hülyén jön ki, hisz’ ha már megkérdeztem, kellene, hogy érdekeljen, de… Nincs de. Pont.
- Nincs semmi bajom… – adta az ártatlant.
- Persze, én meg a római pápa vagyok lúdtollal a seggemben, miközben indián táncokat járok, pici pink tütüben, és csak úgy unalomból mellé Evanescene-t éneklek! Ennyire hülyének ne nézz! Csak úgy süt rólad az elkeseredettség! Na, mi a gond? – A végére egészen ellágyult a hangom, a haragom elpárolgott, és kedvesen mosolyogtam rá.
- Istenem! – nevetett fel. – Mennyi mindent megtudtam rólad egyetlen egy mondatban – somolygott bágyadtan. – De eddigi életem során még sosem tapasztaltam ennyi figyelmet az irányomban a bátyámon és pár szolgálón kívül. Köszi! Ennyire feltűnő lett volna az, hogy szar a kedvem? – komolyodott el.
- Nem, annyira nem. Mondjuk inkább úgy, hogy számomra nyitott könyvnek számítasz, oké? – vigyorogtam rá kitartóan.
- Oké – viszonozta még a gesztusomat, majd elkezdtünk normálisan beszélgetni lényegtelen dolgokról. Egyszer csak megálltam.
- Mi a gond? – állt meg ő is.
- Itt vagyunk – feleltem, majd körülbelül ötven embert kikerültem, és bekopogtam.
- Tessék – hallottam meg a már jól megszokott hangot a bejáraton belülről.
- Jó estét! – köszöntünk illedelmesen, majd a székek felé indultunk. Mikor kényelmesen elhelyezkedtünk, szólalt meg csak a diri.
- Miben lehetek segítségükre, Mr. Rodrigo?
- Köszönöm kérdését, de én csak kísérőként vagyok itt ma – hangsúlyoztam ki a ma szót.
- Értem. Ez esetben mit tehetek magáért, Miss.?
- Tudja, a családom már kijelentette egy ideje, hogy én bentlakásos iskolába fogok járni, valamint azt, hogy ide… a lényeg az, hogy ide kell járnom, és azért jöttem, hogy kitöltsem a kötelező papírokat – fejezte be a végét kicsit gyorsan.
- Értem. Mi a neve?
- Christina Angelina Camorra.
- Vagy úgy… – Hosszú csend következett, majd a nő kissé ijedten, zavartan kezdett el újra beszélni. – Akkor mindjárt adom is a lapokat, Miss. Camorra. – Látszólag Chrisnek nem tűnt fel az igazgató különös viselkedése, vagy csak már hozzászokott. Mikor megkapta a rengeteg papírt, Chris halkan elkezdett írni, majd alig öt perc múlva át is nyújtotta a papírtömeget. – Köszöntjük az iskolában, Miss.!
- Enyém a megtiszteltetés! Kérem, mi az, amit még tudnom kellene esetleg?
- Semmi különös. A szoba számát gondolom tudja, de azért elismétlem: Kilencvenötös, szobatársa pedig Elisabeth Gordon. Mivel a tízediket kezdi, választhat osztályt. A: nagyon jó a tanulási átlaguk, és kicsit gyorsabban is haladnak az anyaggal. B: az átlag jó, lassabban haladnak, de könnyebb beilleszkedni. Vannak még a sport tagozatosok… C: az átlag jó, de több a testnevelés, és napi szinten kettő van, plusz még egy másfél órás edzés… D: az átlagteljesítményük közepes, testnevelés napi egy, sokan vannak, és elutasítóak. Személy szerint az A-t javasolnám, de én nem kötelezhetem ilyenre.
- Az A-t nem választanám semmiképp. A B nem rossz, de én naphosszat tanulni nem akarok, és biztosra veszem, hogy nem jönnék ki velük túl jól. A sport iránt nem rajongok annyira, de szeretem. Benne lennék az edzésben, és hamarabb meg is találom benne az elfoglaltságot, úgy vélem, hogy talán jól be tudnék illeszkedni. A D saját elmondása alapján rossz választás lenne, így maradnék a C-nél.
- Érthető, akkor kérem, ezt még írja be. – Átnyújtotta az egyik kitöltött lapot, majd miután Chris odafirkantotta a nevét és a választott osztályt, ő maga is aláírta. Az egész bejelentkezés inkább hasonlított egy teapartira, báli beszélgetésre, mintsem iskolában való beiratkozásra.
- Nagyszerű! Kész is volnánk! Távozhatnak! – Végszóra felpattantunk a székekről, majd egy gyors köszönés után ki is vonultunk.
NA, eddig lenne megírva. Asszem viszont kapás van - mármint ihlet terén -, így szaladok is legépelni. Véleményeket várom :)
Éf: 4. fejezete: A sors kegyes... vagy nem?
- Akkor üdvözlünk az iskolában! - mondták egyszerre, és az iskolával szembe fordítottak.
Nem hittem volna, hogy ilyen gyönyörű lesz. Az épület halvány citromsárga, három emeletes csoda. Körülötte különböző virágágyások voltak kialakítva, gyümölcsfákkal keretezve. Az építmény mögé egy kis járda vezetett, ahol a koleszt sejtettem. Viszont a lányok úgy gondolták, eleget nézelődtem, mert a dolog szó szoros értelmében elráncigáltak. Épp meg akartam szólalni, mikor észrevettem, hogy már nem is az udvaron vagyunk, hanem az új „otthonomban”. Mikor meglátták a képemet, szélesen elvigyorogtak, és tovább ráncigáltak. Természetesen közben folyamatosan csacskaságokat magyaráztak.
- Chris? - nézett rám kíváncsian Hana.
- Tessék?
- Miért néztél folyton? – kérdezte ugyanabban a hangfekvésben, mint először.
- Bocsi, elbambultam.
- Semmi baj, csak fura volt. Nem szoktam még ehhez hozzá - magyarázkodott zavartan nevetgélve.
- Egyébként hova megyünk? Vagy öt perce gyalogolunk már - lestem most Alexa felé.
- Tudod, ez egy bentlakásos suli, és pont ezért a kollégiummal egy összekötő részében van.
- Egyben van a kolesszel? - nyaggattam hülye kérdéseimmel fürkészően.
- Igen. Egy óriási folyosóval van összekötve, hogy a hidegebb, rosszabb időkben is könnyű legyen az átjárás. Az iskolának kettő aulája van: az egyik az, amiben a tanintézeti rendezvényeket tartják, mint például a fellépések, pályázatok kihirdetése. Azt már elhagytuk, mert az ellenkező irányban volt. Az évnyitó, és záró ünnepségeket a közösben tartják, hogy ne pazarolják el az időt. Az az összekötő folyosó egy nagyobb termében van, körülbelül félúton.
- Ez tök fölösleges - mondtam elgondolkodva.
- Szükségtelen is, meg nem is. Mert ha jobban belegondolsz, akkor az időjárás miatt jó. Ugyanakkor pénzkidobás a lustaság miatt. Amiatt találták ki szerintem, mert rájöttek, hogy senki nem figyel rájuk, és ezzel próbálják lerövidíteni az utat. Meg azért, hogy ne essen ki sok idő, és tudják folytatni a munkájukat.
- Érthető, de nekem akkor sem jön be - makacskodtam álláspontom mellet kitartva.
- Semmi gond. Hisz’ mindenkinek más az álláspontja. Egyébként mindjárt ott vagyunk.
- Végre! Nem bírtam volna még öt percig - mosolygott Hana. Én csak helyeslően bólintottam, miközben a nagyjából már kivehető alakokat bámultam. Még elég nehéz őket bemérni, de ez természetesen változni fog majd pár perc elteltével.
- Majd megtennétek, hogy körbevezettek? - néztem rájuk reménykedve.
- Persze - mondták egyszerre mosolyogva.
- Egyébként melyik iskolában tanultál eddig? A környéken van valahol? - kérdezősködött Alexa.
- Nem, sajnos nagyon messze innen. Philadelphia szívében, egy Williams Trumble Szakközép és Művészeti Középiskolában tanultam - bazsalyogtam rájuk.
- Oh, de akkor mégis, hogy kerültél ide? - érdeklődött kíváncsian Hana.
- Leginkább a szüleimnek tudható be. Tudjátok, ők munkamániások, és ez volt a tervük velem és a testvéremmel, hogy ők szabadon mászkálhassanak. Ők ugyebár sosem voltak mintaszülők. Általában valamilyen rokonra, vagy bébicsőszre voltunk bízva. Ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy lerázzanak minket.
- Uh, mégis milyen szülő az ilyen, Alexa? - nézett megrökönyödve barátnőjére.
- Nem tudom - lesett félre az említett.
- Megjöttünk! - ugrott fel a barna hajú egyén. Erre mindenki ránk nézett, amitől szerintem pipacsvörössé válhattam. Rosszallóan méregettem a mellettem álldogáló figyelemfelkeltőt, amitől alaposan elsápadt.
- Bocsi - suttogta halálra váltan. Alig láthatóan megráztam a fejem, majd elindultam az egyik üres sarok felé.
Végig magamon éreztem a kutakodó, fürkésző tekinteteket, amelyek nagy valószínűséggel az új sulis, ismeretlen ismerőseimtől származtak. Jelenleg nem nagyon tudott foglalkoztatni. Közben észleltem, hogy a lányok követtek, így gyorsabbra fogtam a tempót, és meg sem álltom a kipécézett zugig. Pár másodperc múlva megjelentek ők is, majd folytatták az eszmecseréjüket.
- Tényleg bocsi!
- Semmi, csak legközelebb ha lehet, kerüljük. Oké? - pillantottam rá.
- Oksa!
- Egyébként - kezdte a másik is. - tudod már, melyik osztályba fogsz járni?
- Nem, majd ezután megyek eligazításra.
- Ja, oké. Akkor gondolom még a szobatársadat se tudod, igaz?
- Nem, sajnos - morogtam. - Egyébként ugye nincs semmilyen problémás diák itt? – vizsgáltam az arcát ijedten, majd félre lestem.
- Nem, tudtommal nincsenek ilyen problematikus tanulók – mondta nyugodtan.
- Mikor születtél? - ugrott elém a barna hajú.
- He? - tettem fel az értelmes kérdést értetlen arccal.
- Midőn időkről származik kegye? - kezdte újra, régies stílusban, amitől nevethetnékem támadt.
- Bocs, csak pont így szoktak beszélni azok a marhák a bálokon. Hogy mikor születtem? 1994. szeptember 16-án, pénteken. Miért?
- Puszta érdeklődés - vigyorgott rám. Még jó pár kérdést tettek fel, de különösebb figyelmet nem szenteltem nekik, automatikusan válaszolgattam.
- Caprisco és a bandája - hallottam egy érdes, rekedtes hangot. A beszédet elsütő idős nőre pillantotam, aki tőlünk jobbra figyelt valakiket. Én is a hang irányába fordultam, ahol egy engem figyelő srácot vettem észre. – Szeretném végre elkezdeni - szólalt meg újra, majd csend telepedett az eddig zajos helyiségre. Az ismeretlent egy oszlop takarta, ahonnan észrevétlenül figyelhetett engem tovább, amit ki is használt.
- Dewayne! - tette valaki a vállára a kezét. - Közöttünk vagy, haver? - Az illető lassan ráemelte tekintetét, majd egy aprót bólintott. - Hm, veled meg mi lett?
- Semmi, csak elgondolkodtam kicsit. Bocsi, Gab. - Ezzel le is tudta a dolgot, majd visszatért az eredeti cselekedetéhez, azaz a bámulásomhoz. A másik is felnézett rám, majd hirtelen felismerést láttam szemeiben. Aztán nekem is leesett a tantusz.
- Te vagy a vonatról! - hallottuk meg saját hangunkat ugyanakkor csengeni. Mindketten elmosolyodtunk a puszta véletlen fura találkozásán.
- Hogy? - álltak mellém a csajok.
- Oh, szia Gab, Dew - üdvözölték a fiúkat.
- Sziasztok - viszonozták a gesztust.
- Lányok! - léptek elő még páran.
- Bővült a csapat? - kérdezte egy fekete hajú fiú rám nézve.
- Attól függ! Mit szólsz, Chris? Beszállsz? - tették fel a sokakat foglalkoztató témát a lányok.
- Hova? - mustráltam őket értetlenül.
- A kis klubunkba - jött valahonnan a válasz.
- Na, jó lesz! - biztatott Alexa is.
- Hát, oké - feleltem bizonytalanul.
- Szuper! - hangoztatták a többiek.
- Hogy hívnak? - lépett elém a vörös hajú, vonatos „ismerősöm”.
- Christina Angelina Camorra - mondtam bizonytalankodva.
- Én Gabriel Anthony Caprisco vagyok, örvendek! - Természetellenes vörös hajjal, és tengerkék szemekkel áldotta meg az ég, mi? Klassz…
- Jason Abdul - ugrott elő egy energiabomba szőke tüsi frizuval, zöld kuksival.
- Thom Laryn. Szia! - Tipikus barna, vállig érő haj és ugyanolyan szem.
- Hi! Carter Droullin. - Szőkésbarnás, tépett, rövid haj, zöld szemek.
- Csá! Adam Walwin. - Kesebarna haj, sötét barna szem.
- Helló! Noam Wright. - Fekete üstök, szintén sötét csipa. Imádom a feketét!
- Dewayne Abdul. Velem már „találkoztál” az előbb - vigyorgott. Arra tippelek, hogy ikertesó, mivel pont olyan, mint Jason.
- Szevasz! Derek Badrick. - Fekete haj, macskazöld látószerv. Ismerős, ismerős… na, de honnan is?
- Hali! Mack Trumble vagyok. - Barnásvöröses frizura, őzbarna tekintet. Kijöttünk a könyvekből?
- Örvendek! Én Richard Lewis vagyok. - Vörös hajviselet, zöld pislogóval. Hasonlít valakire…
- Hi! Christopher Rodrigo. - Fekete hajzattal, és ezüst szemekkel. Ez, de király! Mint egy farkas!
- Szeva! Erich Brandul. - Fahéjszínű bozont, szőkés csíkokkal, szintén dohánybarna szemcsikkel. Tuti melír…
- Helló, Theo Knight, örülök! - És végül ő, rókavörös séró, majdnem cián szemek. Hm, fura, egy szín, de nagyon szép.
Így új ismerősökre tettem szert. Várj, hány nevet is kéne akkor megjegyeznem? Egy, kettő, három, négy, öt, hat - Ez már most bazi sok! - hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő, plusz a lányok. Jesszus! Egy nap ennyi név! És még egyszer… Jesszus!
- Üdvözlünk köztünk! - szólaltak fel a szokásos egyszerreségben. Ehhez hozzá kell majd még szoknom. Mind vigyorogtak, miközben engem vizslattak.
- Srácok! Nem kéne figyelni? - biccentett a fejével a diri felé Alexa.
- Jaj, nem lesz semmi! Minden évben ugyanaz; üdvözlés, pályázatok, beosztás a szobákba, és további ünnepélyek dátumának elmondása. Na, meg a szokásos rizsa: versek, könyvrészletek, stb. Ezt mindenki tudja. Nincs miért aggódni. Egyébként is a beosztást névsor szerint kell átvenni, és mindig szólítják őket. Különben meg úgyis véletlenszerű sorsolással választják ki az embereket. Szóval az alapvető logikával ez a végén lesz. A többi meg csak fölösleges duma - darálta le az ünnepély rendet azt hiszem Mack.
Még egy ó betű, és kész is a mackó. Most lőjetek le! Én és a komolyság, mi? Ég és föld.
- És mindig igaz! - veregették hátba haverjai. Akkor ez a Mack gyerek lesz itt a bölcs?
- Nektek lehet, hogy unalmas rizsa, de Chris még új, szóval a duma is az neki.
- Két éve járok ide! - horkant fel az említett.
- Nem te, okostojás! - ugrott fel Erich.
- Ja, szerintem Angelinára gondolt, igaz, Alexa? - állt Erich mellé Theo is.
- Ja - tömör válasz, de pontos.
- Na, akkor témaváltás! - kapott az alkalmon az energialöket.
- Istenem! - hangzott a többi szájából is.
- Mi a téma? - néztem a srácra.
- Te - bökött mellbe.
- Faggatás? - hallottam meg saját hangom jóval rekedtebben. Ilyen is tudok lenni?
- Talált! - vigyorodott el.
- Oké - hebegem. - Légyszi hátra…
- Menj már hátrébb, Jason! Szerencsétlen rosszul lesz! - szólt be a televíziónak jelentkező egyénnek. Én csak hálás pillantást vetettem megmentőmre, aki egy biccentéssel válaszolt.
- Jól van, na - és most bevágta a durcit? Komoly? Ez no comment…
- Mindegy. Hányadikba jársz? Te, vagy azaz új lány, akiről mindenki beszél? - szólalt meg kétperces csend után Derek.
- He? Ki dumál, és mit? - pislogtam értetlenül.
- Új vagy, nem? - jött a következő kérdés. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy talkshow-ban.
- Aha.
- Akkor te vagy. Itt mindenki tud mindenkiről előre. Ilyenek a gazdagok…
- Hányadikba jársz?
- Tízediket kezdem.
- Téves az infó, haver - szólt be Thom, vagy ki. - A mi évünket tapossa.
- Veszem észre. Tök mindegy. Melyikbe fogsz járni?
- Nem tudom még.
- Remélem, a mi osztályunkba - mosolygott Hana.
- Egyetértek - bólintott Alexa.
- Ezek szerint egy osztályba leszünk! - vidult fel Jason.
- Ez még nem biztos - néztem rájuk.
- A remény hal meg utoljára - szólalt meg mögülem Anthony, vagy Gabrielnek hívjam?
- Ezt is a nagynénéd mondta?
- Aha - röhögött. - De igaz. Dewayne már megint hol jár az eszed? - Összerezzentem a hang hatására. Hangos, nem is kicsit.
- A földönkívülieknél! - kiáltott fel a buzgómócsing.
- Nem te, ütődött! Csak próbálom kitalálni, mi volt a nyári lecke? Valaki tudja?
- Úgy nézünk mi ki? - lépett előre a vörös, mármint a másik. Szóval Gab.
- Melyik válasz lenne megnyugtatóbb? - szólt Carter.
- Most komolyan! - morogta.
- Házi dolgozat valamilyen kötelező nyári könyvhöz? - tudakoltam.
- Ja, lehet. Kösz - mosolyodott el halványan.
- Caprisco! Abdul! És a többiek! Legyenek szívesek csendbe maradni! Inkább figyeljenek az eligazításra! Megértették? - hangsúlyozta ki a szavakat, miközben engem figyelt.
- Meg - hangzott a válasz, mire egy győzelemittas mosoly jelent meg a diri arcán, majd amilyen gyorsan jött, el is tűnt.
- Nagyszerű - csapta össze a tenyerét. - Akkor most a szobatársak, és osztályok rendezése.
- Jaj, de jó - morogta valamelyik „bűntársam”.
- Melissa Williams és Alexandra Laryn, hatvanhatos szoba.
Ezután még sok, unalmas név, majd tizenöt perc múlva:
- Kilencvenötös: Christina Angelina Camorra és Elisabeth Gordon. Nyolcvanegy: Nina Jackson és Shofia Hudgins. Kilencvenkettes: Hana Carley és Alexa Elsey.
- Éljen! - ugrott a barátnője nyakába Alexa. Ez eddig nem fordítva volt?
- Ki az az Elisabeth Gordon? - fordultam a fiúk felé.
- Egy csaj aki Gab nyakán lóg folyton.
- Egy kurva.
- Helyesbítek: Egy rohadt, dögös prosti - szúrta be Adam.
- A viselkedése miatt, vagy tényleg az? - néztem most rá.
- A modora miatt is, meg az is. Csak annyi a különbség, hogy nem pénzért csinálja.
- Aha - nyeltem egyet feltűnően. - Ezzel kell egy szobán osztoznom? – keseregtem.
- Nyugi, egymás mellett lesz a szobánk. Bármikor átjöhetsz, ha nem bírod - felelte Hana.
- Köszi - mosolyogtam rájuk.
- És végül Caprisco és bandája! Száznyolcvanhét: Dewayne Abdul, Derek Badrick. Száznyolcvannyolc: Richie Lewis, Mack Trumble. Száznyolcvankilenc: Thom Laryn, Jason Abdul. Százkilencven: Christopher Rodrigo, Erich Brandul. Százkilencvenkettő: Gabriel Anthony Caprisco, Adam Walwin. Százkilencvenhárom: Carter Droullin, Theo Knight. Százkilencvennégy: Noam Wright, Matt Johnson. Remélem, elégedettek a beosztással. Az új tanulókat kérem, jöjjenek fél óra múlva az irodámba. Köszönöm a figyelmet! Oszolj! - Lecsoszogott az emelvényről, mint, aki jól végezte dolgát, és eltűnt a hosszú folyosó sötétjébe.
Nem hittem volna, hogy ilyen gyönyörű lesz. Az épület halvány citromsárga, három emeletes csoda. Körülötte különböző virágágyások voltak kialakítva, gyümölcsfákkal keretezve. Az építmény mögé egy kis járda vezetett, ahol a koleszt sejtettem. Viszont a lányok úgy gondolták, eleget nézelődtem, mert a dolog szó szoros értelmében elráncigáltak. Épp meg akartam szólalni, mikor észrevettem, hogy már nem is az udvaron vagyunk, hanem az új „otthonomban”. Mikor meglátták a képemet, szélesen elvigyorogtak, és tovább ráncigáltak. Természetesen közben folyamatosan csacskaságokat magyaráztak.
- Chris? - nézett rám kíváncsian Hana.
- Tessék?
- Miért néztél folyton? – kérdezte ugyanabban a hangfekvésben, mint először.
- Bocsi, elbambultam.
- Semmi baj, csak fura volt. Nem szoktam még ehhez hozzá - magyarázkodott zavartan nevetgélve.
- Egyébként hova megyünk? Vagy öt perce gyalogolunk már - lestem most Alexa felé.
- Tudod, ez egy bentlakásos suli, és pont ezért a kollégiummal egy összekötő részében van.
- Egyben van a kolesszel? - nyaggattam hülye kérdéseimmel fürkészően.
- Igen. Egy óriási folyosóval van összekötve, hogy a hidegebb, rosszabb időkben is könnyű legyen az átjárás. Az iskolának kettő aulája van: az egyik az, amiben a tanintézeti rendezvényeket tartják, mint például a fellépések, pályázatok kihirdetése. Azt már elhagytuk, mert az ellenkező irányban volt. Az évnyitó, és záró ünnepségeket a közösben tartják, hogy ne pazarolják el az időt. Az az összekötő folyosó egy nagyobb termében van, körülbelül félúton.
- Ez tök fölösleges - mondtam elgondolkodva.
- Szükségtelen is, meg nem is. Mert ha jobban belegondolsz, akkor az időjárás miatt jó. Ugyanakkor pénzkidobás a lustaság miatt. Amiatt találták ki szerintem, mert rájöttek, hogy senki nem figyel rájuk, és ezzel próbálják lerövidíteni az utat. Meg azért, hogy ne essen ki sok idő, és tudják folytatni a munkájukat.
- Érthető, de nekem akkor sem jön be - makacskodtam álláspontom mellet kitartva.
- Semmi gond. Hisz’ mindenkinek más az álláspontja. Egyébként mindjárt ott vagyunk.
- Végre! Nem bírtam volna még öt percig - mosolygott Hana. Én csak helyeslően bólintottam, miközben a nagyjából már kivehető alakokat bámultam. Még elég nehéz őket bemérni, de ez természetesen változni fog majd pár perc elteltével.
- Majd megtennétek, hogy körbevezettek? - néztem rájuk reménykedve.
- Persze - mondták egyszerre mosolyogva.
- Egyébként melyik iskolában tanultál eddig? A környéken van valahol? - kérdezősködött Alexa.
- Nem, sajnos nagyon messze innen. Philadelphia szívében, egy Williams Trumble Szakközép és Művészeti Középiskolában tanultam - bazsalyogtam rájuk.
- Oh, de akkor mégis, hogy kerültél ide? - érdeklődött kíváncsian Hana.
- Leginkább a szüleimnek tudható be. Tudjátok, ők munkamániások, és ez volt a tervük velem és a testvéremmel, hogy ők szabadon mászkálhassanak. Ők ugyebár sosem voltak mintaszülők. Általában valamilyen rokonra, vagy bébicsőszre voltunk bízva. Ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy lerázzanak minket.
- Uh, mégis milyen szülő az ilyen, Alexa? - nézett megrökönyödve barátnőjére.
- Nem tudom - lesett félre az említett.
- Megjöttünk! - ugrott fel a barna hajú egyén. Erre mindenki ránk nézett, amitől szerintem pipacsvörössé válhattam. Rosszallóan méregettem a mellettem álldogáló figyelemfelkeltőt, amitől alaposan elsápadt.
- Bocsi - suttogta halálra váltan. Alig láthatóan megráztam a fejem, majd elindultam az egyik üres sarok felé.
Végig magamon éreztem a kutakodó, fürkésző tekinteteket, amelyek nagy valószínűséggel az új sulis, ismeretlen ismerőseimtől származtak. Jelenleg nem nagyon tudott foglalkoztatni. Közben észleltem, hogy a lányok követtek, így gyorsabbra fogtam a tempót, és meg sem álltom a kipécézett zugig. Pár másodperc múlva megjelentek ők is, majd folytatták az eszmecseréjüket.
- Tényleg bocsi!
- Semmi, csak legközelebb ha lehet, kerüljük. Oké? - pillantottam rá.
- Oksa!
- Egyébként - kezdte a másik is. - tudod már, melyik osztályba fogsz járni?
- Nem, majd ezután megyek eligazításra.
- Ja, oké. Akkor gondolom még a szobatársadat se tudod, igaz?
- Nem, sajnos - morogtam. - Egyébként ugye nincs semmilyen problémás diák itt? – vizsgáltam az arcát ijedten, majd félre lestem.
- Nem, tudtommal nincsenek ilyen problematikus tanulók – mondta nyugodtan.
- Mikor születtél? - ugrott elém a barna hajú.
- He? - tettem fel az értelmes kérdést értetlen arccal.
- Midőn időkről származik kegye? - kezdte újra, régies stílusban, amitől nevethetnékem támadt.
- Bocs, csak pont így szoktak beszélni azok a marhák a bálokon. Hogy mikor születtem? 1994. szeptember 16-án, pénteken. Miért?
- Puszta érdeklődés - vigyorgott rám. Még jó pár kérdést tettek fel, de különösebb figyelmet nem szenteltem nekik, automatikusan válaszolgattam.
- Caprisco és a bandája - hallottam egy érdes, rekedtes hangot. A beszédet elsütő idős nőre pillantotam, aki tőlünk jobbra figyelt valakiket. Én is a hang irányába fordultam, ahol egy engem figyelő srácot vettem észre. – Szeretném végre elkezdeni - szólalt meg újra, majd csend telepedett az eddig zajos helyiségre. Az ismeretlent egy oszlop takarta, ahonnan észrevétlenül figyelhetett engem tovább, amit ki is használt.
- Dewayne! - tette valaki a vállára a kezét. - Közöttünk vagy, haver? - Az illető lassan ráemelte tekintetét, majd egy aprót bólintott. - Hm, veled meg mi lett?
- Semmi, csak elgondolkodtam kicsit. Bocsi, Gab. - Ezzel le is tudta a dolgot, majd visszatért az eredeti cselekedetéhez, azaz a bámulásomhoz. A másik is felnézett rám, majd hirtelen felismerést láttam szemeiben. Aztán nekem is leesett a tantusz.
- Te vagy a vonatról! - hallottuk meg saját hangunkat ugyanakkor csengeni. Mindketten elmosolyodtunk a puszta véletlen fura találkozásán.
- Hogy? - álltak mellém a csajok.
- Oh, szia Gab, Dew - üdvözölték a fiúkat.
- Sziasztok - viszonozták a gesztust.
- Lányok! - léptek elő még páran.
- Bővült a csapat? - kérdezte egy fekete hajú fiú rám nézve.
- Attól függ! Mit szólsz, Chris? Beszállsz? - tették fel a sokakat foglalkoztató témát a lányok.
- Hova? - mustráltam őket értetlenül.
- A kis klubunkba - jött valahonnan a válasz.
- Na, jó lesz! - biztatott Alexa is.
- Hát, oké - feleltem bizonytalanul.
- Szuper! - hangoztatták a többiek.
- Hogy hívnak? - lépett elém a vörös hajú, vonatos „ismerősöm”.
- Christina Angelina Camorra - mondtam bizonytalankodva.
- Én Gabriel Anthony Caprisco vagyok, örvendek! - Természetellenes vörös hajjal, és tengerkék szemekkel áldotta meg az ég, mi? Klassz…
- Jason Abdul - ugrott elő egy energiabomba szőke tüsi frizuval, zöld kuksival.
- Thom Laryn. Szia! - Tipikus barna, vállig érő haj és ugyanolyan szem.
- Hi! Carter Droullin. - Szőkésbarnás, tépett, rövid haj, zöld szemek.
- Csá! Adam Walwin. - Kesebarna haj, sötét barna szem.
- Helló! Noam Wright. - Fekete üstök, szintén sötét csipa. Imádom a feketét!
- Dewayne Abdul. Velem már „találkoztál” az előbb - vigyorgott. Arra tippelek, hogy ikertesó, mivel pont olyan, mint Jason.
- Szevasz! Derek Badrick. - Fekete haj, macskazöld látószerv. Ismerős, ismerős… na, de honnan is?
- Hali! Mack Trumble vagyok. - Barnásvöröses frizura, őzbarna tekintet. Kijöttünk a könyvekből?
- Örvendek! Én Richard Lewis vagyok. - Vörös hajviselet, zöld pislogóval. Hasonlít valakire…
- Hi! Christopher Rodrigo. - Fekete hajzattal, és ezüst szemekkel. Ez, de király! Mint egy farkas!
- Szeva! Erich Brandul. - Fahéjszínű bozont, szőkés csíkokkal, szintén dohánybarna szemcsikkel. Tuti melír…
- Helló, Theo Knight, örülök! - És végül ő, rókavörös séró, majdnem cián szemek. Hm, fura, egy szín, de nagyon szép.
Így új ismerősökre tettem szert. Várj, hány nevet is kéne akkor megjegyeznem? Egy, kettő, három, négy, öt, hat - Ez már most bazi sok! - hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő, plusz a lányok. Jesszus! Egy nap ennyi név! És még egyszer… Jesszus!
- Üdvözlünk köztünk! - szólaltak fel a szokásos egyszerreségben. Ehhez hozzá kell majd még szoknom. Mind vigyorogtak, miközben engem vizslattak.
- Srácok! Nem kéne figyelni? - biccentett a fejével a diri felé Alexa.
- Jaj, nem lesz semmi! Minden évben ugyanaz; üdvözlés, pályázatok, beosztás a szobákba, és további ünnepélyek dátumának elmondása. Na, meg a szokásos rizsa: versek, könyvrészletek, stb. Ezt mindenki tudja. Nincs miért aggódni. Egyébként is a beosztást névsor szerint kell átvenni, és mindig szólítják őket. Különben meg úgyis véletlenszerű sorsolással választják ki az embereket. Szóval az alapvető logikával ez a végén lesz. A többi meg csak fölösleges duma - darálta le az ünnepély rendet azt hiszem Mack.
Még egy ó betű, és kész is a mackó. Most lőjetek le! Én és a komolyság, mi? Ég és föld.
- És mindig igaz! - veregették hátba haverjai. Akkor ez a Mack gyerek lesz itt a bölcs?
- Nektek lehet, hogy unalmas rizsa, de Chris még új, szóval a duma is az neki.
- Két éve járok ide! - horkant fel az említett.
- Nem te, okostojás! - ugrott fel Erich.
- Ja, szerintem Angelinára gondolt, igaz, Alexa? - állt Erich mellé Theo is.
- Ja - tömör válasz, de pontos.
- Na, akkor témaváltás! - kapott az alkalmon az energialöket.
- Istenem! - hangzott a többi szájából is.
- Mi a téma? - néztem a srácra.
- Te - bökött mellbe.
- Faggatás? - hallottam meg saját hangom jóval rekedtebben. Ilyen is tudok lenni?
- Talált! - vigyorodott el.
- Oké - hebegem. - Légyszi hátra…
- Menj már hátrébb, Jason! Szerencsétlen rosszul lesz! - szólt be a televíziónak jelentkező egyénnek. Én csak hálás pillantást vetettem megmentőmre, aki egy biccentéssel válaszolt.
- Jól van, na - és most bevágta a durcit? Komoly? Ez no comment…
- Mindegy. Hányadikba jársz? Te, vagy azaz új lány, akiről mindenki beszél? - szólalt meg kétperces csend után Derek.
- He? Ki dumál, és mit? - pislogtam értetlenül.
- Új vagy, nem? - jött a következő kérdés. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy talkshow-ban.
- Aha.
- Akkor te vagy. Itt mindenki tud mindenkiről előre. Ilyenek a gazdagok…
- Hányadikba jársz?
- Tízediket kezdem.
- Téves az infó, haver - szólt be Thom, vagy ki. - A mi évünket tapossa.
- Veszem észre. Tök mindegy. Melyikbe fogsz járni?
- Nem tudom még.
- Remélem, a mi osztályunkba - mosolygott Hana.
- Egyetértek - bólintott Alexa.
- Ezek szerint egy osztályba leszünk! - vidult fel Jason.
- Ez még nem biztos - néztem rájuk.
- A remény hal meg utoljára - szólalt meg mögülem Anthony, vagy Gabrielnek hívjam?
- Ezt is a nagynénéd mondta?
- Aha - röhögött. - De igaz. Dewayne már megint hol jár az eszed? - Összerezzentem a hang hatására. Hangos, nem is kicsit.
- A földönkívülieknél! - kiáltott fel a buzgómócsing.
- Nem te, ütődött! Csak próbálom kitalálni, mi volt a nyári lecke? Valaki tudja?
- Úgy nézünk mi ki? - lépett előre a vörös, mármint a másik. Szóval Gab.
- Melyik válasz lenne megnyugtatóbb? - szólt Carter.
- Most komolyan! - morogta.
- Házi dolgozat valamilyen kötelező nyári könyvhöz? - tudakoltam.
- Ja, lehet. Kösz - mosolyodott el halványan.
- Caprisco! Abdul! És a többiek! Legyenek szívesek csendbe maradni! Inkább figyeljenek az eligazításra! Megértették? - hangsúlyozta ki a szavakat, miközben engem figyelt.
- Meg - hangzott a válasz, mire egy győzelemittas mosoly jelent meg a diri arcán, majd amilyen gyorsan jött, el is tűnt.
- Nagyszerű - csapta össze a tenyerét. - Akkor most a szobatársak, és osztályok rendezése.
- Jaj, de jó - morogta valamelyik „bűntársam”.
- Melissa Williams és Alexandra Laryn, hatvanhatos szoba.
Ezután még sok, unalmas név, majd tizenöt perc múlva:
- Kilencvenötös: Christina Angelina Camorra és Elisabeth Gordon. Nyolcvanegy: Nina Jackson és Shofia Hudgins. Kilencvenkettes: Hana Carley és Alexa Elsey.
- Éljen! - ugrott a barátnője nyakába Alexa. Ez eddig nem fordítva volt?
- Ki az az Elisabeth Gordon? - fordultam a fiúk felé.
- Egy csaj aki Gab nyakán lóg folyton.
- Egy kurva.
- Helyesbítek: Egy rohadt, dögös prosti - szúrta be Adam.
- A viselkedése miatt, vagy tényleg az? - néztem most rá.
- A modora miatt is, meg az is. Csak annyi a különbség, hogy nem pénzért csinálja.
- Aha - nyeltem egyet feltűnően. - Ezzel kell egy szobán osztoznom? – keseregtem.
- Nyugi, egymás mellett lesz a szobánk. Bármikor átjöhetsz, ha nem bírod - felelte Hana.
- Köszi - mosolyogtam rájuk.
- És végül Caprisco és bandája! Száznyolcvanhét: Dewayne Abdul, Derek Badrick. Száznyolcvannyolc: Richie Lewis, Mack Trumble. Száznyolcvankilenc: Thom Laryn, Jason Abdul. Százkilencven: Christopher Rodrigo, Erich Brandul. Százkilencvenkettő: Gabriel Anthony Caprisco, Adam Walwin. Százkilencvenhárom: Carter Droullin, Theo Knight. Százkilencvennégy: Noam Wright, Matt Johnson. Remélem, elégedettek a beosztással. Az új tanulókat kérem, jöjjenek fél óra múlva az irodámba. Köszönöm a figyelmet! Oszolj! - Lecsoszogott az emelvényről, mint, aki jól végezte dolgát, és eltűnt a hosszú folyosó sötétjébe.
Éf: 3 fejezete: Más szempontból
A Hold már magasan járt a sötét égen
előhívva barátait is. A csillagok ugyan gyér fényt adtak, de a látványuk
viszont csodálatos volt. A szellő boldogan segítette a levegő
áramlását, ezzel is kényeztetve a járókelőket. Holnap lesz az ősz
kezdete tudományosan, de már most is elérte azt, hogy a levelek
sárgulni, hullani kezdjenek. Ez az évszak tökéletes kirándulásokra,
közös kiruccanásokra. Már akinek… Ilyenkor az időjárás rapszodikussá,
kiszámíthatatlanná válik, ezzel lehetetlenné téve megjósolni a járulékos
meteorológiai változásokat.
A szél kedvesen, szelíden játszadozott természetellenesen sötétvörös fürtjeimmel. Lassan kászálódtam le a vonatról, hisz’ minek is sietni. „Nem hajt a tatár!” Csengett fülemben a negédes hang nagynéném szájából. Sosem voltam oda a nőért, bármennyire is szerette volna ezt elérni. A forgalmas „kis” vonatmegálló most is csurig volt, de olyannyira, hogy a közlekedés majdhogynem lehetetlennek számított. De ez persze nem akadályozta meg az embereket abban, hogy továbbra is lökdössék egymást. Hiszen minek is az udvariasság? Na, jó, ezt nem pont nekem kéne mondanom, ugyanis alighanem én vagyok ennek a tökéletes ellentéte. De hát nem lehetek én Mr. Tökély! No, de vissza a valóságba.
Szóval miközben azon igyekeztem, hogy ne passzírozzanak össze – mert hát szép is lenne, ha nyomorékként döntögetném meg a lányokat -, sikeresen nekimentem valakinek. Egy olyan egyénnek, akit nem szívesen látnék. Sajnos ez fordítva nem mondható el…
- Szia! - sipította fülsüketítően. Igen, ő is egy az „áldozataim” közül. Sajnálatos módon a levakarhatatlanabb fajtából.
- Helló! - köszöntem. Én nem vagyok valami faragatlan pöcs, akit nem tanítottak illemre, mert oktattak. De van egy közös a neveletlen köcsögben és bennem: velem sem foglalkoztak, akárcsak velük. Csupán ambíció kérdése, hogy olyan akarsz lenni, vagy sem. Én ugyan egyikbe sem tartozom, de megelégszem magammal. A kettő között vergődöm, szerencsémre.
- Jaj, ne légy már ilyen! - nyávogta szüntelenül. - Miért nem hívtál? Vártalak… - Itt megállt. Kezdtem megörülni a hirtelen beállt csendnek, de legnagyobb bánatomra hamar vége szakadt. - Sebaj! Nem tudok rád haragudni. Nem akarsz átjönni ma estére? Egyedül leszek, és… - Abbahagyta! Mondjuk csak zavarában, de oly mindegy. Tudom, mit akar, tegyünk a kedvére!
- Tulajdonképpen ma ráérek - kezdtem szórakozottan -, pont ezért átmegyek Peterhez. - Ránéztem ártatlan képpel, láttam, ahogy elszontyolodik, majd hirtelen kivirul.
- Oh, értem - vigyorgott rám perverzül. - Ebben az esetben én is elmegyek veled. Tök jól fogunk szórakozni hármasban! - Na, erre mi a faszomat mondjak? Komolyan ennyire hülye, vagy csak tetteti?
- Jó lenne, de… - elfordultam, majd egy elég silány trükköt vetettem be. - Most jut eszembe, hogy már megígértem másnak, bocs - néztem „bűnbánó” arccal, majd - magamban jót nevetve a hoppon maradt lányon - elhúztam a csíkot.
Tudom, tudom… De nem bírom a kiscsajt! Én az egyéjszakásokat csipázom, de ez túl ragaszkodó. Nekem legalábbis. Tehát elindultam a kijárat felé, és ezúttal sikeresen ki is jutottam. Ránéztem az órámra, és mit látok? Alig fél órám maradt odaérni az évnyitóra, különben a banya kinyír. És csak úgy közlöm: az a város másik felén van! Drága Elisabethnek köszönhetően késésben vagyok, jó háromnegyed óráig feltartott. Fura, nem emlékszem, hogy ennyit beszélt volna. Bár már nem is csodálkozom, mert reflexszerűen kikapcsolok, ha ő megszólal. Valamiért ugyanis irritál a hangja.
Mivel így is időhiányában voltam, kénytelen voltam elbattyogni a legközelebbi megállóhoz. Pedig úgy szerettem volna sétálni! Na, de majd legközelebb. Miközben sétáltam, alaposan szemügyre vettem a már megszokott tájat. Csak pár lámpa áldogált elszórtan, bár a sötét sikátorok hemzsegtek. Négy-öt szórakozóhely, egy nagyobb market és egy alig látható pláza sorakozott az utcán. Mögötte lett volna az egyik kisebb park, majd az egyik buszmegálló. De hát odáig hülye lennék elmenni! Így a már látóhatáron belüli megállót szemeltem ki. Szerencsémre épphogy odaértem, mert már láttam is bekanyarodni a buszt. Épp csak felszálltam, és mi van? A jegyellenőrről épp lefeszegették a gatyát, így jól láthatóvá téve a halálfejes boxerét. Na, itt már én sem bírtam megállni röhögés nélkül. Az öreg vörös fejjel próbált egybeolvadni a busz falával.
Csakhogy az már elindult, így hasra esve - a térdig lehúzott gatyában - csúszott hátra az autóbusz hátsó része felé. A következő megállónál feltápászkodott, majd amilyen gyorsan csak lehet, eltűnt a „fedélzetről”. Most már lassan megnyugodva helyezkedtem el az ülésemben. Elővettem a zsebemből a fülhallgatómat és az iPhonomat is. Egy pörgős számot választottam a Linkin Parktól, majd az éjszakai élet csodáit kezdtem el bámulni. Nem mondom, hogy érdekes tevékenység, de lefoglalja a gondolataidat. Arra pedig jó. Csendesen nézegettem a gyorsan elhaladó épületeket. Egyik követte a másikat, szinte száguldottunk. A Hold és a hozzá tartozó csillagok vidáman mosolyogtak rám, mintha csak gúnyolódnának, hogy míg én ebben a botrányos világban élek, addig ők csak röhögnek rajtam.
Egy ideje már utaztam - olyan húsz percnek tűnt -, mikor már megláttam az iskolát. Nem nagyon lézengtek már kinn, amiből arra következtetek, hogy mindjárt idő lesz. Felálltam, majd a cuccomat magam után húzva az ajtókhoz léptem. Jeleztem, majd pár pillanat múlva fékezett egyet a busz, én pedig leugrottam, és a tanintézet felé vettem az irány. Megjegyzem: elég egyszerű volt, mivel az épület mellett állt meg közvetlenül. Odasiettem a bejárathoz, ami kinyílt, ezzel esélyt adva a „behatolásra”.
Sietve lépkedtem az aula felé - minő meglepetés - az intézmény másik felébe. Pár perc séta után felismerhetővé vált a túlzsúfolt helyiség. Mindenhol gyerek és gyerek, meg a cuccaik. Rögtön körbekémleltem a társaság java részét, és meg is találtam haverjaimat a sarokban ácsorogni. Odasiettem hozzájuk, mire egy elégedett vigyort engedett a szőke barátom. Ezzel ellentétben a fekete hajú arcán keserű grimaszt véltem látni.
- Csá! - köszöntem azonnal, és melléjük lépek.
- Helló! - jött a gyors válasz.
- Hehe, én nyertem! Egy perccel, de én győztem! Na, ki a király? Hát, én! - kezdett el ugrálni a szőke, Jason nevű barom.
- Jó, elég lesz! - hangzott a parancs mindenkitől a klubból.
- Oké, nyugi van - emelte mellkasa elé a kezeit. - Inkább hallgassuk meg Gab kifogását a késése miatt.
- Végre egy normális ötlet! - sóhajtott fel Tom.
- Jó, csak hadd mondja már el! - kezdte Carter is.
- De úgy nem megy, ha folyton dumáltok! - ordította le a fejüket Adam, a „főnök”.
- Hé, semmiség - szóltam közbe. - Apámtól nehezen szabadultam, anyám szorongatott, mikor meg leszálltam a vonatról, az az idióta csitri - tudjátok Elisabeth - meg nem volt hajlandó leszállni rólam! Szóval le kellett ráznom magamról, ami háromnegyed órámba telt, hála a dumálásának. Aztán a buszra szálltam, ahol a jegyszedőről lerángatták a gatyát. Miután az is elmenekült, ideért végre a busz, és bejöttem. Itt pedig Jason hülyeségeit látom és Noam keserű fejét - mondtam el egy szuszra, és csodálkoztam, hogy eddig bírtam levegő nélkül.
- És ez neked semmi? - kérdezték, vagy inkább kijelentették. - Kár, a papa szerencsétlenkedését nem láttuk - utaltak a jegyszedő fószerra, miközben egyszerre mondták a magukét. Elég nehéz megérteni!
- Ja, és légyszi küld el a csajokat, mert már rohadtul idegesítenek a folytonos nyálcsorgatásukkal - mondtam hangosan, hátha észreveszik magukat, de mintha nem történt volna semmi, folyatták tovább. Kurvák…
- Persze - mondta meg hökkenve Jason ikre, Dewayne. Teljesen egyformáknak mondhatóak, ha kihagyjuk azt a részt, hogy míg Dewayne csak egyéjszakásokra vágyik, addig Jason jár is velük. Majd a végén kibeszéli a hibáikat, és viccet csinál az egészből.
- Most is valami hasonlót tehetett Jason – tűnődtem, majd kiderült, hogy elég hangosan, mert az ikrek rám kapták a fejüket.
- Hogy mit csináltam? - nézett rám összevont szemöldökkel az említett. Nem érti a helyzetet…
- Ja, csak azon gondolkodtam, hogy vajon megint mibe keveredhettél, hogy egész nyáron velem dumáltál - néztem rá hasonló arccal, mire kicsit zavartan megvakarta a tarkóját.
- Hát, tudod… a legutolsó csajommal történteket valahogy megtudták anyámék, és eléggé dühösek voltak rám.
- Várj csak - szállt be a beszélgetésbe Derek is. - Mióta érdekel téged az, hogyha valamit anyádék mondanak?
- Tudod, ezen a nyáron kicsit kemény eszközökhöz nyúltak - nézett vigyorogva.
- Aha, így már érthető. De akkor te hogyan is úsztad meg? - mustrálta Mack azzal a tekintetével, amivel mindent kiszed az emberből.
- Először is én buktam le - karolta át a testvére vállát – másodszor pedig nem osztottam meg minden kis piszkos ügyet a világgal, csak megdugtam őket. Így egyszerű dolgom volt. Meg amúgy is: Jason után már nem mertek arra gondolni, hogy én valami rosszat tettem - röhögte el magát a végére, amibe mi is csatlakoztunk, kivéve Jasont. Ő komor, fanyar képpel bámulta a cipője orrát.
- Mi van haver? Ennyire bánt, hogy nem csináltál semmi „rosszat” nyáron? - kérdezte iróniával a hangjában Richie is.
- Ja - jött a tömör válasz. És három, kettő, egy: kitör a vulkán. – Tudod, te milyen kurvául rohadt nehéz kibírni egész nyáron lányok nélkül? - Erre már végképp betelt a pohár. Hatalmas röhögésben törtünk ki mindannyian, kivéve ő.
- Tán’ egész szünidő alatt az ágyikód mellet csücsültek, vagy mi? - kérdeztem most már én is.
- Nem! - hallottuk meg a keserves hangot, de ezek szerint igen.
- Szóval igen - bólogattunk együttérzést utánozva.
- Hagyjuk inkább, jó? - pillantott ránk reménykedve. Mi meg voltunk olyan jószívűek, és abba hagytuk. Egy időre legalábbis.
- Oké, oké - jött meg a hangja valamelyikünknek. - Hallottátok, hogy valami új bige jön az suliba?
- Én igen.
- Én is. Fogadjunk, hogy te nem tudtál róla, Anthony - nézett rám vidáman csillogó tekintettel.
- Valóban - sóhajtottam. - Hogy néz ki? - kezdtem egy értelmes beszélgetést.
- Azt még nem tudjuk. Ha minden igaz, akkor egy évvel fiatalabb, mint mi.
- Milyen a viselkedése, viszonya a többihez? - tettem fel a következő kérdést.
- Azt hiszem, elég csendes típus. Viszont ha valaki jól megismeri, nagyon barátságos. Csak ennyit tudok, bocs.
- Semmi - gondolkodtam el. - Csinos?
- Ja, egy bombázó - megvakarja az állát, mintha valami nagyon ütőset akarna mondani. - Mi van h…
- Mi az, érdekel? - vágtak közbe egyszerre megint, majd vihorásztak rajtam.
- Ki kell használni minden lehetőséget - próbáltam komolyan tekinteni rájuk, de nem jártam sikerrel, mert én is elkezdtem nevetni.
- Khm. Kérem, Caprisco, és a bandája - hallottam egy öreg, erőteljes, kihangosított hangot. - Szeretném végre elkezdeni - les körbe az igazgató a teremben, majd újra megköszörüli a torkát, mire csend lesz az aulában.
A szél kedvesen, szelíden játszadozott természetellenesen sötétvörös fürtjeimmel. Lassan kászálódtam le a vonatról, hisz’ minek is sietni. „Nem hajt a tatár!” Csengett fülemben a negédes hang nagynéném szájából. Sosem voltam oda a nőért, bármennyire is szerette volna ezt elérni. A forgalmas „kis” vonatmegálló most is csurig volt, de olyannyira, hogy a közlekedés majdhogynem lehetetlennek számított. De ez persze nem akadályozta meg az embereket abban, hogy továbbra is lökdössék egymást. Hiszen minek is az udvariasság? Na, jó, ezt nem pont nekem kéne mondanom, ugyanis alighanem én vagyok ennek a tökéletes ellentéte. De hát nem lehetek én Mr. Tökély! No, de vissza a valóságba.
Szóval miközben azon igyekeztem, hogy ne passzírozzanak össze – mert hát szép is lenne, ha nyomorékként döntögetném meg a lányokat -, sikeresen nekimentem valakinek. Egy olyan egyénnek, akit nem szívesen látnék. Sajnos ez fordítva nem mondható el…
- Szia! - sipította fülsüketítően. Igen, ő is egy az „áldozataim” közül. Sajnálatos módon a levakarhatatlanabb fajtából.
- Helló! - köszöntem. Én nem vagyok valami faragatlan pöcs, akit nem tanítottak illemre, mert oktattak. De van egy közös a neveletlen köcsögben és bennem: velem sem foglalkoztak, akárcsak velük. Csupán ambíció kérdése, hogy olyan akarsz lenni, vagy sem. Én ugyan egyikbe sem tartozom, de megelégszem magammal. A kettő között vergődöm, szerencsémre.
- Jaj, ne légy már ilyen! - nyávogta szüntelenül. - Miért nem hívtál? Vártalak… - Itt megállt. Kezdtem megörülni a hirtelen beállt csendnek, de legnagyobb bánatomra hamar vége szakadt. - Sebaj! Nem tudok rád haragudni. Nem akarsz átjönni ma estére? Egyedül leszek, és… - Abbahagyta! Mondjuk csak zavarában, de oly mindegy. Tudom, mit akar, tegyünk a kedvére!
- Tulajdonképpen ma ráérek - kezdtem szórakozottan -, pont ezért átmegyek Peterhez. - Ránéztem ártatlan képpel, láttam, ahogy elszontyolodik, majd hirtelen kivirul.
- Oh, értem - vigyorgott rám perverzül. - Ebben az esetben én is elmegyek veled. Tök jól fogunk szórakozni hármasban! - Na, erre mi a faszomat mondjak? Komolyan ennyire hülye, vagy csak tetteti?
- Jó lenne, de… - elfordultam, majd egy elég silány trükköt vetettem be. - Most jut eszembe, hogy már megígértem másnak, bocs - néztem „bűnbánó” arccal, majd - magamban jót nevetve a hoppon maradt lányon - elhúztam a csíkot.
Tudom, tudom… De nem bírom a kiscsajt! Én az egyéjszakásokat csipázom, de ez túl ragaszkodó. Nekem legalábbis. Tehát elindultam a kijárat felé, és ezúttal sikeresen ki is jutottam. Ránéztem az órámra, és mit látok? Alig fél órám maradt odaérni az évnyitóra, különben a banya kinyír. És csak úgy közlöm: az a város másik felén van! Drága Elisabethnek köszönhetően késésben vagyok, jó háromnegyed óráig feltartott. Fura, nem emlékszem, hogy ennyit beszélt volna. Bár már nem is csodálkozom, mert reflexszerűen kikapcsolok, ha ő megszólal. Valamiért ugyanis irritál a hangja.
Mivel így is időhiányában voltam, kénytelen voltam elbattyogni a legközelebbi megállóhoz. Pedig úgy szerettem volna sétálni! Na, de majd legközelebb. Miközben sétáltam, alaposan szemügyre vettem a már megszokott tájat. Csak pár lámpa áldogált elszórtan, bár a sötét sikátorok hemzsegtek. Négy-öt szórakozóhely, egy nagyobb market és egy alig látható pláza sorakozott az utcán. Mögötte lett volna az egyik kisebb park, majd az egyik buszmegálló. De hát odáig hülye lennék elmenni! Így a már látóhatáron belüli megállót szemeltem ki. Szerencsémre épphogy odaértem, mert már láttam is bekanyarodni a buszt. Épp csak felszálltam, és mi van? A jegyellenőrről épp lefeszegették a gatyát, így jól láthatóvá téve a halálfejes boxerét. Na, itt már én sem bírtam megállni röhögés nélkül. Az öreg vörös fejjel próbált egybeolvadni a busz falával.
Csakhogy az már elindult, így hasra esve - a térdig lehúzott gatyában - csúszott hátra az autóbusz hátsó része felé. A következő megállónál feltápászkodott, majd amilyen gyorsan csak lehet, eltűnt a „fedélzetről”. Most már lassan megnyugodva helyezkedtem el az ülésemben. Elővettem a zsebemből a fülhallgatómat és az iPhonomat is. Egy pörgős számot választottam a Linkin Parktól, majd az éjszakai élet csodáit kezdtem el bámulni. Nem mondom, hogy érdekes tevékenység, de lefoglalja a gondolataidat. Arra pedig jó. Csendesen nézegettem a gyorsan elhaladó épületeket. Egyik követte a másikat, szinte száguldottunk. A Hold és a hozzá tartozó csillagok vidáman mosolyogtak rám, mintha csak gúnyolódnának, hogy míg én ebben a botrányos világban élek, addig ők csak röhögnek rajtam.
Egy ideje már utaztam - olyan húsz percnek tűnt -, mikor már megláttam az iskolát. Nem nagyon lézengtek már kinn, amiből arra következtetek, hogy mindjárt idő lesz. Felálltam, majd a cuccomat magam után húzva az ajtókhoz léptem. Jeleztem, majd pár pillanat múlva fékezett egyet a busz, én pedig leugrottam, és a tanintézet felé vettem az irány. Megjegyzem: elég egyszerű volt, mivel az épület mellett állt meg közvetlenül. Odasiettem a bejárathoz, ami kinyílt, ezzel esélyt adva a „behatolásra”.
Sietve lépkedtem az aula felé - minő meglepetés - az intézmény másik felébe. Pár perc séta után felismerhetővé vált a túlzsúfolt helyiség. Mindenhol gyerek és gyerek, meg a cuccaik. Rögtön körbekémleltem a társaság java részét, és meg is találtam haverjaimat a sarokban ácsorogni. Odasiettem hozzájuk, mire egy elégedett vigyort engedett a szőke barátom. Ezzel ellentétben a fekete hajú arcán keserű grimaszt véltem látni.
- Csá! - köszöntem azonnal, és melléjük lépek.
- Helló! - jött a gyors válasz.
- Hehe, én nyertem! Egy perccel, de én győztem! Na, ki a király? Hát, én! - kezdett el ugrálni a szőke, Jason nevű barom.
- Jó, elég lesz! - hangzott a parancs mindenkitől a klubból.
- Oké, nyugi van - emelte mellkasa elé a kezeit. - Inkább hallgassuk meg Gab kifogását a késése miatt.
- Végre egy normális ötlet! - sóhajtott fel Tom.
- Jó, csak hadd mondja már el! - kezdte Carter is.
- De úgy nem megy, ha folyton dumáltok! - ordította le a fejüket Adam, a „főnök”.
- Hé, semmiség - szóltam közbe. - Apámtól nehezen szabadultam, anyám szorongatott, mikor meg leszálltam a vonatról, az az idióta csitri - tudjátok Elisabeth - meg nem volt hajlandó leszállni rólam! Szóval le kellett ráznom magamról, ami háromnegyed órámba telt, hála a dumálásának. Aztán a buszra szálltam, ahol a jegyszedőről lerángatták a gatyát. Miután az is elmenekült, ideért végre a busz, és bejöttem. Itt pedig Jason hülyeségeit látom és Noam keserű fejét - mondtam el egy szuszra, és csodálkoztam, hogy eddig bírtam levegő nélkül.
- És ez neked semmi? - kérdezték, vagy inkább kijelentették. - Kár, a papa szerencsétlenkedését nem láttuk - utaltak a jegyszedő fószerra, miközben egyszerre mondták a magukét. Elég nehéz megérteni!
- Ja, és légyszi küld el a csajokat, mert már rohadtul idegesítenek a folytonos nyálcsorgatásukkal - mondtam hangosan, hátha észreveszik magukat, de mintha nem történt volna semmi, folyatták tovább. Kurvák…
- Persze - mondta meg hökkenve Jason ikre, Dewayne. Teljesen egyformáknak mondhatóak, ha kihagyjuk azt a részt, hogy míg Dewayne csak egyéjszakásokra vágyik, addig Jason jár is velük. Majd a végén kibeszéli a hibáikat, és viccet csinál az egészből.
- Most is valami hasonlót tehetett Jason – tűnődtem, majd kiderült, hogy elég hangosan, mert az ikrek rám kapták a fejüket.
- Hogy mit csináltam? - nézett rám összevont szemöldökkel az említett. Nem érti a helyzetet…
- Ja, csak azon gondolkodtam, hogy vajon megint mibe keveredhettél, hogy egész nyáron velem dumáltál - néztem rá hasonló arccal, mire kicsit zavartan megvakarta a tarkóját.
- Hát, tudod… a legutolsó csajommal történteket valahogy megtudták anyámék, és eléggé dühösek voltak rám.
- Várj csak - szállt be a beszélgetésbe Derek is. - Mióta érdekel téged az, hogyha valamit anyádék mondanak?
- Tudod, ezen a nyáron kicsit kemény eszközökhöz nyúltak - nézett vigyorogva.
- Aha, így már érthető. De akkor te hogyan is úsztad meg? - mustrálta Mack azzal a tekintetével, amivel mindent kiszed az emberből.
- Először is én buktam le - karolta át a testvére vállát – másodszor pedig nem osztottam meg minden kis piszkos ügyet a világgal, csak megdugtam őket. Így egyszerű dolgom volt. Meg amúgy is: Jason után már nem mertek arra gondolni, hogy én valami rosszat tettem - röhögte el magát a végére, amibe mi is csatlakoztunk, kivéve Jasont. Ő komor, fanyar képpel bámulta a cipője orrát.
- Mi van haver? Ennyire bánt, hogy nem csináltál semmi „rosszat” nyáron? - kérdezte iróniával a hangjában Richie is.
- Ja - jött a tömör válasz. És három, kettő, egy: kitör a vulkán. – Tudod, te milyen kurvául rohadt nehéz kibírni egész nyáron lányok nélkül? - Erre már végképp betelt a pohár. Hatalmas röhögésben törtünk ki mindannyian, kivéve ő.
- Tán’ egész szünidő alatt az ágyikód mellet csücsültek, vagy mi? - kérdeztem most már én is.
- Nem! - hallottuk meg a keserves hangot, de ezek szerint igen.
- Szóval igen - bólogattunk együttérzést utánozva.
- Hagyjuk inkább, jó? - pillantott ránk reménykedve. Mi meg voltunk olyan jószívűek, és abba hagytuk. Egy időre legalábbis.
- Oké, oké - jött meg a hangja valamelyikünknek. - Hallottátok, hogy valami új bige jön az suliba?
- Én igen.
- Én is. Fogadjunk, hogy te nem tudtál róla, Anthony - nézett rám vidáman csillogó tekintettel.
- Valóban - sóhajtottam. - Hogy néz ki? - kezdtem egy értelmes beszélgetést.
- Azt még nem tudjuk. Ha minden igaz, akkor egy évvel fiatalabb, mint mi.
- Milyen a viselkedése, viszonya a többihez? - tettem fel a következő kérdést.
- Azt hiszem, elég csendes típus. Viszont ha valaki jól megismeri, nagyon barátságos. Csak ennyit tudok, bocs.
- Semmi - gondolkodtam el. - Csinos?
- Ja, egy bombázó - megvakarja az állát, mintha valami nagyon ütőset akarna mondani. - Mi van h…
- Mi az, érdekel? - vágtak közbe egyszerre megint, majd vihorásztak rajtam.
- Ki kell használni minden lehetőséget - próbáltam komolyan tekinteni rájuk, de nem jártam sikerrel, mert én is elkezdtem nevetni.
- Khm. Kérem, Caprisco, és a bandája - hallottam egy öreg, erőteljes, kihangosított hangot. - Szeretném végre elkezdeni - les körbe az igazgató a teremben, majd újra megköszörüli a torkát, mire csend lesz az aulában.
Éf: 2. fejezete: És folytatódott
Christina Angelina Camorra
Kénytelen-kelletlen mentem végig a már sötét utcákon. Végig azon járt az agyam, hogy vajon ki lehetett az a fiú. De aztán rájöttem, fölösleges ezen jártatni az agyam, hisz’ szinte teljesen biztos, hogy nem fogunk találkozni többé… Igazából nem is értem, minek strapáltam magam, szükségtelen dolgokon elmélkedjek.
A suli gondolatára és arra, hogy egy jó ideig nem találkozhatok a családommal, elmegy minden kedvem. Tudom, mások repesnének az örömtől, hogy végre kipróbálhatják magukat a világban. Hogy nem kell arra gondolniuk, hogy mikor jön az anyjuk, és ráncigálja haza őket, mert összeszedtek egy-két rossz jegyet. De helló, én, én vagyok, és az is maradok egy jó ideig. Mondjuk, ez még mind jó is lenne, csak ne kéne elveszítenem a bátyám. Na meg Matt… Igen, drága „barátom” már most hiányzik. Sok barátom van ugyan, de ő a legfontosabb. A szüleimet meg azért nem említem a hiány-lista sorai között, mert nem nagyon fognak hiányozni. Bár gondolom, ismeritek a mondást, hogy addig nem tudod, mid volt, amíg el nem veszíted. Sosem voltak ott, amikor szükségem lett volna rájuk. Ne értsétek félre, nem azt mondom, hogy utálom őket, mert pocsék szülők, de… Szóval értitek… habár sosem voltak mellettem, ezt értsd szó szerint, mert mindig a testvérem, vagy egyéb rokon, netán bébi csősz vigyázott rám. Plusz magasról leszarták, mi van velem, de azért szeretem őket.
Egy szintén sötét utcára kanyarodtam le. Ha minden igaz, akkor ez lesz, azaz utca, amelyikben az iskola is elhelyezkedik. Fél hétre van kiírva az évnyitó, szóval van még bőven időm odaérni, hisz alig kétszáz méterre van innen. Öt perc, és oda is érek.
- Alexa! - hallottam egy vidám, kellemesnek mondható hangot. - Állj már meg! - kiáltozta egyre közelebbről. Kíváncsi vagyok, ki lehet a keresett személy. - Na, most meg vagy! - jött mögülem a lelkes hang. A következő pillanatban egy puffanást hallottam, majd a földön kötöttem ki. Nagyokat pislogva fordítottam hátra a buksim, és egy szintén meglepett lányt láttam.
- Te nem Alexa vagy - állapította meg. Mit nem mondasz? Zavartan vakargatta tarkóját. - Bocsi, egyébként Hana Carley vagyok - mosolygott rám újra vidáman.
- Christina. Christina Angelina Camorra – viszonoztam gesztusát ugyancsak vigyorogva. Majd jött a villanykörte, és megvilágosodtam a helyzetet illetően. - Mond csak, leszállnál rólam, ha megkérlek?
- Jaj, persze! – ugrott fel, majd a kezét nyújtotta. Egy darabig csak néztem, majd megint felvillant az izzó.
- Köszi - találtam meg hangomat, és elfogadtam a felém nyújtott jobbot. Hamar állásba helyezkedtem, majd hálásan néztem rá.
- Hana! - jött egy hasonlóan magas hang, majd megtalálva a keresett személyt, újra rákezdte. - Hana! - közeledett a hang. Sietve a lány mögé bújtam, nehogy ismét én legyek a párnázat kedves megrohamozónknak. Hana furán méregetett, majd nagy valószínűséggel leesett neki, hogy miért bújtam el védelmet keresve mögötte. De ez persze csak akkor tudatosult benne, mikor már a csaj rajta feküdt, én meg természetesen alattuk terpeszkedtem. Az idő teltével - mert ugyebár eszük ágában se volt felkelni - meguntam a pozíciót, és mocorogni kezdtem. Na, és most gyúlt fény a kis fejecskéjükben, mert hajlandóak voltak megmozdulni. Ugyancsak levegőt préseltek ki belőlem, már ami eddig bennmaradt, és egyesével álltak fel, ezzel levegőt juttatva a tüdőmbe. Látom, a kegyes Isten igencsak jó kedvében van, mert örömmel szórakozik, természetesen rajtam. Na, de most folytatom is a „mesedélutánt”.
Szóval mindenki felállt, és a nemrég érkezett személyből kirobbant a nevetés, majd a mellette levőből is. Csak én nem értem a poént? Én csak álltam mellettük, mint egy darab fa, és azt vártam, hogy abbahagyják a röhögést. Lassan lecsillapodtak a kedélyek, s én még mindig Hana mögött gubbasztottam, majd mikor ez eljutott az agyamig, előléptem melléjük. És mi történt? Észrevett a másik is!
- Ö… szia - mosolygott rám kedvesen. Nem is tudok haragudni rá, se a másikra. - Alexa Elsey, örvendek! Bocsi a furcsa ismerkedési körülményért - nevette el magát ismételten.
- Christina Angelina Camorra, és semmi baj - Újítások mindig kellenek, még a barátkozásokban is, nem?
- Lányok, siessünk, mert a nyanya nem méltányolja, ha nem kezdheti el „időben”. - Igen, olvastam, hogy drága igazgatónőnk - milyen jó, hogy nem írták ki a nemét sem - nem díjazza, ha a diák akár egy percet is késik annak ellenére, hogy ő folyton váratja a rá várakozó embereket.
- Igazad lehet - bólintott Alexa is, majd elindultak, de még hátrafordultak, és várakozóan rám tekintettek.
- Jössz, Chris? - mondták egyszerre, mire el is nevették magukat. Erre én is elmosolyodtam, de közben bólogattam is. Elindultam utánuk, és így tettük meg a maradék utat a suliig. Közben válaszoltam arra a kérdésre, hogy szeretem-e a rock zenét.
- Persze - Ki, ne szeretné? Ja, mielőtt elfelejtem - gyakran megesik - jellemezném a külsőjüket: Hana sötét, szög egyenes barna hajjal, kék szemmel rendelkező lány. Karcsú, nőies alakja, és vidám, barátságos természete folytán könnyen szerez barátokat. Alexa szőkésbarna göndör hajú és zöld macskaszemű lány. Testalkata és természete pedig egyezik Hanáéval.
- Amúgy új vagy, igaz? - lesett rám Hana.
- Igen - feleltem bizonytalanul. Nem, nem félek, csak nem akarok semmilyen beavatási ceremóniát. Miszerint addig kell itatni az újdonsült gyereket, amíg az taj részeg nem lesz. Az nagyon nem lenne ínyemre, mert nagyon alkoholellenes vagyok. Sajnos volt már példa arra, hogy veszélybe kerültem, vagy nekem kellett hazavinnem őket. Plusz a hideg futkos a hátamon, ha megérzem a leheletüket, vagy látom a vérben forgó szemüket.
- Akkor üdvözlünk az iskolában! - mondták egyszerre, és szembefordítottak az iskolával.
Kénytelen-kelletlen mentem végig a már sötét utcákon. Végig azon járt az agyam, hogy vajon ki lehetett az a fiú. De aztán rájöttem, fölösleges ezen jártatni az agyam, hisz’ szinte teljesen biztos, hogy nem fogunk találkozni többé… Igazából nem is értem, minek strapáltam magam, szükségtelen dolgokon elmélkedjek.
A suli gondolatára és arra, hogy egy jó ideig nem találkozhatok a családommal, elmegy minden kedvem. Tudom, mások repesnének az örömtől, hogy végre kipróbálhatják magukat a világban. Hogy nem kell arra gondolniuk, hogy mikor jön az anyjuk, és ráncigálja haza őket, mert összeszedtek egy-két rossz jegyet. De helló, én, én vagyok, és az is maradok egy jó ideig. Mondjuk, ez még mind jó is lenne, csak ne kéne elveszítenem a bátyám. Na meg Matt… Igen, drága „barátom” már most hiányzik. Sok barátom van ugyan, de ő a legfontosabb. A szüleimet meg azért nem említem a hiány-lista sorai között, mert nem nagyon fognak hiányozni. Bár gondolom, ismeritek a mondást, hogy addig nem tudod, mid volt, amíg el nem veszíted. Sosem voltak ott, amikor szükségem lett volna rájuk. Ne értsétek félre, nem azt mondom, hogy utálom őket, mert pocsék szülők, de… Szóval értitek… habár sosem voltak mellettem, ezt értsd szó szerint, mert mindig a testvérem, vagy egyéb rokon, netán bébi csősz vigyázott rám. Plusz magasról leszarták, mi van velem, de azért szeretem őket.
Egy szintén sötét utcára kanyarodtam le. Ha minden igaz, akkor ez lesz, azaz utca, amelyikben az iskola is elhelyezkedik. Fél hétre van kiírva az évnyitó, szóval van még bőven időm odaérni, hisz alig kétszáz méterre van innen. Öt perc, és oda is érek.
- Alexa! - hallottam egy vidám, kellemesnek mondható hangot. - Állj már meg! - kiáltozta egyre közelebbről. Kíváncsi vagyok, ki lehet a keresett személy. - Na, most meg vagy! - jött mögülem a lelkes hang. A következő pillanatban egy puffanást hallottam, majd a földön kötöttem ki. Nagyokat pislogva fordítottam hátra a buksim, és egy szintén meglepett lányt láttam.
- Te nem Alexa vagy - állapította meg. Mit nem mondasz? Zavartan vakargatta tarkóját. - Bocsi, egyébként Hana Carley vagyok - mosolygott rám újra vidáman.
- Christina. Christina Angelina Camorra – viszonoztam gesztusát ugyancsak vigyorogva. Majd jött a villanykörte, és megvilágosodtam a helyzetet illetően. - Mond csak, leszállnál rólam, ha megkérlek?
- Jaj, persze! – ugrott fel, majd a kezét nyújtotta. Egy darabig csak néztem, majd megint felvillant az izzó.
- Köszi - találtam meg hangomat, és elfogadtam a felém nyújtott jobbot. Hamar állásba helyezkedtem, majd hálásan néztem rá.
- Hana! - jött egy hasonlóan magas hang, majd megtalálva a keresett személyt, újra rákezdte. - Hana! - közeledett a hang. Sietve a lány mögé bújtam, nehogy ismét én legyek a párnázat kedves megrohamozónknak. Hana furán méregetett, majd nagy valószínűséggel leesett neki, hogy miért bújtam el védelmet keresve mögötte. De ez persze csak akkor tudatosult benne, mikor már a csaj rajta feküdt, én meg természetesen alattuk terpeszkedtem. Az idő teltével - mert ugyebár eszük ágában se volt felkelni - meguntam a pozíciót, és mocorogni kezdtem. Na, és most gyúlt fény a kis fejecskéjükben, mert hajlandóak voltak megmozdulni. Ugyancsak levegőt préseltek ki belőlem, már ami eddig bennmaradt, és egyesével álltak fel, ezzel levegőt juttatva a tüdőmbe. Látom, a kegyes Isten igencsak jó kedvében van, mert örömmel szórakozik, természetesen rajtam. Na, de most folytatom is a „mesedélutánt”.
Szóval mindenki felállt, és a nemrég érkezett személyből kirobbant a nevetés, majd a mellette levőből is. Csak én nem értem a poént? Én csak álltam mellettük, mint egy darab fa, és azt vártam, hogy abbahagyják a röhögést. Lassan lecsillapodtak a kedélyek, s én még mindig Hana mögött gubbasztottam, majd mikor ez eljutott az agyamig, előléptem melléjük. És mi történt? Észrevett a másik is!
- Ö… szia - mosolygott rám kedvesen. Nem is tudok haragudni rá, se a másikra. - Alexa Elsey, örvendek! Bocsi a furcsa ismerkedési körülményért - nevette el magát ismételten.
- Christina Angelina Camorra, és semmi baj - Újítások mindig kellenek, még a barátkozásokban is, nem?
- Lányok, siessünk, mert a nyanya nem méltányolja, ha nem kezdheti el „időben”. - Igen, olvastam, hogy drága igazgatónőnk - milyen jó, hogy nem írták ki a nemét sem - nem díjazza, ha a diák akár egy percet is késik annak ellenére, hogy ő folyton váratja a rá várakozó embereket.
- Igazad lehet - bólintott Alexa is, majd elindultak, de még hátrafordultak, és várakozóan rám tekintettek.
- Jössz, Chris? - mondták egyszerre, mire el is nevették magukat. Erre én is elmosolyodtam, de közben bólogattam is. Elindultam utánuk, és így tettük meg a maradék utat a suliig. Közben válaszoltam arra a kérdésre, hogy szeretem-e a rock zenét.
- Persze - Ki, ne szeretné? Ja, mielőtt elfelejtem - gyakran megesik - jellemezném a külsőjüket: Hana sötét, szög egyenes barna hajjal, kék szemmel rendelkező lány. Karcsú, nőies alakja, és vidám, barátságos természete folytán könnyen szerez barátokat. Alexa szőkésbarna göndör hajú és zöld macskaszemű lány. Testalkata és természete pedig egyezik Hanáéval.
- Amúgy új vagy, igaz? - lesett rám Hana.
- Igen - feleltem bizonytalanul. Nem, nem félek, csak nem akarok semmilyen beavatási ceremóniát. Miszerint addig kell itatni az újdonsült gyereket, amíg az taj részeg nem lesz. Az nagyon nem lenne ínyemre, mert nagyon alkoholellenes vagyok. Sajnos volt már példa arra, hogy veszélybe kerültem, vagy nekem kellett hazavinnem őket. Plusz a hideg futkos a hátamon, ha megérzem a leheletüket, vagy látom a vérben forgó szemüket.
- Akkor üdvözlünk az iskolában! - mondták egyszerre, és szembefordítottak az iskolával.
Éf: 1. fejezete: Így kezdődött
Hali újra! Most egy darabig elleszünk, mert töltögetek :D
Christina Angelina Camorra
Egyszer volt, hol nem volt... Na jó, így nem kezdhetem el. Ez nem egy mese, ahol az Óperenciás-tengerről dumálunk, hanem egy olyan történet, ami bemutatja, milyen is a világ valójában.
Fáradtan törtek be a Nap első sugarai szobám ablakán. Kinyitottam a szemem, versenyezve a Nappal, aki ugyancsak ezt az időpontot választotta ébredésnek. Hol rám, hol pedig tárgyaimra vetült egy-egy fénysugár. Ablakomhoz lépve megpillantottam a nedves talajt és a kint gereblyéző idős hölgyet, akinek mániája a korán kelés. Egy igazi örökmozgó. Nem elég neki az egész délelőtt és délután. Nem, neki hajnalban kell a levelekkel szórakoznia, boldogítva ezzel engem... Óvatosan elfordítottam ablakom kilincsét, szabad bejárást biztosítva a belopakodó lágy, meleg szellőnek. Igen, ő reggel is örömmel kényeztet. Megpördültem tengelyem körül, és a már kikészített ruháimhoz léptem. Hol azokat, hol pedig a besurranó cicámat lestem, aki engem próbált levadászni. Megsimogattam a kis tüneményt, majd ledobva csöpp ruhám, belebújtam egy sokkal szebb és kényelmesebb szoknyába.
Reggel nyolc óra, Phiadelphia külvárosa, Christina otthonának ebédlője
- Jó reggelt - mondtam belépve az ebédlőbe.
- Szia, Chris! Apu üzeni, hogy menj el arra az iskolai akármire.
- A beiratkozásra? - tettem fel a költői kérdést, holott nagyon is tudtam, hogy igen, arra gondolt. Apuék már akkor eldöntötték, hogy bentlakásos iskolába fogok járni, mikor még csak négy éves voltam.
- Ja. - Hallottam meg a motoszkálást a hátam mögül, és éppen megállítottam a karját, mielőtt
barackot nyomhatott volna a fejemre. És ez tizenhat évesen eléggé cikis lett volna.
- Josh! Ne támadj le minden előzetes figyelmeztetés nélkül! - ordítottam el magam, leégetve minket az egész személyzet előtt. A családunk eléggé komoly természetű, valamint hülye, rejtett és ismeretlen munkát űz. Így nem csodálkoznék, ha egyszer csak jönne a hír, miszerint halottak... Hát igen... Ez sem elhanyagolható eshetőség.
- Kivigyelek? - kérdezte egy hang mögülem.
- Szia! - fordultam legjobb barátom felé, aki valójában egy fiú. Nagyon jóképű, és menőnek is mondható. Felém vágtatott, egy nagy cuppanós puszit nyomott a homlokomra, és megölelt, amit viszonoztam is. Persze a mi esetünkben gyakori, hogy engem hisznek a barátnőjének, hiszen rengeteget vagyunk együtt. Ez elnézhető hiba, de aki jobban ismer minket, az tudja, hogy ez csak nagyon jó barátság, az efféle cselekedetek meg ennek a megnyilvánulásai.
- Hallom, hogy iskolát váltasz - mondta csevegő hangon, de eszébe se jutott, hogy ezzel milyen rossz kedvre derített egyébként sem legjobb napomon.
- Aha - bólintottam egyetértve előbbi kijelentésével. - Miért kérded? - Egy mosolyt erőltettem arcomra, megszegve az ötös szabályunkat: soha ne játszd meg, hogy boldog vagy, ha ez nem igaz. És ezt ő is nagyon jól tudta. Jobban ismert, mint bárki más ezen a bolygón. A lelkem mélyén tudtam, hogy rossz lesz nekem azon a helyen.
- Angelina! Mit titkolsz?
- Nem titkolózok - ráztam meg a fejem tekintetét kerülve.
- Ne hazudj! Az iskolával kapcsolatban van valami, igaz?
- Csak nehéz elmenni... - kerestem a menekülési útvonalat.
- Majd látogatunk. Nem maradsz ott örökké. Mi meg itt leszünk végig - válaszolta, és rám meredt. - Na, de menjünk, mert nem érjük el a vonatodat! Jössz már, Angel? - kiáltott vissza az ajtóból.
- Megyek - sóhajtottam, majd az imént elszaladt fiú után eredtem. - A csomagjaim?
- Itt vannak azok is. Ne aggódj! - simogatta meg a fejem.
A nap további része is így telt el. Elbúcsúzott barátjától, majd a vonaton folyamatosan a zenét hallgatta az MP4-éről. Így várta, hogy végre leszállhasson.
Gabriel Antony Caprisco
Hajthatatlanul mentem előre, miközben anyámékat próbáltam lerázni. Tizennyolc éves vagyok, és kezd kicsit elegem lenni az aggódó szülőkből, akik csak akkor léteznek, ha valamit elérek a cégüknél. Apám a munkának él, és folyton befog engem is dolgozni. Anyám meg egy ötévest lát bennem, akit támogatni kell, különben még az egyenes úton is elesik. Most is épp előlük „menekülök”, mert az iskola mindjárt elkezdődik. Ők meg vagy otthon tartanának, vagy apám munkahelyén roskadhatnék... Határozottan léptem fel a vonatra, ami elvisz innen úticélomhoz. A vonaton szinte minden hely tele volt, csak egy kabin állt üresen, amibe belépve rájöttem, hogy egy lány mégiscsak van benne. Ránéztem az arcára, ami a tájat kémlelte, de látszott rajta, hogy gondolatai egészen másfelé járnak. Egy gondterheltebb és magányosabb világban. Nem vett észre, így letelepedtem a szemben lévő kis padszerűségre.
Christina Angelina Camorra
Nyugodtan figyeltem a tájat, ami elég sivárnak tűnt elsőre, meg másodszorra és harmadszorra is. Tekintetem ugyan a tájat kémlelte, de gondolataim már rég nem ott jártak. Egy fiatal srác lépett be a kabinba. Engem figyelt, majd mivel semmi jelét nem mutattam, hogy érdekel, leült velem szembe. Ha mondott is volna valamit, akkor se biztos, hogy észrevettem volna. De nem éreztem úgy, hogy szándékában állna megszólítani.
Az utazás csendesen telt, mindegyikük elfoglalta magát, ügyet sem vetve a másikra. Az út végeztével, mikor leszálltak a vonatról, elszakadtak egymástól. Pedig ha tudták volna, hogy nem most találkoztak utoljára... Ez még csak a kezdet...
Christina Angelina Camorra
Egyszer volt, hol nem volt... Na jó, így nem kezdhetem el. Ez nem egy mese, ahol az Óperenciás-tengerről dumálunk, hanem egy olyan történet, ami bemutatja, milyen is a világ valójában.
Fáradtan törtek be a Nap első sugarai szobám ablakán. Kinyitottam a szemem, versenyezve a Nappal, aki ugyancsak ezt az időpontot választotta ébredésnek. Hol rám, hol pedig tárgyaimra vetült egy-egy fénysugár. Ablakomhoz lépve megpillantottam a nedves talajt és a kint gereblyéző idős hölgyet, akinek mániája a korán kelés. Egy igazi örökmozgó. Nem elég neki az egész délelőtt és délután. Nem, neki hajnalban kell a levelekkel szórakoznia, boldogítva ezzel engem... Óvatosan elfordítottam ablakom kilincsét, szabad bejárást biztosítva a belopakodó lágy, meleg szellőnek. Igen, ő reggel is örömmel kényeztet. Megpördültem tengelyem körül, és a már kikészített ruháimhoz léptem. Hol azokat, hol pedig a besurranó cicámat lestem, aki engem próbált levadászni. Megsimogattam a kis tüneményt, majd ledobva csöpp ruhám, belebújtam egy sokkal szebb és kényelmesebb szoknyába.
Reggel nyolc óra, Phiadelphia külvárosa, Christina otthonának ebédlője
- Jó reggelt - mondtam belépve az ebédlőbe.
- Szia, Chris! Apu üzeni, hogy menj el arra az iskolai akármire.
- A beiratkozásra? - tettem fel a költői kérdést, holott nagyon is tudtam, hogy igen, arra gondolt. Apuék már akkor eldöntötték, hogy bentlakásos iskolába fogok járni, mikor még csak négy éves voltam.
- Ja. - Hallottam meg a motoszkálást a hátam mögül, és éppen megállítottam a karját, mielőtt
barackot nyomhatott volna a fejemre. És ez tizenhat évesen eléggé cikis lett volna.
- Josh! Ne támadj le minden előzetes figyelmeztetés nélkül! - ordítottam el magam, leégetve minket az egész személyzet előtt. A családunk eléggé komoly természetű, valamint hülye, rejtett és ismeretlen munkát űz. Így nem csodálkoznék, ha egyszer csak jönne a hír, miszerint halottak... Hát igen... Ez sem elhanyagolható eshetőség.
- Kivigyelek? - kérdezte egy hang mögülem.
- Szia! - fordultam legjobb barátom felé, aki valójában egy fiú. Nagyon jóképű, és menőnek is mondható. Felém vágtatott, egy nagy cuppanós puszit nyomott a homlokomra, és megölelt, amit viszonoztam is. Persze a mi esetünkben gyakori, hogy engem hisznek a barátnőjének, hiszen rengeteget vagyunk együtt. Ez elnézhető hiba, de aki jobban ismer minket, az tudja, hogy ez csak nagyon jó barátság, az efféle cselekedetek meg ennek a megnyilvánulásai.
- Hallom, hogy iskolát váltasz - mondta csevegő hangon, de eszébe se jutott, hogy ezzel milyen rossz kedvre derített egyébként sem legjobb napomon.
- Aha - bólintottam egyetértve előbbi kijelentésével. - Miért kérded? - Egy mosolyt erőltettem arcomra, megszegve az ötös szabályunkat: soha ne játszd meg, hogy boldog vagy, ha ez nem igaz. És ezt ő is nagyon jól tudta. Jobban ismert, mint bárki más ezen a bolygón. A lelkem mélyén tudtam, hogy rossz lesz nekem azon a helyen.
- Angelina! Mit titkolsz?
- Nem titkolózok - ráztam meg a fejem tekintetét kerülve.
- Ne hazudj! Az iskolával kapcsolatban van valami, igaz?
- Csak nehéz elmenni... - kerestem a menekülési útvonalat.
- Majd látogatunk. Nem maradsz ott örökké. Mi meg itt leszünk végig - válaszolta, és rám meredt. - Na, de menjünk, mert nem érjük el a vonatodat! Jössz már, Angel? - kiáltott vissza az ajtóból.
- Megyek - sóhajtottam, majd az imént elszaladt fiú után eredtem. - A csomagjaim?
- Itt vannak azok is. Ne aggódj! - simogatta meg a fejem.
A nap további része is így telt el. Elbúcsúzott barátjától, majd a vonaton folyamatosan a zenét hallgatta az MP4-éről. Így várta, hogy végre leszállhasson.
Gabriel Antony Caprisco
Hajthatatlanul mentem előre, miközben anyámékat próbáltam lerázni. Tizennyolc éves vagyok, és kezd kicsit elegem lenni az aggódó szülőkből, akik csak akkor léteznek, ha valamit elérek a cégüknél. Apám a munkának él, és folyton befog engem is dolgozni. Anyám meg egy ötévest lát bennem, akit támogatni kell, különben még az egyenes úton is elesik. Most is épp előlük „menekülök”, mert az iskola mindjárt elkezdődik. Ők meg vagy otthon tartanának, vagy apám munkahelyén roskadhatnék... Határozottan léptem fel a vonatra, ami elvisz innen úticélomhoz. A vonaton szinte minden hely tele volt, csak egy kabin állt üresen, amibe belépve rájöttem, hogy egy lány mégiscsak van benne. Ránéztem az arcára, ami a tájat kémlelte, de látszott rajta, hogy gondolatai egészen másfelé járnak. Egy gondterheltebb és magányosabb világban. Nem vett észre, így letelepedtem a szemben lévő kis padszerűségre.
Christina Angelina Camorra
Nyugodtan figyeltem a tájat, ami elég sivárnak tűnt elsőre, meg másodszorra és harmadszorra is. Tekintetem ugyan a tájat kémlelte, de gondolataim már rég nem ott jártak. Egy fiatal srác lépett be a kabinba. Engem figyelt, majd mivel semmi jelét nem mutattam, hogy érdekel, leült velem szembe. Ha mondott is volna valamit, akkor se biztos, hogy észrevettem volna. De nem éreztem úgy, hogy szándékában állna megszólítani.
Az utazás csendesen telt, mindegyikük elfoglalta magát, ügyet sem vetve a másikra. Az út végeztével, mikor leszálltak a vonatról, elszakadtak egymástól. Pedig ha tudták volna, hogy nem most találkoztak utoljára... Ez még csak a kezdet...
Sziasztok! :D
Hali!
Korábban említettem, hogy felteszek újdonságokat :) Úgy gondoltam felteszem nektek most a másik könyveim fejezeteit is, így azokat is nyomon követhetitek majd :)
Kezdetnek azon agyalok, h melyik legyen fenn... A legelső könyvem, melynek a címe Birth of an archangel, v az újabb Az érzések felülmúlása...
Múltkor tettem fel mindegyikről rövid elemzést. Most nem írom le őket újra, katt rá az ablakára.
**** Az Érzések felülmúlása kerül fel. Azonban a könyv nem befejezett, csak ideglenesen felfüggesztett, míg nem nincs rá megfelelő ihlet (Ma nyúzni fogom, bár hajnali negyed 6-kor feküdtem le így is)
Szal' nem kell aggódni a meglévők felkerülnek, és éjjel v a Boaa - t v az Éf - t írni fogom :D
Pár perc múlva fel is teszem őket :)
Korábban említettem, hogy felteszek újdonságokat :) Úgy gondoltam felteszem nektek most a másik könyveim fejezeteit is, így azokat is nyomon követhetitek majd :)
Kezdetnek azon agyalok, h melyik legyen fenn... A legelső könyvem, melynek a címe Birth of an archangel, v az újabb Az érzések felülmúlása...
Múltkor tettem fel mindegyikről rövid elemzést. Most nem írom le őket újra, katt rá az ablakára.
**** Az Érzések felülmúlása kerül fel. Azonban a könyv nem befejezett, csak ideglenesen felfüggesztett, míg nem nincs rá megfelelő ihlet (Ma nyúzni fogom, bár hajnali negyed 6-kor feküdtem le így is)
Szal' nem kell aggódni a meglévők felkerülnek, és éjjel v a Boaa - t v az Éf - t írni fogom :D
Pár perc múlva fel is teszem őket :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)