Boaa új: 08. rész - Újdonsült érzelmek

Sziasztok! (Félénkeninteget) Emlékeztek még rám? Tudom, régen töltöttem fel, és restellem is, de mivel nincs gépem a legutolsó feltöltés óta, így nem tudtam mit tenni.Most a táblagépemen írogatok, és hálát adok Gabinak, hogy ilyen segítőkész. Köszönöm neked :-)a folytatás nem tom mikor jön, igyekszem. Élvezzétek, díjazzátok! ;) Jó olvasást! ^^" a tagolatlanságért ezer meg egy bocs, de tabletem van, és inkább nehezít, mint segít még... A vidámság – ami akkor elöntött – a szívembe mart, emlékeimbe égett. Shun édesen mosolygott mindenkire, és ez boldogsággal töltött el. Ugyan felengedett állni, de az a rögeszmèje – ami fogalmam sincs, mikor alakult ki –, hogy valahol mindig érintsen, de ez úgy tűnik, nem akaródzik elmúlni, ugyanis a derekamat nem ölelheti, ha le akarunk ülni – márpedig én le szeretnék –, így ügyesen feltalálva magát, a kezemet kezdte el szorongatni. Ahogy ránéztem arcára, nem az jutott eszembe, hogy ezt nem kéne, hanem az, hogy el ne engedje. Biztonságérzetet ad a tudat, hogy mellettem áll, még ha tudom is, nem szabadna így éreznem. Új, csalafinta, kisfiús mosolyával tekintett rám,és ettől elszorult a torkom. Ő vámpír – emlékeztettem magam. Ő vámpír, méghozzá az előkelő nemesek közül. Neki én csak egy játékszer lennék,kizárt, hogy valami komolyabbat is érezzen irántam. Az, hogy ma valamilyen különös oknál fogva másképp viseltetik irányomba, az csak is és kizárólag valami hangulatstimuláló szernek lehet köszönhető. És ezt jó lesz észben tartani. Ettől függetlenül még mindig nem éreztem úgy, hogy el akarom engedni a kezét, helyette inkább megszorítottam, mire újra rámmosolygott. Ezúttal már én is viszonoztam, bár közel nem olyan felhőtlenül, mint ő. És ezt ő is észrevette. Mi a baj, angyalom? – kérdezte hangjában végtelenkedvességgel. Ne hazudj, látom rajtad! Az előbb még semmi nem volt, most meg… – hagytabefejezetlenül a mondatot. Hé, ha azt mondom, nincs semmi, akkor nincs is – simítottam meg az arcát. Ő csak gyengéden viszonozta a gesztust, majd összekulcsolta az ujjainkat. Ne nézz így rám! – dorgált meg újra visszatérve jókedvéhez. Hogyan? – incselkedtem vele automatikusan átvéve kedvét. Gyerekek! Én megértem, hogy jobb szeretnétek kettesben beszélgetni, de legyetek kicsit diszkrétebbek társaságban. Értve vagyok? – tudakolta az anyuka elnézően mosolyogva, mikor nem foglalkozva mással egyre közelebb kerültünk egymáshoz beszélgetés közben. Nagyszerű – kacagott fel csilingelő hangján. - Most pedig együnk! Miután már mindenki jóllakott, elbúcsúztunk a szülőktől,és elindultunk iskolába. Furcsán jól éreztem magam a társaságukban, ahogy jókedvűen csevegtünk amindennapi hülyeségekről. Mikor beértünk a suliba, Hanáék kezdtek nekem integetni,mint az őrültek. Már el is indultam feléjük – bár kicsit még bizonytalanul –, mikor eszembe ötlött, hogy még el sem köszöntem a fiúktól. Visszafordultam az irányukba, miközben olyan baromságokon gondolkoztam, hogy hogyan kéne elköszönnöm tőlük. Végül maradtam a legegyszerűbbnél. Hát, sziasztok! – intettem egyet, és még én magam is olyan hülyének tituláltam magam, mint amilyennek tűnhettem. Először ők is elég furán méregettek, de mikor leesett nekik, hogy ez nálam bármilyen szokatlanul hangzik is,de különleges, nevetve odajöttek, és megöleltek. Legalábbis én azt hittem, hogy csak megölelnek,ugyanis mikor Shun jött, ő sima ölelés helyett a„szájjal ölelünk” tevékenységet választotta. Így az eredeti tervtől „kissé” eltérve átkarolta aderekamat, és egy végtelenül édes csókot lehelt az ajkaimra, amit ösztönösen viszonoztam, amiből aztán egy kisebb csókcsata alakult ki. Végül Usui választott szét minket, azzal az egyértelmű utalással, hogy majd otthon – az ágyban – folytatjuk. Sziasztok! – köszöntem pironkodvaKitáéknak. Kitágult szemekkel vizslattak,majd Misa vigyorogva hátba veregetett. Na, ez már döfi! – éljenzett. Kérdőn néztem rájuk, várva, hogy valaki magyarázza el nekem, hogy miért néznek rám úgy,mint valami hősre. Azonban a várt magyarázat elmaradt, sőt, azt hiszem, én nekem kell pofavizitet tartanom; legalábbis a várakozó tekintetekből ezt szűrtem le. De azért jobb biztosra Nekem most valamit mondanom kéne? – tudakoltam bizonytalanul. Valahogy úgy szokás – nevettek rám, és biztatóan somolyogtak mellé. Hirtelen mindenki elhalkult az udvaron, és várakozóan bámultak. Mindenki. Még az öreg takarító, és a szintén idős karbantartó is, akik egyébként folyamatosan oltogattak. Az a semmiből érkezett rengeteg figyelem pedig oly’ szinten megrémített, hogy egyszeriben megfordult velem a világ, hányingerem lett, és minden olyanvolt,mint mikor körhintán ültem. Rémisztő. Aztán elsötétült minden, és már csak egy felém rohanó alakot láttam. Ezután végleg elnyelt a sötétség, csak a biztonság régen elfelejtett, mégis ismerős érzése maradt. Ez minden, amire emlékeztem…