Olvasd, élvezd, és gyarapítsd a kritika számokat :DD Köszönöööööm :) JA, és jó nyarat! Még jelenkezünk a tyúkocskámmal :D
Lassan úsztam vissza az
öntudatlanság mezejéről, s apránként érzékelni kezdtem a külvilágot is. A
szememet ugyan nem nyitottam még ki, de nem is volt szükséges. Valami keményen
feküdtem, bár azért annyira nem lehet kényelmetlen, mint mondjuk a talaj. Ez a keménység
ismerős. Ahogy a fertőtlenítő kellemetlen szaga is. A nővérszobában voltam
tehát.
Halk moraj ütötte meg a fülem:
-
Felébredt már? – hallottam a nyitódó ajtó zaját.
-
Nem, mint láthatod! – Csendes, zavart és aggódó hang.
Shuné? Na, de miért aggódik? – Semmi bajom, mármint a fejfájás és a feszülő
hólyagomon kívül.
-
A többiek a kinti székeken várják.
-
Minek?
-
Ők is látni szeretnék. A mi barátunk is, Shun –
dorgálta egy lágy hang. Még mindig csukva tartottam a szemeimet; kíváncsi
voltam a beszélgetésükre.
-
Késő van már, menjetek haza. Itt maradok vele.
-
Nem. Ki fogjuk várni amíg, felébred.
-
Ahogy gondolod! – Újra nyitódott majd csukódott az
ajtó. Hangosan, erősen csapták be. Én pedig kinyitottam a szememet. Első dolgom
az volt, hogy felültem, és körülnéztem, hogy ki távozott. Hana volt az. Akkor
Shun…
-
Üdv újra köztünk! – hallottam magam mögül, majd
megéreztem a kezeket, amik visszanyomtak az ágyra.
-
Hali – szólaltam meg rekedt hangon, ami meglepett. A
torkom kiszáradt, és szomjaztam.
-
Szomjas vagy? – hajolt fölém. Bólintottam. – Helyes.
Akkor kapsz inni.
-
Mi történt? – nyögtem ki, miután nagy kortyokkal
elfogyasztottam a vizet.
-
Elájultál – közölte a nyilvánvalót.
-
Gondoltam. Hogy-hogy itt vagy? – kérdeztem.
-
Zavarlak? Elmehetek – állt fel, majd az ajtóhoz lépve kinyitotta
azt.
-
Hé, Shun! Állj már meg! Nem úgy gondoltam – ültem fel
azzal „szent” gondolattal és meggyőződéssel, hogy én most utána megyek, és
visszaráncigálom, vagy utána megyek, és lefejezem, amiért megint Mr. Mogorvát
játszik.
-
Visszafekszel! – mordult rám, és visszacsukta. Képzelem,
mit gondolhatnak a többiek.
-
És ha nem? Akkor mi lesz? – tudakoltam most már én is
dühösen. – Nekem nem parancsolsz, Shun! Se te, sem más!
-
Biztos? – indult felém. Járása és arckifejezése
leginkább a becserkészni induló vadászéra hasonlított, mintsem a megszokott
valójáéra. Nagyot nyeltem, és elkezdtem hátrébb csúszni az ágyon. Arca most
határozottan elégedett volt. Azt hiszi, sikerült megfélemlítenie. Nagy
akaraterő árán megálltam. Abból nem eszel, haver!
-
Biztos! – Nem tudom, hogy csináltam, de a hangom
nemhogy nem remegett meg, de határozottnak is hallatszott. – Engem senki sem
rángathat kénye-kedve szerint! – néztem merészen a szemébe, mire mosolya
kiszélesedett.
-
Nagyszerű! – Ezután eltűnt a szemem elől.
-
Mi a… – Egy kéz fogta be a számat, amin felháborodott
szavak kúsztak volna ki.
-
Szóval azt mondod, hogy neked senki sem parancsolhat?
Hariko… válaszolj – súgta a fülembe, mire – remegve a hirtelen elöntő
érzelmektől – megszólalni sem bírtam. – Nem hagyod, hogy azt tegyek veled, amit
akarok? Azt, amit én jónak látok?
-
Nem ezt mondtam – pihegtem. – Azt nem hagyom, hogy
parancsolgass. Hogy olyanra kényszeríts, amit én nem akarok. – Éreztem, ahogy
nyakam hajlatába hajtotta a fejét, majd élesen, mélyen szívta be a levegőt.
-
Akkor megkérdezem: ha én valamikor meg akarnálak
csókolni, az ellenedre lenne? – hirtelen szökött ki a levegő a tüdőmből. Hogy
mit akarna csinálni? Némán ráztam a fejemet. – Válaszolj, Hariko – követelte.
Mikor látta, erre nem reagálok, halkan hozzátette – Kérlek.
-
Nem… azt hiszem, nem lenne ellenemre – tettem eleget kérésének.
Újabb mély levegővétel következett, majd mintha csak erre várt volna,
megcsókolt.
A világ hirtelen megszűnt létezni
körülöttünk, és csak mi voltunk. Ő, én és a csókunk. Mérhetetlen türelemmel
csókolt, teljes odaadással. Mintha a miénk lenne a világmindenség ideje. Lehet,
hogy így is volt. Jelenleg talán még a saját nevem se jutott eszembe. A lábaim
megremegtek, és ha nem ültem volna, valószínűleg összeestem volna. Ha nem
éreztem volna a simogató, lágy, mégis férfias kezét, és azt, hogy ez milyen reakciókat
csal ki női testemből, akkor talán még azt sem tudtam volna megmondani, hogy
fiú vagyok-e vagy lány. Ahogy minden, ez a pillanat is elmúlt, ő pedig
eltávolodott az ajkaimtól. Arcán elégedett, nagyon is fölényes mosoly ült,
olyan pasi mosolya volt ez, aki tudta, hogy megszerezte magának a „zsákmányát”.
És jelen esetben én voltam a préda. Ez meg kellett volna, hogy ijesszen, de
valamiért nem tudott. Már nem.
-
Ez ellenedre volt? – kérdezte játékosan.
-
Ha úgy lett volna, már a szoba másik felében lennél.
-
Valóban? – kérdőn felhúzta a szemöldökét. – Aztán
miért?
-
Mert, ha valamit én nem akarok, minden tőlem telhetőt
megteszek, hogy elkerüljem.
-
Szóval, ezt vegyem úgy, hogy engem akarsz? – simított
végig incselkedve az oldalamon.
-
Vedd úgy – vágtam rá végig sem gondolva. Meglepetten
elmosolyodott, szemébe visszatért a vidámság.
-
Nem akarsz még egy kicsit ájultat tettetni? – faggatott
összeesküvő módjára.
-
Akkor hogyan akarsz azt tenni velem, amit akarsz? Bármi
is legyen az… – Jóérzés volt újra nyíltabb Shunnal társalogni, sőt,
megkönnyebbültem, hogy nem maradt egész napra az a Mogorva uraság.
-
Hát azt még kitalálom. De jelenleg nem akarok rajtad
mással is osztozni.
-
Én sem akarom, hogy azt tedd – nevettem fel, ő pedig
velem nevetett.
Nem tudom, hogy végül is most mi
van köztünk Shunnal, de addig, amíg ilyen jól elvagyunk, nem is érdekelt
különösképp. Mert mindent, ami vele kapcsolatos, élveztem – még a
veszekedéseinket.
Nevetésünket meghallva berobbant az
ajtó, és a többiek sorban özönlődtek be. És bár a tervünket Shunnal
megakadályozták, nagyon örültem. Tudtam, hogy minden meg fog változni, de ha
valaki megkérdezné tőlem ezt vagy a múlt béli életemet választom, akkor
gondolkodás nélkül választanám a mostanit. Mert ugyan nem teljesen felhőtlen
így az élet, de semmiképp nem akarnék visszamenni oda, ahol mindig egyedül
voltam. Csak remélni tudtam, hogy a jövőm nem lesz párhuzamos a múltammal…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése